Az ébredés talán kissé nehezebb, mint gondolta volna, s a nap sem úgy alakul, ahogy azt megálmodta, legalább is ha ez az emberszerű árnyék képes még ilyesmire. S miért ne lenne, vagy legalább miért is ne tűnhetne úgy, hogy a biciklire pattanó dealer a Budapestnek látszó háttérben mindezt megteheti?

Ezzel pedig elkezdődött Filegauf Benedek talán legjobb filmje a Dealer (amit már egy ideje teljesen ingyen megtekinthet akárki az indavideon), melyben a kamera a Keresztes Felicián által nagyszerűen megformált kábítószer kereskedő egy napját követi végig egy város utcáin ügyféltől-ügyfelig, vagy éppen körbe-körbe ugyan azon a pályán valami megfoghatatlan vonzásában.

A történet inkább rövidebb-hosszabb szkeccsek egymás után, mint valami egységes alkotás, melyekben „hősünk” sorra keresi fel ügyfeleit, s zuhan egyre mélyebbre és egyre közelebb az általa elhagyni kívánt világba. S ezzel a nézőt is egyre jobban berántja abba a folyton körbe forgó jelenetben, mely őt, s mindenki mást, aki a film világának része fogságban tart.

Ha sorba vennénk az ügyfeleket a paptól a régi barátig, a gombás kislányoktól a volt szeretőig, roppant széles háló feszülne ki, mely érdekes lenyomatát adná a mai magyar társadalomnak, hol kritikai éllel, hol lírába oltott drámaisággal.

De ezeknek az embereknek a véletlen sodródása talán kevésbé lényeges, mint az őket körülvevő teljesen lepusztult világ, mely mind az ő, mind a kereskedőnk lelkivilágát tökéletesen festi le. Melyet tökéletesen kiegészít a kamera mozgásának folyamatosan visszatérő körpályája, amely formailag is rabságban tartja őket, minden lehetőségtől, lényegileg a külvilágtól teljesen megfosztva.

Bár minden bizonnyal így van ez jól, mint ahogy főszereplőnk szájából is elhangzik, hogy a szerencsétlenség az ha hamarabb lejövünk a cuccról s kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, ami odakint vár. Persze mondja ezt az ex-hernyós, aki inkább emberi roncsként, árnyékként (ahogy tetszik) járja az utakat, s a kapitalizmus szellemében azzal kereskedik amire igény van.

Mindennek morális felhangjai csupán a nézőben csapódhatnak, hiszen a másik (a volt szerető) szájából, aki még mindig bűvöli a barna port hiteltelenül hangzik a megrovás. Hazugságnak hat az elénk helyezett szűrőn keresztül, hogy ő lenne a hibás, s hogy miatta jutottak oda a többiek, ahol éppen tartanak. Legalább is a végkifejletig.

Az örök napfényben való elmerülés ugyanis jelentheti a súly alatt való megtörést (akár saját hibájaként értve, akár csupán elég volt felkiáltás mögé rejtőzve) épp úgy, mint a hiába való megváltás kísérletét, hiszen úgyis jön egy másik.

Mindezért pedig Filegauf Benedek megkapta itthon a legjobb rendezőnek járó díjat a szemlén, melyet tökéletesen meg is érdemelt, s habár cseppet sem kellemes, sőt a szórakoztató jelző is nagyon távol áll a filmtől valószínűleg mindenkinek látni kellene, hogy egy pillanatra betekintést nyerjen egy olyan világba, mely a leggyakrabban színes csillogásba burkolva látszik csak a filmvásznon, vagy túlzásba vitt elítéléssel kezeltetik.