
Minneapolis külvárosában járunk 1967-ben. Itt él filmünk főhőse Larry Gopnik (Michael Stuhlbarg) matematika - fizika szakos professzor és családja (egyébiránt a Coen fivérek is itt nevelkedtek ekkortájt). Larry tisztességes, istenfélő ember, aki úgy gondolja, hogy ha ő nem árt senkinek, akkor vele sem történhet semmi rossz az életben. Valaki odafent azonban úgy tűnik nem hisz a karmában, és - látszólag igazságtalanul - szerencsétlenségek sorozatát szabadítja modern kori Jóbunkra, aki igen nehezen kezeli le a negatív események hullámait...
A nyitójelenet során Larry-t éppen az orvosi rendelőben látjuk, miközben röngtenvizsgálatot végeznek rajta. A kamera folyamatosan átvált a zsidó iskola padjában zenét hallgató fiára (Aaron Wolff), majd vissza a rendelőbe. Kitűnő indítása ez egy ilyen, és ehhez hasonló szimbólumokban gazdag filmnek, mely során a készítő Coen testvérek lényegében valóban átvilágítják a (z édesapjukról mintázott) főszereplő karakter életét.
A Serious Man ugyan megköveteli a koncentrációt, és számos interpretációt tesz lehetővé, ám nem kell túlzottan erőlködnünk ahhoz, hogy észrevegyük: Larry nem valami nagy spíler az élet nevű játékban. Négyzetek és vonalak mentén csukott szemmel vezetve, látszólag a kispadon ülve töltötte el élete futballmeccsét, mégis kiállították. Gopnik úr (a reáltudományok embere lévén) megrögzötten hisz abban, hogy kell lennie valamilyen ésszerű magyarázatnak a történésekre. Ezt a magyarázatot nem mástól, mint az isten közvetítőiként elképzelt három városi rabbitól várja, akik közül a két fiatalabbik csupán befejezetlen történetekkel és ködösítésekkel traktálja elkeseredett főhősünket, míg a végtelen tudás birtokosaként reprezentált idős rabbi már csak a bar mitzvah-n (a felnőtté válás rítusos vallási szertartása) éppen túleső fiúknak ad tanácsot . Ahogy a film halad a végkifejlet felé, melyet Larry fiának, Danny-nek a bar mitzvah-jah jelképez, szép lassan kikristályosodik a nézőben a kérdés amelyet a film mindvégig óvatosan forgat: Összeegyeztethető-e az igazságtalanság isten létével? Komolytalanok vagyunk-e, mert úgy gondoltuk, hogy mi irányítjuk a dolgokat, és hittünk abban, hogy minden jó lesz? Természetesen ugyanúgy, ahogy főhősünk sem juthat el a válasz vélt forrásául szolgáló bölcs rabbihoz (helyette ugyan Danny találkozhat vele az avatás után - csak hogy ismét egy kis szimbolikát csempésszünk a dologba...), a néző sem kap választ Coenéktől, csupán némi sugallatot.
Nem akarok kiemelni konkrét jeleneteket a filmből, de remélem elhiszitek nekem, hogy elképesztően zseniális. Ennyire szellemes, eszes, cinikus és (vizuálisan is) jól megszerkesztett filmet régen láttam. Groteszk tragikomédia (a végére már inkább tragédia) at it's best, hihetetlen jó karakterekkel (Wolowitz rabbi, Sy Ablemen [akinek a nevét direkt a címből ferdítették el egyébként], vagy a találó ellentétpárként megjelenő két közvetlen házszomszéd - csak hogy egy pár kedvencet említsek). A gyengécskébb Burn After Reading-et (10/7) ezek után simán elnézem nekik azzal a magyarázattal, hogy mindkét film világában "isten" szabadságra ment, csak ez máshogy csapódott le a két végtermékben...
A rejtett önéletrajzi részhez visszatérve: a Coen fivérek természetesen még mindig Danny-k, de már bar mitzvah után, egyre tudatosabban, már-már kafkai szinten báboznak karaktereikkel. Véleményem szerint ez az eddigi legfelnőttebb, legprofibban összerakott filmjük. 10/10, mert erre emlékezni fogunk (hosszabb távon biztosan kultfilm lesz).
Ma, kedden, 16.00-tól @MarishArt, @popc0re és @chromeshelter tolmácsolásában rohanunk végig a mester eddigi négy művén (Pi, Rekviem egy álomért, A forrás, Pankrátor), sok finom Clint Mansell muzsikával megtámogatva az adást! Csojn in!
A hercegnő és a béka, avagy Disney-ék szerintem mindenki által várt visszatérése, a kormány elfordítása saját klasszikusaik felé, talán egy új reneszánsz kezdete. Satöbbi. Mindez sikerülhetett is volna, ha egy kicsivel nagyobb erőfeszítéseket tesznek. Tévednék, vagy ezek tényleg azt hitték (itt jön a vicces rész), hogy a 2D önmagában elég lesz a tömegből való kiemelkedéshez, a sikerhez?
Mert sajnos amit kapunk, az egy csodaszép báli ruhába öltöztetett próbababa. Távolról öröm ránézni, de közelebb lépve, esetleg hozzászólva rögtön kiderül, hogy hangosan kong az ürességtől. A látvány csillagos ötös, egyértelműen több ilyen rajzfilm kellene. De sajnos nem egyedül a rajzok kétdimenziósak. Karakterek nincsenek, a cselekmény tovább és tovább szenvedéséhez pedig rendszeresen erőszakra, légből kapott ostobaságokra van szükség (Avatar feeling?). Sok dolog tipikusan időhúzásként kerülhetett egyáltalán a fazékba, így például nem kevés dalbetét. Amik általánosságban véve tökéletes leképezései az egész filmnek. Gyönyörűek, és van jó pár kreatív, sőt vicces pillanatuk is, de aztán azonnal tönkrevágják a lendületet és hangulatot valami teljesen felesleges, olcsó húzással (pont, mint Pixarék az Up-ot, a beszélő kutyákkal meg társaikkal). Meg hát természetesen sokszor affektálós giccses is a pite. Frusztráló.
Bárcsak több életet leheltek volna a figurákba, bárcsak meg tudtam volna kedvelni legalább az egyikőjüket, vagy a gonosznak lett volna súlya és jelenléte. De nem, a film inkább elcsépelt dizni kliséket puffogtat, biztonsági játékot játszik. Csak erre a kevesebb hájpnak és technikai tobzódásnak köszönhetően Mickey egérék rá is fizettek, ellentétben a királykék pokáhontászokkal. Pedig kellett volna a siker, és csak remélni lehet, hogy jönnek még hagyományosan rajzolt mesék. Akkor pedig lesz ez még jobb is. Újra.
A hercegnő és a béka viszont csak egy 10/5-re elég. Nem tudott magával ragadni, sokszor inkább idegesített.
Bizony, minden idők legnagyobb arc stúdiója (tudván tudva ontják magukból a szart, és remekül élnek belőle) újabb mockbustert szállít. Ugyan nem láttam Guy Ritchie eddigi utolsó filmjét, de az Asylum változatában vannak acélsárkányok, dobbantós Tííírexek és rettenet polipok is. Gém, szett, meccs?
(ui.: úgy kéne csinálni, hogy részegen megnézzük (azaz elkezdjük) a Percy Jackson-t a moziban, majd amikor onnan kiraknak minket, akkor még többet iszunk, és lenyomjuk ezt is)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy amerikai animátor, aki az óhazában szerencsét próbálva öt angol fiatalemberrel megreformálta a humort. Majd más babérokra törve elfoglalta a rendezői széket, hogy a „legkisebb királyfiból” hatalmas király váljon az álmok és az ébrenlét, az őrület és a normalitás, illetve a fantázia és a valóság széles határmezsgyéjén.
Talán nem ronthatok el semmit, ha ott kezdem, hogy Terry Gilliam a modern idők egyik legnagyobb mesemondója, aki képes e történetekbe olyan figyelemre méltóan mélyebb tartalmat csepegtetni, hogy amellett nem lehet csettintés nélkül elmenni. Azzal sem rohanok valószínűleg sehova, ha Gilliam filmjeinek témáját saját szavaival jellemzem: „Egy apró tényt ajánlanék mindenki figyelmébe, aki már teljesen elveszett a modern világ vég nélkül sokasodó valóságaiban. Emlékezzetek: Philip K. Dick járt ott legelőször.”
De a történet nem itt kezdődik, hiszen a rendezői széktől még nagyon messze vagyunk a hatvanas évek legvégén, mikor is Eric Idle, Terry Jones, Michael Palin, Johne Cleese és Graham Chapman társaságában megszülték minden idők legmulatságosabb szkeccseit, a Monty Python Repülő Cirkuszát.
Itt persze ő inkább csak animátorként tevékenykedett, s kisebb (általában felismerhetetlen) szerepeket vállalt a rövid jelenetekben. Innen már csak egyetlen lépés volt hátra a szék irányába, mely a hetvenes évek közepén be is következett, s igaz még Terry Jones-al közösen, de már ő rendezte a Gyalog Galoppot (Monty Python and the Holy Grail, 1975), melyet talán egyetlen igazi filmrajongónak sem kell bemutatni hazánkban.
Az első rendezésen még eléggé érződik, hogy nem egy saját projectről van szó, csupán elkezdi tanulni a szakmát, s inkább a szokásos python-i nonszensz kategóriába helyezhető Arthur király és lovagjainak története, mely azért nem egy jelenetével ezredjére is mosolyt csal akárki arcára, sőt könnyedén kacajra is fakaszthat. Mellesleg akkora kultusz alakult ki a kerekasztal kardforgatóinak Szent Grál keresése kapcsán, hogy videojátékot, színházi előadást, kártyajátékot, s ki tudja mit élt még meg az első egész estés Monty Python film.
De ne ragadjunk le itt, inkább kezdjük el sorravenni az önálló munkákat, melyek első pár darabja azért még érezhetően a társulat árnyékában készült. Ugye ott van először a Gyalog Galopphoz roppant közel álló Jabberwockey (1977), melyben Michael Palin játssza a főszerepet, s a Lewis Caroll verséből született alapötlet szárnyán repít vissza mindenkit a sötét középkorba, azaz a babonák és mesék világába.
Tehát egy Dennis Cooper nevű kádár inas kalandjait követjük nyomon a békés falusi élettől a nagyváros rengetegén át a királylány kezéig. Mely közben egy groteszk meseszerű világ bontakozik ki előttünk, hogy úgymond kapuként szolgáljon a Gilliam filmjeiben megelevenedő birodalomhoz. Van itt egyébként minden, ami egy jó középkort megidéző filmnek előnyére válhat, sárkányok, lovagok, kocsmák, kivégzés, s megfelelő mértékű fekete humor.
Az Idő banditák (Time Bandits, 1981) sem esik sokkal távolabb az eddigiektől, csupán kap egy csavart, mely még közelebb visz ahhoz az álomszerű paradicsomhoz, mely kirajzolódhat előttünk az alkotásokból. Hiszen egy kisfiú álmaiból táplálkozva menekülünk az idő örvényébe a legfőbb létező elől, akinek ellopta térképét egy marékra való törpe, hogy a teremtés hiányosságait (végül is csak hét nap volt rá, ki tud ennyi idő alatt normális munkát végezni) kihasználva nemzetközi és igazán gazdag bűnözőkké váljanak. A szintén jó nagy adag python-i humorral nyakon öntött alkotás sem az igazi még, mindannak ellenére, hogy a visszatérő téma (azaz a valóság és a fantázia határvonala) már itt is egyértelműen kivehető. Hogy tényleg nagy dobásról beszélhessünk még el kell telni négy évnek, s akkor elkészül a Brazil.
Terry Gilliam első igazán egyedi és lenyűgöző filmje a Brazil, s nem csupán a színészgárdában remekül teljesítő Jonathan Pryce és Robert de Niro miatt, hanem mert az eddig is felismerhető groteszk, társadalomkritikával megfűszerezett álomvilág itt teljesedik ki legelőször, még ha némi 1984 utóízt is érezhetünk a szánkban a film kapcsán. A valamikor a XX. században játszódó cselekményben ugyanis egy teljesen bürokratikus világot fedezhetünk fel, melyben főhősünk Sam Lowry vergődik, s álmaival küzd, melyekben megtalálja az igaz szerelemet.
A konfliktus egy légy lecsapása miatti adminisztrációs hiba körül alakul ki, hiszen e folytán rossz embert állítanak elő az információszerzésre, s ő ezt nem is éli túl. Sam ered az eset nyomába, inkább kényszerből, mint önszántából eredetileg, de mivel az események kapcsán belefut álmai nőjének inkarnációjába, személyessé válik az ügy.
Talán tényleg ez az első Gilliam film, melyben az a groteszk, paranoid, inkább álomszerű, mint valós világ tárul elénk, mely az ezek után következő filmjeit meghatározza. Igaz ezek előtt, még egy pillanatra visszalép, s talán valamilyen belső kényszer okán megrendezi leggyönyörűbb meséjét Báró Munchausen alakja köré építve.
1988-ban járunk, mikor is ez a fantasztikumot nem nélkülöző kosztümös kalandfilm a mozikba kerül, s nyíltan hirdeti a fantázia mindenhatóságát és győzedelmeskedését a racionalitás felett. John Nevill hihetetlen valósághűen formálja meg a Bárót, s szolgái sorában Eric Idol is feltűnik, mely egyértelműen jelzi, hogy némi nosztalgikus visszakacsintás ez a Python-os időkre, de közben a főhős és az angol tisztviselő szembeállítása az új utak felé is mutat.
Mely kettőség még szintén megvan a Jeff Bridges és Robin Williams főszereplésével forgatott Halászkirály legendájában (The Fisher King, 1991), melyet rosszmájúan akár rom-komnak is csúfolhatnánk, de talán túlzás lenne egy megkattant ember lövöldözésének „két oldalán” álló férfi kapcsolatát így jellemezni. Bár igaz, arról van szó, hogy Bridges alakította Jack Lucas segít a Williams által megformált Parrynek elnyerni álmai nőjének szívét, de mindezt azért teszi, mert egy a rádióműsorán felbuzdult gyakorló pszichopata szétlövi előző kedvesének fejét, minek hatására a tragikus történetű férfiú megkattan, s úgy véli, tündérek beszélnek hozzá, hogy szerezze meg a Szent Grált.
Tehát ismét visszakacsint, s közben előre is néz, hiszen az első rendezés megidézése közben a világ és az emberi természet ostorozása épp ugyanúgy benne van a filmben, mint a tüzet okádó vörös lovag, aki nem engedi Parryt célja közelébe.
A 12 majomban (Twelve Monkeys, 1995), viszont ilyen kettőség már sehol sem fedezhető fel, hiszen a csavaros időutazós alkotás (ha úgy tetszik) szinte már csak az őrület és a normálisnak tekintett állapot egymás mellé állításával foglalkozik. A Bruce Willist és Brad Pittet is a produkcióban tudó Gilliam valami olyasmit alkot meg mindezzel, ami szinte leírhatatlan. Nem elég, hogy több olyan különböző mélységet is felfedezhetünk benne, melyekkel könyveket lehetne megtölteni, de első ránézésre is vaskos filozófiai következtetések vonhatóak le az alkotásból, mely szokatlan a kor sci-fi felhozatalából. (Egyébként az értelmezés, mely szerint a pszichológus nő a hunyó a filmben, s valójában ő képzeli Willis karakterét, már csak a Dick iránti rajongása miatt is a legszinpatikusabb számomra.)
Ezek után talán némileg könnyebben emészthetőnek tűnhet a drogos utazás Hunter S. Thompsonnal Las Vegasban, mindannak ellenére, hogy nem az. A roppant szórakoztató és zseniális alakításokat hozó (Johnny Depp és Benicio del Toro) mozi persze sokkal több, mint a két kivénhedt hippi látomása a neonfény erdőben, mint ahogy maga Hunter sem csupán két lábon járó orvosi csoda volt. Az egyértelmű társadalom- és rendszer kritikát nehéz nem kiolvasni, s azt is említsük meg nagyon nyugodtan, hogy a filmtörténet egyik legjobban sikerült irodalmi adaptációjához van szerencsénk, melyben könnyedén keveredik össze a kábítószer hatása alatt átélt hallucináció a már alapvetően szürreális valósággal, ami hőseinket fogadja Vegas egyik legnagyobb dobásán, a MINT 400-asok versenyén.
Egy nagy ugrással hirtelen Gilliam egyik leggyengébb alkotásához érkezünk el, mely első ránézésre könnyedén illik az eddigiekbe, hiszen a Grimm testvérek (The Brothers Grimm, 2005) felforgatott világa szinte magától értetődően kompatibilis kell, hogy legyen, a direktor úr birodalmával, valamiért még sem az. Hiába a két jó színész (Matt Damon, Heath Ledger), az izgalmas szkript, a remek vágás, a dolog valahogy együttesen nem működik, mondhatni érdektelenségbe fullad. Semmi extra, csupán csak egy mese, igaz abból a jobb fajta, de hát ez valljuk be nem elég.
Viszont még ez az év sem telhetett el így, hiszen az egyébként nem túl aktív rendező egy másik „mesével” is előrukkolt, s ismét Jeff Bridgies-el egy hihetetlenül szürreális, groteszk s minden apró fénysugarat elpusztító világba invitált minket. Jeliza-Rose (Jodella Ferland) világába méghozzá, a kislányéba, aki apjának készíti elő a heroint, s csupán fejekből álló babáival tölti a mindennapjait, míg nem az éppen metadon kúrán lévő édesanyja el nem hagyja az árnyékvilágot, s így apja a gyámügytől félve el nem menekül szülőházába, ahol már ő sem húzza sokáig. Ezzel pedig a kislány a lehető legfurcsább és a normálisnak nevezett állapottól legtávolabb eső közegbe csöppen bele, miközben az ő valósága sem igazán össze egyeztethető az átlagossal.
Szörnyek, lovagok, időutazók, kábítószer fogyasztók, s talán vég nélkül sorolhatnánk mi minden színesíti még a Gilliam által megalkotott olykor szürreális, olykor roppant groteszk világot, melyben minden alkalommal élvezet elmerülni, s reméljük az lesz most is, mert már megérkezett hazánkba a legújabb (elég rossz csillagzat alatt készült) alkotás.
1. rész: Legjobb 5 magyar + 25.-21. ||| 2. rész: 20.-11.
Legjobb 25 2009-es klip: top10
10. Major Lazer - Pon De Floor
Az idei év legőrültebb klipje, de nagyon vicces, 2009 wtf videója. A dal Diplo és Switch (M.I.A. zenei producerei többek közt) közös projektjének, a Major Lazer-nek produktuma, az idén megjelent Guns Don't Kill People... Lazers Do! albumon kapott helyet. A videót Eric Wareheim rendezte, aki egy másik MJ videót is rendezett, az már nem lett ennyire jó.
9. Dizzee Rascal & Armand Van Helden - Bonkers
Dizzee Rascal egy nyomorból jött grime rapper, aki egyre jobban kacsingat a populáris zenéhez. Armand Van Helden, az ismert New York-i dj, aki már túl van a fénykorán. Ennek a kettőnek a találkozásából valami gagyi dolog is születhetett volna, de nem így történt, és nagy meglepetésre az év legjobb slágere lett, amire szerintem senki nem számított előre. A hozzá készült klip meg szintén fantasztikus. Igazából semmi nagy cucc, de idén kevés videó illeszkedett ennyire a zenéhez, ráadásul a színek, meg a vágások is több, mint profik.
8. Vampire Weekend - Cousins
Egy darab sín, nem túl sok pénz, ötletesség. Ennyi kellett csak, hogy egy újabb zseniális klip szülessen. Persze kellett hozzá az is, hogy egy olyan nagyágyú rendezze, mint Garth Jennings, aki már bemutatkozott a nagyvásznon a Galaxis útikalauz stopposoknak adaptációjával, illetve a Rémbó fia című indie filmmel. A Brooklyn-i indie Vampire Weekend idén megjelent Contra című albumán kapott helyet ez a dal.
7. N.A.S.A. & Kanye West & Santigold & Lykke Li - Gifted
Az N.A.S.A. nevű elektronikus formáció bemutatkozó,The Spirit of Apollo albumán rengeteg ismert vendégelőadó tette tiszteletét, többek közt M.I.A., Santigold, Nick Zinner (Yeah Yeah Yeahs), Kanye West, RZA, Method Man, Ghostface Killah, John Frusciante (jelenleg ex-Red Hot Chili Peppers) és Tom Waits. A dalokhoz készült eddigi klipek mind nagyot ütöttek, de a legjobban sikerült videó ez a sci-fi témájú lett, amelyet a Three Legged Legs nevű animációs kollektíva készített, akik sosem adnak ki szart a kezeik közül.
6. Kasabian - Vlad The Impaler
A Kasabian idei (eddigi lemezeit nézve) formabontó albuma, a (kurva megjegyezhetetlen nevű) West Ryder Pauper Lunatic Asylum első (de nem hivatalos, viszont ingyenes) single-je volt a Vlad the Impaler. Az ehhez készült klipben Vlad Tepes (Dracula) jár-kel, és karóba húzza, aki csak az útjába kerül, ezt pedig a 70-es, 80-as olasz horrorfilmek stílusában kapjuk meg jó adag fekete humorral. Richard Ayoade rendezte, aki színészként ismeretes a Kockafejek című kultsorozatból, ahol Moss-t játszotta.
5. The Lonely Island & Seth Rogen - Like A Boss
A Saturday Night Live-ban a Digital Short-okkal ismerté vált The Lonely Island nevű komédia-trió tavaly úgy döntött, kiadja az ökörségeit egy albumon, ez volt az Incredibad, melyen vendégszerepeltek olyan sztárok is, mint T-Pain, Norah Jones, Jack Black, Julian Casablancas (The Strokes), Natalie Portman és Justin Timberlake. A klipek pedig marha viccesek lettek, de ez lett a legjobb. Mellesleg szerepel benne Seth Rogen és Bill Hader is. Az 2009 legviccesebb videóklipje.
4. Fever Ray - If I Had A Heart
A tavaly debütált Fever Ray nevű svéd énekesnő (aki a The Knife egyik tagja) szólóalbuma igazi blogkedvenc lett. Több ismert netes szaklap is betette az év végi listájára. Az If I Had a Heart klipje nem tudni, miről szól, van-e összefüggés a képsorok közt, de annyira vészjósló, félelmetes és zseniális atmoszférával rendelkezik, amilyennel egyik videó sem a tavalyiak közül. Andreas Nilssons rendezte, aki korábban dolgozott a The Knife-al, Moby-val, Goldfrap-el, a White Lies-al, és a Röyksopp-al is.
3. Franz Ferdinand - Can't Stop Feeling
Alex Kapranos-ék tavaly jelentették meg harmadik, Tonight: Franz Ferdinand című albumukat, ezen kapott helyet a Can't Stop Feeling. Az ehhez készült klipet egy még kezdő rendező, Russell Weekes készítette, akiről fogunk még hallani szerintem. A videó ötletes, és vicces, mindenképpen dobogós.
2. Oren Lavie - Her Morning Elegance
Oren Lavie-ról Izrael határain kívül senki nem hallott... Egészen 2009-ig, amikor 2007-ben megjelent albumához készített egy videót. A stop-motion technika felhasználásával megcsinálta ezt a videóklipet, és meg is hozta a sikert számára nemzetközi szinten is, felléphetett a Letterman show-ban is, a klip pedig a videómegosztók kedvence lett, nem véletlenül, mert zseniális, és látszik rajta, pénzbe nem, de sok időbe tellett az elkészítése. Kreativitásból csillagos ötös.
1. Charlotte Gainsbourg & Beck - Heaven Can Wait
Keith Schofield már szerepelt az idei listán a Let Love Rule-al, ott direkt nem említettem meg az érdemei közt a Heaven Can Wait-et, mert ez 2009 legjobb videóklipje. Mindenféle összefüggéstelen, bizarr képsorok, melyeket a neten fellelhető vicces vagy érdekes képek ihlettek, de nagyon el lett ez találva. Egyszerűen nagyon jó ezt újra, és újra, és újra nézni. A videó a híres francia énekes, Serge Gainsbourg ("zsötem") színésznő lányának második albumán helyet kapó első kislemez dalhoz készült. Az Antichrist-nél már jeleztem, hogy Charlotte szép lány, csak ott nincs előnyösen fényképezve, itt viszont igen.
Most rajtatok a sor, írjátok le ti is a ti listátok, vagy a véleményeteket az enyémről.
Ugyan az Oscarra minden évben gyártok tippcsokrot, a Golden Globe-ra még sosem készítettem ilyet. Ennek legfontosabb oka valószínűleg az, hogy január közepéig egyszerűen nem jutnak el hozzánk moziba / fel a netre a jelölt filmek, és látatlanba biza nehéz tippelni. A másik dolog, ami miatt a Golden Globe nehezen jósolható, az hogy a díjat megszavazó Hollywoodban tevékenykedő, zömében külhoni újságírok sokszor erősen befolyásolva vannak a szerkesztőik elvárásai által (illetve rendszeresen bevállalják, hogy a közönséget megosztó balhéfilmeknek ítélnek díjakat, csupán azért mert ez némileg szilárdítja a díj pozícióját az Oscar ellen), kezük állása nehezen lekövethető. Mindezek ellenére idén megpróbálkozom ezzel a cseppet sem könnyű feladattal (szigorúan korlátozódva a főbb kategóriákra), valószínűleg az eredmény közel nem lesz az elmúlt évek 90% körüli pontosságú Oscar tippjeimhez, de max röhögünk egy jót :)
VASTAG BETŰ = véleményem szerint nyerni fog
DŐLT BETŰ = én neki ítélném a díjat
Újabb gonosz/démoni gyerekes film. Ezek ugye általában működnek, vagy pontosabban felkeltik az érdeklődést. Az ártatlan gyermeki külső alatt rejtőző szörnyeteg ellentétére épülő mozik között vannak személyes kedvenceim (Az ördögűző, Ómen), klasszikusok, amiket ideje lenne pótolni (Elátkozottak gyermekei, The Bad Seed), könnyebb fajsúlyú, de színvonalas filmek (pl. Jófiú), és persze megtalálható a gyengébb eresztéseken (pl. A teremtés klinikája) át egészen a gagyiig (pl. A kukorica gyermekei) nagyjából minden. Az árva az utóbbi kategóriák mezőnyét erősíti, el is mondom, hogy miért.
Egy fiatal pár kisbabájuk elvesztése után, fájdalmuk enyhítésére és az űr betöltésére örökbe fogad egy 9 év körüli kislányt. Van esetleg kérdés? Jah, hogy miért nem egy kisbabát akkor már? Kettőt és könnyebbet. Ezután elkezdődik a kötelező körök futkosása, azaz első blikkre természetesen angyali tündéri udvarias az Estherke, aztán lassacskán besötétül az ég, majd jön a vihar.
Az árva nem egy jó thriller. Először is teljességgel életidegen és hiteltelen, másodszorra pedig eléggé baltával faragott módszerekkel próbál meg feszültséget teremteni. Szerintem legalábbis cinkes, ha a nézőre nem mindent lassacskán átitató hangulatisággal hozzák rá a frászt, hanem egy filléres trükköt variálnak kétféleképpen (hatásvadász zene -> tükör vagy nyitott ajtó -> hősünk felnéz vagy becsukja -> bumm az arcodba a kép, azt' vagy ott van valami vagy nem). Kreatív, mi? Mellesleg pofátlanul sokat nyúl a Jófiúból.
A karakterek pedig olyan ostobán viselkednek, hogy az már-már felbasz. Nem fogok a több mint egy évtizede szeretett feleségem helyett egy pár hónapja idehozott kis ribancnak hinni (itt nem ez történik). Ha 10 éves kisgyerekként kést nyomnak a torkomnak az éjszaka közepén, akkor rögtön dobok egy sárgát. Tiszta sor. De ugyanilyen biztos az is, hogy másnap reggel olyan szinten kiverem a balhét a szüleimnél, hogy az orosz cserediák az aznap délutánt már újfent az árvaházban tölti (nem, itt ez sem így történik). Ez csak két példa volt, a film gyakorlatilag ehhez hasonló ellentmondások láncolata, amik számomra teljesen élvezhetetlenné tették az egészet.
A casting összességében azért jól sikerült. A legjobb alakítást az anyát megformáló Vera Farmiga nyújtja, rá már nagyon kíváncsi vagyok az Egek urában is. A gonosz kislány szerepében Isabelle Fuhrman-nek kétségtelenül van egy jelenléte, bár néha mintha inkább affektálna. A két édesgyerek is hozza amit kell, a férj, azaz Peter Sarsgaard azonban egy leszedált víziló ábrázatával csapatja végig a játékidőt. Mindegy, mi történik körülötte.
Ugyan vannak momentumai, és a finálé bizonyos szemszögből nézve elég ötletes, ez mégsem tudja feledtetni a teljes logikátlanságot, ami végig jellemzi a filmet. 10/4.
MA 21:40-TŐL A DUNA TV MŰSORÁN
Ez a 2004-es kínai wuxia lett július hónap nagy meglepetése és egyben a hónap filmélménye is (2008), szóval már ideje volt, hogy végre írjak róla. A repülő tőrök klánja szinte teljesen ugyanolyan, mint a Tigris és Sárkány, csak annál szerintem jóval jobb.
A történet a VII. századbeli feudális Kínában játszódik, ahol a császár épp tehetetlen, alkalmatlan az uralkodásra, romlott és korrupt kormánya ténykedése lázadásokat szít országszerte. Ebben a légkörben alakul meg egy titkos szervezet, a Repülő tőrök klánja. Tagjai egyfajta korai Robin Hood módjára kifosztják a gazdagokat, a rabolt értékeket pedig szétosztják a szegények között. Ennyit kábé elmondanak nekünk a film elején is, a cselekményről többet én sem szeretnék elárulni, mert izgalmas, mondhatni fordulatos.
Zhao Xiaoding operatőrt nem véletlenül jelölték Oscarra. A harci jelenetek fényképezése is zseniális, de amikor a kamera eltávolodik hőseinkről, akkor olyan gyönyörű tájak tárulnak a kedves nézők elé, amit bizony igen ritkán lehet látni. Hiába na, a természetnél jobb díszlet nem létezik. A színek tobzódnak, olyan sok árnyalatúak és élettelteliek, hogy majd' lefolynak a vászonról (monitorról). Ilyen zöld zöldet én még sose láttam mozgóképen. Muszáj tovább folytatnom a dicshimnuszt és kitérnem a végletekig kidolgozott kosztümökre és belső díszletekre, ezek megfigyelésére a legjobb lehetőség a Bazsarózsa pavilonban zajló események közben nyílik a legjobb lehetőség.
A tradícionális repülős-drótokon rángatós technika és a modern trükkök tökéletes elegyével találkozhatunk az állejtős, Tigris és Sárkány-t simán felülmúló harci jelenetek során. Szereplőink olyan szinten dobálják a tőröket, ahogy a Wanted hősei csavarják a golyókat. Egyszóval a látvány csodaszép, csak győzzétek nézni.
A film legnagyobb erénye a látványvilág mellett színészeink magával ragadó, végig hiteles produkciója. Alkotásunk ugyanis inkább romantikus dráma, amely a keletieknek nálunk sokkal többet jelentő kötelesség, és az ezzel szembeszegülő szerelem összecsapását és az ebből eredő elkerülhetetlen tragédiát helyezi a valódi középpontba a kardozós-tőrös balhék helyett. Takeshi Kaneshiro, Andy Lau és a gyönyörű Ziyi Zhang játékának és magának hangulatnak, az ezt megalapozó aláfestő zenéknek köszönhetően a mű sikeresen kerüli el a drámábóból/romantikázásból giccsbe hajlást. Én legalábbis minden szót elhittem, ami karaktereink száját elhagyta, valamint a tettek motivációi is kellően felépítettek.
Igazi élmény volt látni ezt a filmet, ezért gyorsan megnéztem másodjára is. Nektek is ezt javaslom. Ja még valami, aki otthon van a hasonló stílusú filmek világában, az legyen szíves ajánlani nekem párat. Köszi. A pontszám meg egy erős 10/9.
(a bejegyzés 2008. 08. 01-én íródott)
ÁPDÉT: MOST MEGY A FILM+ MŰSORÁN !!! KI NE HAGYJÁTOK !
Újabb remekművel sikerült gyarapítani, és egyben minőségileg is egy magasabb szintre emelni mozgóképes tapasztalatomat. A jeti bosszúja egy politikailag teljesen korrekt, megnyugtatóan és agyzsibbasztóan közhelyes ZS kategóriás szörnyfilm, amit nem lehet elégszer leállítani-visszatekerni és újra, még az előzőnél is kétszer harsányabban kiröhögni.
Az alapsztori szerint egy egyetemi focicsapat repülőgépe lezuhan a Himalájában. A csapatkapitány valószínűleg különösen durván beverhette a fejét a szárnyak nélküli snowboardozás közepette, mert beképzelt kis egoista köcsögből hirtelenjében felelősségteljes és csibéire gondosan vigyázó tyúkanyó válik belőle. Amire mondjuk szüksége is van az IQ fighter bandának, akik a fekete dobozban keresnek (és a film készítőit is minősítve, találnak!!!) jelzőfényt. Hamarosan azonban kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogy nincs elég kötött pulcsijuk, na meg, hogy három sportszelettel kéne kihúzniuk a mentőcsapatok érkeztéig. Aki kitalálja, hogy mivel/kivel gyűlik meg focistáink baja, az tovább olvashat!
A filmbéli három ujjú (!!!) majomban, a.k.a jetiben az a legjobb, hogy a dramaturgia fürdős kurvája. Amikor úgy hozza az élet a forgatókönyv, akkor alig cammog gyorsabban, mint ahogyan menő gyerekek hajtják a szekeret a siófoki Aranyparton július közepén, máskor pedig nagyobbakat ugrik és sebesebben fut, mint a Hihetetlen Hulk. A jeti külsőre amúgy egy rongyos Chewbacca imitátor és egy uruk-hai nászából születhetett, de végülis még ez a jelmez a film legerősebb pontja. Amikor pedig animálva ijesztegeti a hegyekben rekedt sztárcsapatot, akkor megvalósítása épphogy csak pár szinttel megy a Kis Fuck-level fölé.
Nagy szívfájdalmamra az igazi adok-kapok csak a film vége előtt húsz perccel startol, de innentől kezdve szörnyünket felgyújtják, becsapdázzák, majd jól betakarják egy természetfilmből ollózott lavinával, továbbá szitává lövik, de amikor még ettől sem képes feldobni hatvan valahányas tappancsát, akkor még a CSK is ölre megy vele. Nem, ez nem vicc.
Eme műalkotás magabiztosan építgeti klisékből emelt tetris piramisát, de itt nem tűnnek ám el a sorok, a színészi játéknak nem, a ripacskodásnak viszont annál inkább teret enged, ebben pedig az olcsó Caspar Van Dien utánzatnak is kevés alfahímünk viszi a pálmát. Azt már fel se vesszük hogy a mentőcsapat kettő egész főből áll, szereplőink egy mondaton belül elkövetett n-szeres ellentmondásba keveredései, a himalájai tapsi fülesek, és az a tény, hogy a hegyimentő duó távcsőnyi távolságban megáll a szerencsétlenektől pedig kellemes kacarászással töltik majd meg tévézős szobánkat. A pontszám természetesen 10/1.
A pályája alkonyára durván alkoholizmusba csúszó zseni, Sam Peckinpah egyetlen háborús filmjét szeretném figyelmetekbe ajánlani. Bloody Sam a King Kong, majd a Superman rendezésének elutasítása után fordult a Vaskereszt című II. világháborús dráma felé. Noha természetesen mindkét másik produkciót is fantasztikus lett volna az ő szemével látni, így utólag mégis nagyon elégedettek lehetünk. A financiális problémák, és a rendező úr által betermelt, nagyjából napi 3 üvegnyi whiskey nem sok nyomot hagyott a filmen, mely egy fantasztikus akciójelenetekkel teletűzdelt, realista, megrázó háborúellenes vádirat.
Nem túlzás azt állítani, hogy a kis fémdarab nem csak névleges címszereplő, hanem a történet valódi mozgatórugója. Megszerzésének ürügyén csúcsosodik ki ugyanis a Keleti-fronton 1943-ban már javában visszavonuló (futó?) német hadsereg katonái közötti konfliktus, melynek fő forrásai a társadalmi pozícióból eredő, illetve alapvető világnézetbeli különbségek. Konkrétabban. Egy régi vágású tiszt, a magát a porosz katonai arisztokrácia megtestesítőjének tartó Stransky százados (Maximilian Schell) egyetlen célja a Vaskereszt megszerzése, és ezzel a családi hagyományoknak és ideáknak való megfelelés. A kitüntetés felé vezető úton haladva pedig senkire és semmire sincs tekintettel.
Stransky ellentétének (nemezisének?) tekinthető a nép egyszerű fia, a James Coburn által megformált Steiner tizedes. Neki és embereinek nincsenek illúziói, egyikőjük sem párttag, tisztában vannak vele, hogy ez nem az ő háborújuk és ennek megfelelően csak is a túlélés vezérli őket. Mint ahogyan minden bizonnyal a második világháború alatt harcoló német/magyar/orosz/amerikai/tökmindegy katonák döntő többségét is. Az alkotás ebből a szemszögből vizsgálva is valószerű tehát, igazi elvhű nácit csak egyet láthatunk a vásznon, és Peckinpah mintegy üzenetként neki is olyan sorsot szán, ami csak a férfiember legrosszabb rémálmaiban fordulhat elő.
A hangulat szokásosan remek, az akciójelenetek azonban még a megszokottnál is lenyűgözőbbek, brutálisabbak (nem sokan szokták egy tízéves forma gyerek széjjel géppisztolyozását totálban felvenni), illetve a védjegynek számító lassítások mindegyike tökéletesen ül. A karakterábrázolás szintén példás, bár egyértelműen a két ellenfél központisága jellemzi. Schell pillanatok alatt eléri, hogy mindenki megvesse és rühellje őt, Coburn pedig élete egyik legjobb formáját hozza a tisztiségre leginkább alkalmas, ám a háborútól véglegesen megcsömörlött, embereit mindenek fölé helyező katona szerepében. Érdekes negatívum azonban, hogy a Kubrick Lolita-jában ferdehajlamú professzorként brillírozó James Mason mennyire képtelen bármiféle élettel megtölteni az ezredes figuráját.
A film maga nálam „csak” majdhogynem zseniális, a finálé viszont kifogástalan és különösen felkavaró. Erősen ajánlom mindenkinek. 10/8.5.
Kicsit megcsúszott a hétvégém, de itt az elmaradhatatlan előzetes arról, hogy mit hallhattok hétfőn és kedden a www.periszkopradio.hu műsorán mArival, és az egy-egy szárnysegédével, akinek a szerepét hétfőn szerény személyem, kedden popcore zsombor fogja betölteni.
Hétfőn 20.00-tól beszélünk a jövő hétvégén aktuális Golden Globe legnagyobb várományosának számító Up in the Air (A Levegő Ura, R: Jason Reitman, FSZ: George Clooney) címűről, illetve a már eddig is jelentős díjakat behúzó The Messenger-ről (R: Oren Moverman, FSZ: Ben Foster, Woody Harrelson), amely a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában lesz érdekelt (Harrelson) vasárnap éjszaka. Végül, de messze nem utolsó sorban szót ejtünk a Sherlock Holmes (R: Guy Ritchie, FSZ: Robert Downey Jr.) című Guy Ritchie szösszenetről.
Keden 16.00-tól pedig Guy Ritchie életművével (A Ravasz az Agy...., Blöff, Hullámhegy, Spíler, Revolver, Sherlock Holmes) fog foglalkozni a már említett duó.
Reméljük a héten is sokan tartotok velünk :)
Tommy Lee Jones tud rendezni is. Noha még csak a második munkája volt ez, de a Melquiades Estrada három temetése alapján bátran kijelenhető, csak remélhetjük hogy nem az utolsó. A film ugyanis örvendetes múltidézés, egy csekély aktuális társadalomkritikával nyakon öntve.
Pete Perkins egyenes, egyszerű ember. Amikor mexikói illegális bevándorló barátját megölik, és jól láthatólag mindenki magasról tesz az ügyre, akkor Pete-ben elindul valami. Valószínűleg alapból sem hagyná ennyiben a dolgokat, de ráadásul még egy ígéret is köti. Az adott szó pedig számára még mindig mindennél többet jelent. Így válik pillanatok alatt őrültté és anakronisztikussá a kívülállók, mai világunk szemében.
A film tehát egyrészt a szó legnemesebb értelmében vett barátságról mesél, másrészt pedig egy bizarr vezeklés, vagy talán még inkább megváltás történet. A két főszereplő Tommy Lee Jones, és a Ryan közlegény mesterlövésze, Barry Pepper remek alakításai mellett a többiek csak asszisztálnak, mintegy megadják a kellő hátteret. Az idősíkváltogatások számomra pont jól működtek, szerencsére Jones nem esett túlzásokba e téren. Külön megsüvegelendő, hogy filmje egyszerre tiszteletteljes főhajtás Peckinpah (és főleg az ő Alfredo Garcia-ja) előtt, valamint a terep előkészítése, mintegy megágyazás a Nem vénnek való vidék számára.
Lepusztult, kopár vidékeken játszódó, ám annál értékesebb emberekről szóló nagyon szép, erős film. A western kedvelőinek kötelező anyag. 10/8.