Ha Sherlock Holmesról van szó, meglehetősen vonalasnak érzem magam. Valahogy annyira merev és állandó kép él róla a fejemben, hogy hogy mozgóképként, kizárólag BBC féle TV sorozatot vagyok képes elfogadni, de mindig hozzáteszem zárójelben, hogy szerintem maradjunk a könyveknél. Ezzel valamelyest szembemegy az a tény, hogy az egyik legjobban várt darab számomra, a tavalyi kínálatból, a Ritchie-féle adapt volt. Heti szinten néztem meg a trailert és fájdalmas (azért kibírható) csapásként ért minden késésről szóló hír. E várakozás oka, elsősorban az általam igazán kedvelt rendező személye volt, meg persze mégis csak Holmes. Így aztán meglehetősen elszontyolodtam, amikor kezdett világossá válni, hogy az általam viszonylag relevánsnak tartott kritikai források, nem igazán hajlandóak finom közepesnél feljebb emelni a filmet.
Íly módon legyilkolt elvárásokkal álltam tehát neki, Guy Ritchie legújjabbjának, amivel igazság szerint egyetlen igazán komoly gondom van. Ez pedig a címe. Hogy az élelmiszeripar egyik aranyköpését idézzem: „Vigyázat, a termék nyomokban Holmes-t tartalmazhat”. Egyszerűbben: egy-két apróságtól eltekintve semmi köze nincs jelen terméknek, Sir Arthur Conan Doyle mesterművéhez. Ha csak a fő karaktert nézzük, egy szikár, magas figura helyett megkapjuk a töpszli Downey Jr.-t, aki ennek tetejébe kvázi szerelmes Irene Adlerbe, aki ugyan valóban az egyetlen nő, akit a mesterdetektív, valamilyen szinten tisztel, de szerelemről vagy bármi efféléről szó sincs. A következő fájó pont Watson (Jude Law), aki sokszor ügyesebb, tökösebb, mint társa, annak ellenére, hogy könyvekben meglehetősen ritkán villant, sőt Holmeshoz képest kifejezetten együgyű. Lord Blackwood (Mark Strong) pedig egész egyszerűen nem létező figura. Ez pedig felveti az általam legjobban fájlalt problémát, miszerint nem egy, már megírt történetet mesél el a mozi, hanem egy vadonatúj, igencsak „tájidegen” szkripttel dolgozik. E húzás okai viszonylag könnyen beláthatók, elég szemügyre venni az akciójelenetek számát.
Volt azonban még egy út Ritchie előtt, hogy az átlagostól picit eltérő mozit forgasson. Ez az lett volna, hogy Holmes helyett, a saját karakterét tolja előtérbe. Ha nem is sokkal, de valamivel jobban sikerült ezt abszolválni. Vannak egész jó párbeszédek, amik ugyan szintén „tájidegenek”, de legalább peregnek. Van puszta öklű bunyó, ráadásul egész klasszul megoldva. Nem megyek végig midenen, mondjuk úgy , hogy van az egész cuccnak egyfajta „badass” feelingje, ami akár passzolhatna is a címhez és a könyvhöz, ha a producerek és a rendező felfogták volna, hogy nem a kétezres években járunk. Valahogy nem hiszem el, hogy a viktoriánus Angliában vagyunk. Egyébként azt gondolom, hogy a fenti kettő közül, inkább előbbiek a ludasak. Ezt ugyan Ritchie is nyilatkozta, de ha nem is olvastuk volna azt, akkor is könnyen észrevehetően süt a filmről, hogy nem igazán akarták, hogy kilógjon a mezőnyből.
Annak ellenére, hogy két bekezdés óta szapulom, azt kell mondjam, hogy szórakoztató és fogyasztható film ez. A karakterek, nem tudom kinek a fejéből származnak, de összeségében nem rosszak. Igaz, hogy Blackwood harmat gyenge főgonosz, illetve valahogy most Rachel McAdams sem olyan vonzó, mint szokott, a két jófiú, azért eléggé beüt. A hangulatra sem lehet igazán panasz, ahol arra van szükség ott vicces, de egyébként kellően akciódús és látványos. Szummázva egy meglehetősen stílusos, de ettől függetlenül semmi extrát nem mutató akciófilm ez, ami valamelyest csalódás, azonban arra a bő másfél órára amíg tart jó választás, de a popcornt persze igényli. A Holmes-rajongók pedig, csak néha, egy-egy valóban eltalált utalásnál fognak kedvencükre gondolni. „Finom közepes.” 10/7