Furcsa társulat járja London utcáit. Régimódi kartondíszletek között ugráló, maskarás úriember csábítja az érdeklődőket, hogy jöjjenek és Doctor Parnassus (Chritstopher Plummer), valamint mágikus tükre segítségével lépjenek be a saját képzeletükbe. A sokadik botrányba és sikertelenségbe fulladt előadásból hazafelé tartva, egy akasztott embert (Heath Ledger, Colin Farell, Jude Law, Johhny Depp) találnak. Miután másnap magához tér, semmire nem emlékszik múltjából, azonban mintegy hálaképpen, csatlakozik a társulathoz és segít Doctor Parnassusnak, hogy megnyerje az Ördöggel (Tom Waits) kötött fogadását. Eszerint aki előbb gyűjt össze öt leket, azé lesz „Parny” lánya.

 

Nyilvánvaló, hogy az első dolog, ami eszébe jut az embernek Terry Gilliam új produkciójáról, hogy ez volt Heath Ledger utolsó, befejezetlen filmje. A körülmények ismertek vagy épp ismeretlenek, de a lényeg, hogy a három dublőr szimplán szívességből elvállalta, hogy segít befejezni a mesét. Méghozzá nem is akárhogyan. Igazából nem is érződik, hogy lenne itt valamiféle törés. Ez részben köszönhető annak,hogy a történet eleve jó megoldási lehetőséget kínált, valamint mindhárman tökéletesen vették fel a karakter ritmusát. Ilyen szempontból a legjobb Johhny Depp volt, aki ijesztően képes utánozni Ledger vigyorát, illetve mozgását. Komolyan, pár másodpercig fel sem tűnt, hogy más van a vásznon. Ugyanakkor az ő szelete a leghálátlanabb, mivel egyrészt rövid, másrészt nem igazán tud benne kibontakozni. A sztoriból  Jude Law szakított nagyot, aki viszont a legkevésbé passzol az egészbe. Colin Farrel pedig szintén egy igazán ideális választás volt a történet utolsó részére.

 

Az érdekes, hogy Tony karakterének összes manifesztációja közül Ledger része a legvisszafogottabb, ugyanakkor a legemlékezetesebb is. Persze ez részben köszönhető a háttértörténetnek, de butaság lenne tagadni, hogy zseniális amit művel. Elképesztő erővel van jelen a vásznon, ugyanakkor ritkán csap át ripacskodásba. Ezt azonban a figura és a film simán elbírja. Közel tökéletes alakításnak mondhatjuk. Csak úgy, mint Tom Waits Ördögét. Ha nem érezném elcsépeltnek, azt mondanám, hogy ezek után csak másodsorban blues énekes és elsősorban maga a kísértő gonosz. Szipkás cigarettájával, kemény kalapjával és elképesztő orgánumával könnyedén rabol el majdnem minden jelenetet, amiben feltűnik.

 

Node nem csak a színeszek miatt fogunk emlékezni jelen filmre, sőt. Ami itt látvány terén jelen volt az elég sok mindenen túlmutat. Leginkább a józan felfogóképesség határain. Alapvetően két részre bontható a mozi, e szempontból. Vannak a mágikus tükrön inneni, London napjainkban, és vannak a tükrön túli jelenetek. Előbbiek még viszonylag átlagosnak mondhatók, bár a fényképezés és a szereplők fizimiskája itt is hozzádob egy jó adag, nem is tudom, izgalmat. Amikor viszont átlépünk valaki képzeletébe, nos az a szürrealizmus csimborasszója. Nem is érdemes igazán belemenni, de amit ott látunk egy ideig benne marad a fejünkben. A szimbólumok végeláthatlan özöne, első blikkre úgy tűnik fárasztó, azonban végül, sokkal inkább elgondolkodtatónak bizonyul.

 

Kicsit szkeptikusan álltam jelen darabhoz, azonban minden várakozásomat felülmúlta. Majdnem hibátlan mese ez a kísértésről, bűnökről és egy csomó más olyan dolgokról, ami talán majd pár nézés után leeshet. Egyértelműen többször nézős darab, aminek egyetlen hátránya, hogy nagyon hasonlít az Egek uráéhoz, miszerint könnyen előfordulhat, hogy valaki nem tudja kellő mértékben rátenni magát és így soknak érzi a „gilliamizmus” e szintjét. A vége picit nekem is fészkelődős volt. Erős 10/9.