Sam Raimi, mint ahogy azt az előző rész végéből ki is lehetett találni, nem sokat tétlenkedett, s testvérével elkészített forgatókönyvből elkészítette a gonosz halottak harmadik fejezetét, melyben Bruce Campbell teljesen új settingeben láthatott hozzá a különböző halálukból visszatérő „izék” aprításához. A helyszín megváltozásával azonban nem sok minden változott, újra a humor-vér-őrület tengely mentén zajlanak az események, bár a mostanra már sokat látott Ash személyiségében olyan jegyek látszanak kirajzolódni melyekre eddig nem igazán világított rá az első két rész.

Tehát az eddigi történet rövid elmesélése után (mely kiegészül láncfürész/sörétespuska Ash polgári foglalkozásával) minden pontosan ott folytatódik, ahol abba maradt, azaz valahol az 1300 évek sötét korszakában. Hősünk láncra verve érkezik egy várba, hol hamar bebizonyítja, hogy ő a legendában megjövendölt égből pottyant, ki majd elhozza, a Necromonicont, s ezzel hatalmat ad az emberiségnek, hogy felülkerekedjen a sötétségen, mely már létezését fenyegeti.

Természetesen semmi sem alakul úgy, mint ahogy azt eltervezte, s így a „fémkezű” jövőből érkezett hős egy egész seregnyi élőhalottal tér vissza, kiknek mindennél fontosabb, hogy visszaszerezzék a könyvet, s ezzel örök sötétségbe taszítsák világunkat. Azaz az eddig józan ész határán egyensúlyozó történet átcsap egy nagy csatajelenetbe, mely igaz bővelkedik darabolós jelenetekbe, mégsem mondható egyértelműen horrornak, sokkal inkább fantasynak.

Mindenesetre az alkotás első két harmadában nyilvánvalóvá válik, hogy Raimi nem képes elszakadni a jól bevált formuláktól, s igaz, hogy Ash-től a világ második legjobb gitárosa (lásd Sweet and Lowdown, 1999) órákat vehet taplóságból, de lényegileg ez nem sokat változtat a dolgok menetén. A vér úgy fröcsköl, mintha tűzoltók eresztenék tömlőikből, a legenda megtestesülése pedig egy rozzant szélmalomba és a környékén küzd meg (jobb keze helyett) számos miniatűr, majd valós méretű önmagával.

A film tehát jó és gonosz csatáját mutatja be, mely határvonal csak így szavakban létezik, mint, ahogy arra több szinten utalást is tesz. De ahelyett, hogy filozófiai boncolgatásokba kezdenénk ezzel (vagy szokásos önreflexív motívumaival) kapcsolatban, inkább említsük meg azt a könnyedebb témát, mely szerint az új kor és helyszín sokkal jobb táptalaja a horror műfajának (babonáival, hiedelmivel, élet felfogásával), mint a tömérdek jelenkori alkotás. Talán kissé furcsa is, hogy oly kevés film kerül ki e zsáner keretei közül a sötét középkor színfalai közzé ültetve.

Bár igaz, hogy ez a gondolat is sokkal többet érdemelne, de teljesen fölösleges e inkább viccnek, mint kőkemény horrornak szánt alkotás kapcsán ilyesmiről értekezni, egyszerűen be kell süppedni a kényelmes székbe, s élvezni azt a töménytelen vért és leszakadó testrészt, melyet gyönyörű humor szalaggal átkötve tálal már harmadjára Sam Raimi.