Két jegyet a "Hogyan veszítsük el barátainkat és idegenedjünk el emberektől"-re... kín és szenvedés ez így, valami frappáns rövidítés sem született még. Na, szerencsére a film kevésbé embert próbáló. A HtLF&AP (ez az, ez remek lesz) Toby Young azonos című  memoárján alapszik, miben a angol fiatalember életének azt a periódusát írja le, mikor az Egyesült Államokba próbált betörni a Vanity Fair hasábjain keresztül, mondanom sem kell, a kísérlet kudarccal volt egyenlő (Toby már folytatást is írt azóta). Peter Straughan kicserélte a neveket, merített a fantáziájából és kész is volt a forgatókönyv, mit Robert B. Wide rendezhetett meg, többek közt a(z esetek 75%-ában) zseniális Simon Pegg főszereplésével.

Történetünk fókuszában az ambíciózus Sidney Young (Pegg), ki a maga módján elég cinikus, bunkó és kárörvendő, munkáját tekintve pedig újságíró. Egy neves rendezvény lerombolása után a negatív hírnevű Sidney-t felkeresi a new york-i Sharps magazin főszerkesztője, Clayton Harding (Jeff Bridges). Az új munkaadó elvárja, hogy Sidney tehetségével lenyűgözzön mindenkit, sikereket érjen el, ha a lapnál akar maradni, ám ez természetéből adódóan korántsem olyan egyszerű feladat...

A legnagyobb hibája a filmnek, így rögtön a sallangot elkerülve, hogy a várt, élesen kritikus komédia helyett, tulajdonképpen romantikus-vígjáték lett a végeredmény és hozzá kell tennem; sajnos. Mert, bár működik a kötelező nyáladzás, mi a film második felétől erősödik, kontrasztot mutat az addig látottakkal, olyan ez, mintha a Ragadozó szerelmet vallana a fináléban Schwarzeneggernek. Najó, ennyire azért nem éri váratlanul a nézőt a fejlemények sora, Cézár meglepődöttségétől távol állunk (így aztán nem is érzem magam szpojlergyilkosnak). Elég klisés a szkript, na. Kárpótol minket a peggi humor, az egyszerű (?) angolságával, mire nyilván nem mindenki fogékony, de ha bejött a Haláli Hullák Hajnala vagy/és a Vaskabátok, nem koppansz nagyot. Többször is hangos hahotázáson kaptam magam egy apró mondatot okolva, hiszen a dialógusok, a monológok bizony hatnak, mi leginkább a szerethető karaktereknek tudható be és az előadásmódnak. A rendezés és a vágás olykor kaotikus és ami még igen fájó, hogy a film szarkazmusa néha kínosan eröltetett, így a beolvasás hálivúdnak sem siker száz százalékig, de legalább fülbemászó dallamokkal árasztják el füleinket.

Igen impozáns szereplőgárda állt össze Pegg mellé, ki most is abszolút hitelesen és szimpatikusan játszik. Jeff Bridges, a beképzelt, megcsömörlött, alkoholista, végtelenül nagyképű főnök minden momentumát örömtelien vizslatjuk, egyszerűen remekelt. A hülyepicsa szerepében, stílszerűen Megan Fox, ki egy, a kamerák kereszttüzében leledző színésznőcske, itt szerintem csak önmagát adta... hát, nem a tehetsége miatt hájpolják a való életben sem, mert azt nehezen is lehetne, de a külcsín miatti rajongást sem értem személy szerint (azok a szemöldökök, jáj), teljesen átlagos hölgy, az itteni "vizespóló" sem előnyére szolgált. Valószínűleg én vagyok az egyetlen hím a Földön, - a különböző fórumok olvasgatása után gondolom ezt - akinek bejön Kirsten Dunst. Igen, én ezt vállalom... van aki a buziságát viszi ország-világ elé, én ezt. Üssetek. Mostani alakítása is teljesen jó volt, a képzeletbeli dobogó második fokára nyugodtan oda állhat e téren. Konklúzió: klisés, de szerethető rom-kom, milliószor inkább ezt, mint... mint sok mást (tettszés szerint behelyettesíthető, ha már nekem nem ugrik be semmi) 10/6