A kamera nyugodtan megáll és eltelik a Duna kékjével. A fodrozódó vízfelszín csillogásával megnyugtat, s a csendbe burkolózó pillanatot sokáig nem is töri meg semmi. Mundruczó Kornél filmje valahogy így kezdődik (legalább is emlékeim szerint). Majd egy kürt és véget ér minden, a folyó történetének apró fejezetének meséje elkezdődik. Egy szerelemi történetről van szó, mely eleve kudarcra ítéltetett, hisz Mihail (Lajkó Félix) és Fauna (Tóth Orsolya) testvérek, s még az önkéntes száműzetéssel sem kerülhetik el sorsukat.
A hajón, melyhez a nyugalmat megszakító kürt tartozott Mihail érkezik meg (mint tékozló fiú visszatér) szülőföldjére, hol nem fogadják olyan szívesen, mint ahogy azt várhatta volna. Így néhai apja vízparti kis kunyhójába költözik, ahova követi húga, s együtt kezdenek új otthont építeni maguknak. Ezek után a már korán kirajzolódó végjáték nem várat sokat magára.
Már rögtön a film elején egy képpel előrevetít mindent Mundruczó. A képen nádat látunk, ahogy szabályosan futnak párhuzamosan egymás mellett hosszan a távolba. Egyszerre juthat eszünkbe róla a Vörös-tenger s egy görög oszlopcsarnok, melyek a vérbűn és a tragédia képét jósolják nekünk, melyekből bőven van részünk a másfél óra alatt.
Nyomasztó filmről van szó, rengeteg erőszakkal és szenvedéssel, melyet nagyon kevés párbeszéd tör meg, hogy a néző fellélegezhessen. A „természet csendje” (vagy inkább hangjai) uralják a füleket, hogy egy pillanatra sem feledhessük el a háttérül szolgáló már-már metafizikai teret (hisz a deltában, az ég, a föld és a víz összeér). Időnként borzolja ezt csupán fel a motorcsónak, az autó (a modernitás betüremkedése) hangja, mely teljesen idegenné válik egy idő után.
Még az ácsmesterséggel (hisz úgy tűnik Mihail egyedül is képes vízre házat építeni - vízen járni) való játszadozás, s az ebből következő bibliai asszociációk, sem nyugtathatják meg a nézőt, hisz az elejétől kódolt tragédia szele folyton nehézsúlyként járja körül a film szellemét. Mely így csupán egyetlen menekülési útvonalat kínál, magát a deltát. Hisz, ahogy a csodálatos tájon a történet tragikus végkifejletéig eljut, kibontakozik egy elfeledett szépség, mely némi vigaszt kínál.
Tehát a film, mint tragédia, mely szabadon (rengeteg csúsztatással - gondoljunk akár csak a bő fogásra) használja az európai kultúra görög-zsidó-keresztény gyökereit, de mint természetfilm is értelmezhető. Mely utóbbiban az ember és sorsa csupán szükséges kellék, hogy elvezethessen minket a rendező a tájra. A rendező, aki tagadhatatlanul sokat merített Tarr Bélától (melyre nem csupán a főcímben való köszönet utal), hisz a kamera, s az idő kezelése magán viseli a mester hatását (gondoljunk akár csak a temetésre hajózókon való pásztázásra, akár csak a film végi kenyérből és pálinkából - bor - álló vacsorára, az embereket pásztázó kamera egyértelműen Tarr Európai Víziókhoz készített prológusát juttatja eszünkbe, de a hatásokat még vég nélkül sorolhatnánk). Vagy említsük csak az alkotás szereplőit, kik egy kivételével valahol az egzisztencia peremén, ha úgy tetszik a senki földjén (semmilyen hatalomra, közigazgatásra utaló jel nem tűnik fel a képkockákon) tengetik életüket.
Bár lehet, hogy ez a momentum a tragédiát elmossa, hisz ha egy ilyen helyen is egyértelmű tiltakozás fogadja a testvérpár szerelmét, akkor ez valami mélyen az emberbe, s nem feltétlen a társadalomba kódolt dolog.
A film végén a jelenet, melyben a dühödt tömeg felgyújtja a házat elmarad, s csupán a néző fejében játszódik le (mely így nem válik közhelyessé, s túlontúl kézenfekvővé - bár így a negyedig őselem kimarad). Összességében egy gyönyörű és pontos filmről van szó, mely határozottan odáig nyújtózik csupán ameddig szükséges, hogy minden a helyére kerüljön. 10/8.
