Billy Wilder-t gondolom nem túl sok mindenkinek kell bemutatnom. Ha mégis teljesen ismeretlenül csengene a név, a Van aki forrón szereti, biztos mond valamit. Valószínűleg a Sunset Blvd. is ismerős lehet egyesek számára, hisz ha csak abból indulok ki, hogy az IMDB-n ez a film összességében a 28. legtöbb pontot kapta, illetve a Noir kategória trónját foglalja el, elég népszerű lehet.
Persze ez a rengeteg udvarlás semmi jót nem tesz, helyette inkább a filmre kellene összpontosítani, hátha mindezek nélkül is megállja a helyét. Első ránézésre egy gyilkosság hátterének a meséje az alkotás. Adott az öregedő, hihetetlen sikereket maga mögött tudó színésznő, és a fiatal író, kinek forgatókönyveiért nem igazán állnak sorba a stúdiók, néhány szerencsétlen véletlen, egy kis szerelem, szánalom, megalázkodás, féltékenység, s máris magától értődik a tett.
Azért, hogy ettől kicsit szofisztikáltabb legyen a dolog, tekintsünk bele Joe Gillis (William Holden) életének utolsó fejezetébe. A történet az egzisztenciális perifériára való sodródással kezdődik (mely Amerikában az autó elvesztése lenne). Ez után egy üldözést követően a menekülést egy elhagyatott villa jelenti, mely mint egy elmúlt kor emlékműve terpeszkedik az alkony sétányán. Lakója a múlt nagy sztárja Norma Desmond (Gloria Swanson) teljes dekadenciájával éppen majma temetésére készül, s így úgy véli, hogy „hősünk” (ki egyben már feltehetőleg szárnyai birtokában a mesélőnk is) a temetkezési vállalkozó, ki meghozta szeretett kedvence utolsó ágyát.
Kettejük kapcsolata végül mentes az állatoktól, s inkább egy nagyszabású vízió modern forgatókönyvbe öltöztetése körül bonyolódik. A szerelem megvallása után, az író menekülni próbál, de a nő öngyilkossági kísérlete visszarántja, az általunk már ismert örvénybe mely a Hádésznál ér véget. A lassan tetten érhető képlethez még hozzáadható a fiatal ambiciózus lány (Nancy Olson), ki író szeretne lenni, s éppen Gillis egy régebbi forgatókönyvét akarja átdolgozni ezen ügy érdekében. Természetesen ehhez szüksége van az eredeti szerzőre, e vágy sikerének eredménye pedig nem csupán a kész alapanyagban, hanem sokkal romantikusabb tettekben is manifesztálódik.
De még mielőtt teljesen felvázolnám a filmet térjünk inkább rá, hogy miről is szeretne értekezni. Több fogódzkodót is találhatunk, mely problémákat vethet fel a film kontextusán belül. Ott van rögtön a valamikori sztár személye, aki már távolról láthatóan elég súlyos pszichózisban szenved, melyet ráadásul saját közvetlen környezete okozott. Hisz talán tényleg nem normális 50 évesen 25-nek képzelni magunkat, talán az sem, ha környezetünk megerősít ebben a képzetünkben, sőt eljátssza, hogy a naptáron lepörgő évek csupán illúziók, s valójában még mindig emberek milliói rajong értünk.
Ez persze már automatikusan magában tartalmazza az egész filmes szakma kritikáját is, úgy mond Wilder-nek sikerül saját kontextusát megfeszegetnie, s a néző elé tárni, hogy milyen hálátlan szakma is az övé. Persze nem annyira egyértelmű ez, hisz a jól felépített minden noir klisét tartalmazó film, legfőképpen egy krimi, mely pont abban a pillanatban kezdődik, hogy a végkifejlet tökéletesen érthető legyen. Gyönyörűen megkomponálva hatolunk be az eseményekbe melyek a gyilkosságig vezetnek, s ezekkel párhuzamosan jutunk közelebb az előbbiekben felvázolt személyhez, illetve kritikához. S ezért kérdés, hogy itt egy tényleges kritikát, vagy csupán egy beteg nő és környezet hazugságait kapjuk. Ha úgy tetszik habitustól függően, választhatunk a lehetőségek között.
Az alkotás egyébként minden formailag támasztható igényt kielégít. Teljesen hiteles színészi alakítások és a stáb kiváló munkája teszi a filmet egésszé. Azaz mind a képek, a fények, a vágás, szinte zseniálisan sikerült. Mondhatni a kliséket melyek tökéletesen mozognak egymás mellett teljes egésszé komponálja az a munka, mely során a végleges tekercs elkészült.
