Adott két testvér. Az egyik csendes, magába forduló, a másik pedig teljesen az ellenkezője, igazi nagyszájú köcsög, a lakótelep bikája. Artin igazi zenebuzi, lemezritkaságokat szerez, vesz, ad tovább, ilyesmi, és egész jól megél belőle. Nate pedig a helyi újságnál dolgozik, ő írja azokat az igénytelen cikkeket az aktképekhez, közben pedig életcélja, hogy minél több csajt megfektessen, lehetőleg még 33 éves kora előtt. Együtt élnek egy panelban egy nagy lakásban, a szomszédban, egy kisebb lakásban pedig az anyjuk, meg a fiatal atléta szeretője. Egy nap azonban úgy dönt a mama, hogy végleg vidékre költözik, így a fiúkra marad egy üres lakás. Abban egyetértenek, hogy valamelyikük át kell költözzön, de egyik sem akar a kisebbe. Közben pedig Artin életében megjelenik a nő, aki mellesleg Nate egyik alkalmi partnere partnere volt. Konfliktusok, konfrontációk a fivérek közt, lakótelep, és rengeteg random duma zenéről, meg a popkultúráról.

A forgatókönyv nagyon jó, okosan vannak kidolgozva a párbeszédek, a viccesnek szánt dialógusok viccesek is, és főleg hitelesek meg életszerűek, nem hangzanak kínosan a szereplők szájából. A karekterek is ötletesek, a főszereplő Welker Gábor nagyon lazán és jól játsza az obskúrus hipsztert, kicsit sem teátrális, nélkülöz minden sallangot, meg a színészvezetés is kiváló, mindenki hibátlanul alakít, a karakterek egyszerűségében rejlik a nagyszerűségük. A legjobban Elek Ferenc járt, aki Artin legjobb barátját, Sziszit játssza, neki vannak a legemlékezetesebb jelenetei a játékidő alatt. Sziszi a legjobb karakter a filmben, az ügyetlen, de szerethető mackót hamar meg lehet kedvelni. A film egyik legjobb húzása az apró részletek, utalások, kikacsintások. Már a főcím előtt a Let It Bleedet emlegetik, Elek Sonic Youth és Pixies pólóban feszít, meg egy Portishead szám eredetéről dumálnak benne, meg még sok hasonló dolog.

A rendezés nagyon ügyes, a képi megoldások fantasztikusak. Rengeteg jó ötletet lehet a filmben látni, sok a kreatív vizuális megoldás, még vizuális effektek is, amikből kevés van, de ami látható, az teljesen rendben van, egyáltalán nem érződik az alacsony költségvetés, látszik rajta a gondosság. Kicsit merített innen-onnan Dyga, de sikerült úgy összegyúrnia a kölcsönzött elemeket, hogy a filmnek van egyedi hangulata, és bizonyos szinten egyedi stílusa is. A végére viszont cserben hagyja a fiatal rendezőt az arányérzéke, fogyni kezd a puskapor, de szerencsére a lezárásban sikerül még nagyjából időben visszarántani a gyeplőt, még épp jókor, bár ez levon a film értékéből. A film így sem haladja meg a 90 percet, de úgy érzem, lehetett volna ebből még vágni egy keveset, de így sem panaszkodok.

A Tesó egy szórakoztató magyar közönségfilm, ami eléggé ritka. Ha nem fogyott volna el a végén a kraft, közel tökéletes lenne, de így is a modern magyar filmgyártás egyik legjobb darabjának tartom. A Szemle díjas Dyga Zsombor egy kidolgozott, okos humorral operáló filmet tett le az asztalra. Igényes munka, aki még nem látta, mindenképpen nézze meg, egy próbát bárkinek megér. 9/10 Megemlíteném még, hogy gyakran szokták a filmet a High Fidelityhez hasonlítani, illetve a magyar High Fidelitynek emlegetni, de ezek az összehasonlítások igen nagy baromságok, kevés köze van a két filmnek egymáshoz igazából.

Nem kívánok túl sok karaktert pazarolni a filmre, mert az ilyen abszolút biztonsági játékot űző, se hús, se hal produkciók azt nem érdemlik meg. A sztorit most mindenki harsogja velem az ablakból világgá kürtölve: az abcúg amerikáner kormány kifejleszt egy vírust (most épp a lakosság destabilizálására szolgáló biológiai fegyver a becenév), amitől a békés polgárok kombájnt és vasvellát ragadnak, majd elkezdenek kékülni és az említett eszközökkel hőcörögni.

Szerencsétlenségünkre az ígéretes,  egész sejtelmes hangulatú felütés rövidebb életűnek bizonyul, mint a választások második köre utáni forint árfolyam erősödés. Pillanatok alatt sablonország tengerpartján találjuk magunkat, jól bevált klisé-koktélunkat szürcsölgetve (igazából persze sörözünk). Minden egyes cselekménybeli "csavar", az összes ijesztőnek szánt kamerabeállítás, a zene alkalmazása, mind mind teljesen közhelyes, és ezért bő 40 perc után halálunalmas is. A nyilvánvalóan maximum pár oldalas, kikukázott forgatókönyvet illene vérrel, darálással és egy kis humorral palástolni. De még ez sem sikerül. Pedig amikor bepöccentik a kombájnt, vagy önjáróvá válik egy orvosi fűrész, akkor valami hatalmas gyakást, illetve egy másodperc töredékéig Evil Dead-féle jóságot reméltem. Azonban semmi ilyesmiről de szó sincsen ám semerre semeddig. Hihetetlenül vontatott, gyenge színészek által előadott "zombikalipszises" vándorlós, mikor lesz már vége cuccá satnyul a film. Mellesleg ezt mindvégig ostobán teszi.

Nagyjából ennyi lenne, nem is tudom, mire akartam én 5 pontot adni, amikor elkezdtem írni a véleményem. 10/4 bőven elég lesz neki.

Spike Jonzet jelölték már Oscarra rendezői kategóriában, járt már Sofia Coppolával, Karen Oval a Yeah Yeah Yeahsből, rendezett három egész estés (A John Malkovich menet, Adaptáció, Ahol a vadak várnak) és öt rövidfilmet, egyik producere és alkotója volt a Jackass sorozatnak (illetve a mozifilmeknek is), rendezett egy halom deszkás videót, de a legfigyelemreméltóbb talán a kliprendezői munkássága. Rengeteg legendás videot rendezett, dolgozott olyan előadókkal, mint a Sonic Youth, a Beastie Boys, a Weezer, a R.E.M., Björk, a Daft Punk, a Chemical Brothers, Fatboy Slim, a Yeah Yeah Yeahs, Kanye West, Notorious B.I.G., az U.N.K.L.E., Beck, vagy az LCD Soundsystem, közben sztárstátuszba lépett. Most arra vállalkoztam, hogy összeállítsám és rangsoroljam a 10 legjobb klipet, amit ez a kreatív mozgóképmágus rendezett.

A pszichológusból átvedlett, mára Arany pálmássá vált Hanekét érdekli az erőszak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint legújabb filmje, mely rendkívül álszent nevet visel, természetesen nem véletlenül. A fehér a jóság, igazság, sőt, talán Isten jelképe is. Filmje pedig a gyermekeken elkövetett erőszakot, és annak következményeit vizsgálja. Mindezt nem napjainkban meséli el, hanem valamikor az első világháború idején, amikor még az is elképzelhetetlen volt, hogy bárki elraboljon egy gyereket.

A narrátoron keresztül ismerjük meg a falusiakat, és azoknak hétköznapi, látszólag gondtalan életét. Éppen aratási időszak van. A munkások dolgoznak, a gyerekek segítenek ahol tudnak, mellette pedig becsületesen, és tisztelettudóan követik a felnőttek utasításait. Látszólag minden idilli. A falu orvosa éppen hazafelé tart, amikor otthona előtt nem sokkal egy kifeszített drótnak köszönhetően elesik, és ripityára töri magát. Ez a baleset indítja el a cselekményt, ahol ez a merénylet lesz a legenyhébb bűntény. Szépen lassan lehull a míves lepel mindenkiről. Példának okáért a fent említett orvosról kiderül hogy a falu, sőt talán a filmtörténelem legnagyobb söpredéke. A gyermekek (akik talán az elkövetők) ezeken keresztül ismerik meg az erőszakot, a sötét lelkek kegyetlenségét, és a halált is.

Haneke nem válaszolja meg a nagy kérdést amit a narrátor (a filmben a fiatal, lelkes, és naiv tanár) tesz fel, és próbál amatőr nyomozgatással kideríteni. Ki tette mindezt? Ki akarta megölni az orvost, ki gyújtotta fel a pajtát, és ki verte félholtra a faluban élő fogyatékos fiút? Haneke nem krimit akart forgatni, csupán egy tablót készített mindarról, ami a világtörténelem két legnagyobb mészárlását előzte meg. Nem adott feloldozást, mert a film végére minden visszatér a történet elején bemutatott idillbe. Az álszent, és kegyetlen pap hirdeti az igét a szintén kétszínű lakosságnak, akik próbálnak úgy tenni mintha mi sem történt volna. De igazából mindannyian tudják, hogy 2 év múlva fele annyian fogják hallgatni a papot, és lelkileg meggyötört, megnyomorított gyermekeik talán az elsőben nem, de a másodikban biztosan ott lesznek a fronton, és ontani fogják a halált.

Haneke ismét bebizonyította, hogy ahhoz, hogy átérezzük az erőszak és a lélektelenség destruktív hatását, nem kell csonkításokat mutogatni. Azok öncélúak. Sokkal inkább az erőszak hatását kell boncasztalra tenni, a válaszokat pedig már 60 éve is megkaptuk. Nekünk nincs más dolgunk mint megnézni ezt a remekül megkomponált, zseniális gyerekszínészekkel telepakolt, gyönyörű képekkel operáló filmet, utána pedig felcsapni a történelem könyveket, és megláthatjuk, hogy ahhoz hogy a világ megjavuljon, kevés lesz már egy fehér szalag. 10/9

Hihetetlen, hogy nem voltak képesek összedobni egy épkézláb posztert egy ilyen kaliberű produkció alá. A trendnek megfelelően egy újabb '80-as évekbeli modellt poroltak le nekünk a hálivúdi kedves (nem) emberek, bár ezúttal talán megindokolhatóbb, érthetőbb az újrázás. Hiszen az eredeti Titánok harca sem a színészi játékról, vagy a fordulatos cselekményről híres, nem több pattogtatott kukoricás kólázásos mókázásnál.  Csak hát Harryhausen szörnyei mindig megérnek egy misét. Nézzük, hogy napjaink trükkmestereinek sikerült e valami hasonlóan nagyszerűt alkotni, vagy pedig teljesen megérdemelt a Worthingtonék felé nagyjából mindenhonnan áradó savfolyam.

A film a lehető leglineárisabb történetvezetéssel rendelkezik, tipikus men demigod on the mission mozi, melyben hősünk megállíthatatlanul csörtet előre, eközben Ildikó nénisen szétbotoxozott arccal vég nélkül kaszabolja a hirtelen felbukkanó, majd pillanatok alatt aprólékká váló szörnyetegeket, aztán meglepő módon lenyomja a főgonoszt is, és megmenti a csajt. Karaktereink egydimenziós papírmasé figurák (így legalább mennek a 3D színvonalához haha), motivációik egy-egy kulcsszóval kipipálhatóak, útjuk során pedig több logikai bakit hakniznak össze, mint amennyit a Barcelona játékosai passzolnak. Egy teljes szezon alatt.

Mégsem lehet haragudni a titánok nélküli Titánok harcára. Mert Perseus villámgyorsan rotálódó, még pontosabban fogalmazva fogyó kommandóját nem lehet nem kedvelni. Karizmatikus és végtelenül rutinos színészek segítik a szemünk láttára sztárrá avanzsáló Sam-et, és szerencsére senki sem alázza meg magát különösebben (najó, Neeson mutatványa a végén azért megér egy kövérebb facepalm-ot. Mondjuk az istenek alapból nagyon elhibázottak, állnak az Olümposzon, mint kivert fasz a lakodalomban, székre sem fussa nekik, ráadásul csili-vili ratyi páncélban feszítenek egytől egyig.). Sőt, a film sem válik vérgázzá, meglepően kevés a cinkes pillanat, és ócska, filléres gegekkel sem támadnak ránk. Az akciózás pedig ha nem is veszettül, de nagyon látványos. Már a skorpiók is rendesen rombolnak, de a csúcsjelenet mind díszlet, mind feszültség és hangulat szempontjából Medusa lenyakazása az alvilág határán. Ja, hogy nem is a kraken kutya lánctalanítása? Hát sajnos nem. Nagyjából annyit csinál a monszta, amennyit az előzetesekben már eldurrogtattak, pedig sokkal-sokkal több volt benne.

Szóval én módjával, de élveztem ezt a menetet. Nem az a fantasztikus film, amit reméltem, de nem is az a valószerűtlen rettenet, mint amit közvetlenül a megtekintés előtt vártam. Agykikapcsolós, felturbózott görög mitológiás pusztítás. 10/6.

ui.: a Pécs Plaza Cinema City-jét itt küldeném el a jó kurva anyjába. Hogy lehetnek valakik annyira fogalmatlanok, teljesen vakok, de még süketek is, hogy nem veszik észre a  Titánok átkonvertált 3D-jét hetek óta fikázó sajtót? Akik tényleg szeretik a filmeket, várják a filmeket, és hajlandóak lennének pénzt is adni értük (!), azok miért vannak telibe szarva? Mert ők nem fognak befizetni az átverős gagyira, hagyományos módon viszont szívesen moziznának. De ezek a lehetetlen faszok nem teremtik meg ennek a feltételét, mert ők csak 3D-ben vetítenek, a parasztoknak úgy is csak az előadás közben esik le, hogy átkúrtuk őket a palánkon. Hát nem. Csak a környezetemben 10+ ember van, aki emiatt nem ment a moziba be. Remélem akik pár százan ránéznek erre a bejegyzésre, azok sem fognak. Hanem mondjuk elmennek a Palace termeibe, akik csodák csodája, képesek 2D-ben is vetíteni az istenes kardozást. Tudom, ez nem sok, de akkor is. Szarjon sünt az összes erről döntő, hozzá nem értő balhere / fapina. Ilyenekről persze már nem is álmodok, hogy mondjuk angol nyelvű vetítés, de azért a 2D talán nem olyan nagy elvárás a kamuszar vásárban lőtt lehúzós 3D helyett.

Amit a brit filmesek nem éppen díszes papírszalaggal átkötve csak az előző évtized végén nyújtottak át nekünk (Eden Lake, Harry Brown), azt a franciák már 15 éve megtették. A '90-es évek közepén berobbanó, hatalmas tehetség Mathieu Kassovitz A gyűlölet c. alkotása kíméletlenül tárgyalja az ország (Európa?) talán legfontosabb, mégsem súlyának megfelelően kezelt problémáit: a közoktatási rendszer teljes csődjét, a társadalmon belüli különbségek szakadékká szélesedését, valamint a perspektíva nélkül tengődő, egyre frusztráltabbá és gátlástalanabbá váló, most még csak főleg külvárosi fiatalság helyzetét. Övék a jövő, tehát jó nagy szarban vagyunk.

Félreértés ne essék, sem a filmnek, sem nekem nem szándékom senkit sem mentegetni. De az tény, hogy nem maga az erőszak a probléma, az már csak a következmény, a jéghegy csúcsa, így az arra való fókuszálás is csak tüneti kezelés, a süllyedő hajóból kávéskanállal való vízmeregetés, avagy önmagunk nyugtatgatása lehet, hogy még csak a 24. emelet környékén zuhanunk. Az a három fiú, akinek egy napját látjuk sem alapjáraton söpredék, nem bekódoltan bűnöző. A kérdést ilyen szinten csak a legszemellenzősebbek, vagy a leggyávábbak válaszolhatják meg. El sem tudom képzelni, hogy mennyire frusztráltnak és hitetlennek kell lenni ahhoz, hogy a gyűlölet, a düh váljon számomra az egyetlen érzelemmé. Persze ettől még vannak elfogadhatatlan viselkedésformák és tolerálhatatlan cselekedetek. Durván hangozhat, de Vinz, Said és Hubert generációja már elveszett. A kis testvéreik pedig el fognak, hacsak nem tesznek ellene kurva gyorsan azok, akiknek ez hatalmában áll.

Ez után a személyesebb, idő és hely és képben levés hiányában is felületesebb közléskényszer folyam után nézzük a filmet. A fekete-fehér fényképezés hatalmas ötlet, de még ennél is nagyobb erény az akár csak egy vesszőnyi felesleg nélküli szövegkönyv. Persze azt elő is kell adni, erőteljesebb és autentikusabb színészi játékot pedig ritkán látni. A film elején De Niro-t utánzó Vincent Cassel ugye azonnal sztár is lett, de társai, illetve gyakorlatilag mindenki tökéletesen lett castingolva, majd meg is hálálta a számára megelőlegezett bizalmat. A szimbolika is nagyszerű, hol direktebben (a plakátok, a záró monológ), hol kissé indirektebben (én a Taxisofőrös tisztelgést, valamint a film csúcspontjának számító, egy II. világháborús veterán által egy wc mosdójában előadott sztoriját is ide sorolom) működik, de Kassovitz kérdés feltevései minden jelenetben ott vannak. Aztán ugyanígy dicsértet érdemel a már méltatott rendezés mellett a nagyszerű vágás, és a közösbe szintén nem kevéssel beszálló soundtrack.

Mindenképpen ajánlom azoknak, akiknek eddig kimaradt, mert ugyan ma már nem meccselhet az Eden Lake alapszituációjának sokkjával, és nem is visz be olyan erős emocionális gyomrost, mint a Harry Brown, de technikai, filmnyelvi oldalról nézve mindenképpen komolyabb alkotás. Sőt, megkockáztatom, hogy időtállóbb is. 10/9.

Ezzel a kritikával valószínűleg egy új rovat veszi kezdetét itt, a Half Pécs Squad virtuális hasábjain. Mivel egyetemi tanulmányaim egy része miatt sorozatosan botlok bele a jobbnál jobb alapanyagokba, a minap gondolkoztam el azon, vajon miért írok én az aktuális, nem kevés esetben rossz magyar filmekről? Persze azért, hogy ti okosan elkerülhessétek őket, esetleg perverz módon rohanjatok a mozikba a saját szemetekkel látni, hogy hogyan lehet a legalaposabban celluloidot pazarolni. Ezeken felül mégis úgy gondoltam, sokkal jobb szájízzel osztanám meg veletek gondolataimat és érzéseimet az, igaz régebbi, jó és híres/elfeledett magyar alkotásokkal kapcsolatban.
Az első darab a kép alatt, küldöm nektek sok-sok szeretettel, habos sütivel, igényes magyar film párti öleléssel.

A II. világháború vége felé járunk Budapesten. A mozi híradójában felkészítenek mindenkit a gépek és bombák fura, mondhatni erős zajára, közvetlenül utána a német és magyar katonák közti futball mérkőzés 2-2-es végeredményéről számolnak be. Kata ekkor dönt úgy, hogy most ideje haza indulni. Ám az ajtón való kilépés után nem sokkal egy titokzatos férfi állítja meg, és közli vele, hogy haza bizony nem mehet, mert épp átvizsgálás folyik, ugyanis hőn szeretett ura az ellenállás egyik tagja. Így teljesen zavartan és tudattalanul kénytelen elmenni a kórházba Czakó doktorhoz, aki új papírokat, ezzel együtt új férjet és ideiglenes életet ad neki, mely örökre megváltoztatja.

Szabó Istvánt talán nem kell bemutassam, ha mégis: egy, a mai napig népszerű, külhonban is elismert, egyébként Oscar-díjas rendezőről beszélünk. Számos színvonalas alkotással gazdagította a magyar filmes palettát, gondolok itt akár a korábbi munkáira (pl.: Álmodozások kora, Apa, Bizalom, Mephisto), vagy az elmúlt 10 év alkotásaira (A napfény íze, Csodálatos Júlia). Általában, főleg korai alkotásaiban, saját nemzedékének meghatározó élményeit (mind politikai, mind morál szintjén) dolgozta fel. Ennek tökéletes példája a Bizalom című, '79-es alkotása, Bánsági Ildikó és Andorai Péter főszereplésével.

A probléma ugye adott: a két, egymástól idegen nőnek és férfinak egy teljesen normális, hétköznapi házasság képét kell mutatniuk a lelepleződés ellen, miközben ott vibrál köztük a mérhetetlen bizalmatlanság. Kata hozzáállásával semmi gond sem lenne, ha nem aggódna annyira a családjáért, a férfi meg (akit mostantól nevezzünk Jánosnak, mivel nem tudjuk  valódi nevét) emiatt, és egy régebbi csalódás miatt képtelen egy mákszemnyit is bízni az összetört asszonyban. Szabó, és az akkori nemzedék szócsöveként konkrétan megfogalmazza a problémát: "Nem az emberekben nem hiszek, hanem a korban, amiben élünk.". Állandó paranoiás gondolatok kísérik, bárhol jár, a csak simán az utcán valakire váró figurát is nyilasnak nézi, egy percig sem tud kikapcsolni. Mégis, csak egy együtt átélt élmény által kiváltott közös érzés kell ahhoz, hogy megszeressék, és megbízzanak egymásban: a félelem. Az egymásra találás útját, és mindkettejük vívódásait hibátlanul mutatja be az arcközeliekkel, belső monológokkal.

A film minden egyes munkatársát dicséret illeti. A színészek zseniálisak, Bánsági kiborulásain összeszorul a szívünk, Andorai egyszerre képes adni a hűvös és szeretetéhes férfit. Halász Judit egyszer, Bezerédi Zoltán többször is meggyőz minket arról, hogy ebben a filmben a mellékszereplők ugyanolyan fontosak, mint a két fő, hiába csak néhány percet láthatjuk őket. Koltai munkájára sem lehet panasz, ha jól emlékszem ez volt az első film, amit Szabóval készített, azóta szinte elválaszthatatlan alkotó partnerek. Szabó nem csak rendezte a filmet, hanem a forgatókönyv is az ő munkája (Szántó Erika többszörösen is elismert írónővel egyetemben).

A mű konklúziója nem lehet más, mint hogy paradox módon nem a háború, vagy bármely hasonló szörnyűség az, ami képes elfojtani az emberek közti érzelmek létrejöttének lehetőségét, hanem az "én" védelme mindenek felett. Gyönyörű, tiszta alkotás, a magyar film (szerintem) aranykorából. 10/9.

Hogy, amolyan köziróniával élhessek, örvendetes ha valaki azt csinálja, amihez ért/tehetsége van (hogy aktuálisak legyünk, lecsupaszítva, ún. renner-i karakter legyen álá The Hurt Locker) és nekünk is csak jót jelent, hogy John Hillcoat annó a filmgyártás rögös útjára lépett és nem kengurufarmerként dolcsevitázik. Mert Hillcoat látszólag képben van, mi sem tükrözi jobban ezt, mint 2005-ös remeke, Az Ajánlat (The Proposition). Az ausztrál rendező legutóbbi munkája, Cormac McCarthy könyvét festi vászonra, akinek előzően adaptált műve,a Nem Vénnek Való Vidék (No Country For Old Men) a Coen testvérek tolmácsolásával 4 Oscar- díjat érdemelt, míg az írás tárgyát képző, Az Út (The Road) Pulitzer-díjat hozott az amerikai írónak. Ez, a papíron remek páros joggal sugall minőségi produktumot, így Az Út akaratlanul is nagy elvárások szökőárjával kell, hogy szembenézzen.

McCarthy keresztény felütésekkel tarkított poszt-apokaliptikus road-movieja az empírikus Apát és a reményt ébrentartó Fiút követi az úton, egy, a földi normáktól deprivált, hosztilis világban, hol a jó és a rossz fiűk közti differencia nehezen definiálható, hiszen mindenki a túlélésért küzd csupán. Az olykor demagóg, de példaértékű Apa mindent elkövet a Fiú biztonságáért, úticéljuk dél, ahol már a melegebb időviszonyokkal megelégednének. Persze nem ők az egyetlen élők, útjuk során a kannibalizmussal is találkoznank, így az Apa tartogat revolverében még két lövetet, hogy ne essenek áldozatul és jó fiúkként távozzanak.

A kataklizma maga rejtély marad, a feltehetőleg nukleáris tél során nem mászkálunk molinók szaggatta nagyvárosokban (pedig megengedhetné a büdzsé) melyek utalást adhatnának, az atmoszféra megteremtése sem túl intermodális, első látszatra nem is kíván többnek tűnni a film egy Sztalker - Mad Max féle házasság gyermekénél, de Javier Aguirresarobe (Újhold) monoton, de karakteres képei mellett, szociometria órán is tanulmányozható a film belső tartalma, akármilyen üresnek hat - a katasztrófa mitsem számít itt, a nevelődés ellenben igen. Hiszen a fiúnak számolnia kell a ténnyel, hogy apja nem lehet mindig vele, készen kell állnia mihamarabb, hogy folytassa az utat, igaz, ebből a szempontból a finálé mint valami enklávé ékelődik be, gyakorlatilag az Út értelmét veszti.

Kiváló színészi alakítások jellemzik a filmet, mely, hiába Nick Cave és Warren Ellis elvárt kvalitásű komponálása, és a jó szövegkönyv, akkor működik a legjobban mikor csend honol a képernyőn. A visszavonulás gondolatával teljesen feleslegesen kacérkodó Viggo Mortensen roppant erőteljes teljesítményt nyújt, egy ilyen világban mindenki hasonló apukát szeretne. Az egykori Aragorn igen széles repertoárt vonultat fel most is. A Fiú pedig, akit Kodi Smit McPhee játszik méltó partnere, amennyire lehet (mellettük még feltűnik Charlize Theron, Robert Duvall és Guy Pearce is). Összességében, mind vizuálisan, mind tartalmilag jól összerakott film, de nem sokkal több 10/7

"I will kill anyone who touches you. Because that's my job"

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én mindig oda voltam a bizarr, sötét, és abszurd megvalósításokért. Szeretem a fekete humorral és iróniával átitatott történeteket. Mindezeket elég nehéz megvalósítani hús-vér színészekkel, eredeti díszletekkel. Ám erre találták ki az animációs rajzfilmeket! Ha az ember rendelkezik kellő tehetséggel, és mögötte áll egy kiváló csapat, akkor a határ csakis a csillagos ég lehet. A Mary and Max-et (ami elvileg igaz történet alapján készült) nevezhetnénk az általam felállított "értékrendek" abszolút szuper-sikeres tanulmányfilmjének. Mert egyszerűen amikor elkezdtem nézni, a film végéig kikapcsolt számomra a világ, és nem bírtam másra koncentrálni, csak a két zseniálisan megalkotott szereplő magával ragadó barátságának kibontakozására.

Mary egy ausztrál kislány, akinek a szeme pocsolyaszínű, és egy kakira emlékeztető anyajegy van a homlokán. Anyja alkoholista, apja pedig eléggé zárkózott típus, aki miután végzett a teagyárban, egész álló este a sufniban ül, és az úton talált madárhullákat tömi ki. Mary egyetlen álma hogy legyen végre egy barátja, aki foglalkozik vele, és az életét végig követő magányt elűzze. Max egy new york-i ateista, elhízott zsidó, aki súlyos pszichés gondokkal küszködik. Rendkívül antiszociális, már-már autistának is nevezhetnék, ugyanis zseniálisan bánik a számokkal, és fantasztikus logikával rendelkezik. Természetesen egy ilyen ember után nem kapkodik senki, így Max barátunk is teljes magányban él szürke kis bérlakásában, amit rengeteg állattal, és egy képzeletbeli baráttal oszt meg.

Habár messzebb nem is lakhatnának egymástól, egy véletlen folytán elkezdenek levelezni, és szépen lassan kibontakozik köztük a barátság. Persze jönnek a konfliktusok, amik olykor szívbemarkolóak, vagy esetleg gonosz kacajra adnak okot, mégis akinek van szíve, az mindent beleadva szurkol, hogy végül együtt láthassa e nem mindennapi szereplőket. A film kockázatos játékot játszik, mert nem fog mindenkinek tetszeni. Aki nem fogékony az ilyesfajta vizuális, és dramaturgiai megvalósításokra, azok ha akár egy percig nem figyelnek oda, már elvesztették a fonalat. Viszont akik e műfaj kedvelői, azokat egyből beszippantja a mese világa, és nem fogja elereszteni. Aztán megfogják nézni újra, és újra, és még az is lehet, hogy azonkívül hogy egy fantasztikus filmélménnyel gazdagodtak, kicsit átértékelik a baráti kapcsolataikat, és úgy alapból azt is, mi is az a barátság. 10/10.

A most startolt 14. évad nyitóepizódjával a South Park elérte eddigi működésének abszolút legalját. Ennek ellenére semmi sem utal arra, hogy az alkotók abbahagynák a mélyfúrást. A sorozat nyilvánvalóan kifulladt, pofátlanul nyúlja önmagát, a régi őrület, fantázia és kreativitás megfakulásával rohanva menekül a legfrissebb popkultúrális, vagy még inkább bulvár történésekre való reflektálásba.

A dolog persze folytonos, és csak mostanra értünk el odáig, hogy plafonig ér a szar. A szerintem még az elődeihez mérten is zseniális 8. évad után egyre hangsúlyosabbá váltak a filmparódiák, az aktuális botrányhős celebekre való rászállások. Azonban a 9., 10. és 11. etap még teljesen vállalható színvonalat hozott, a The Losing Edge, Cartoon Wars 1-2 című részek, vagy az Imaginationland-trilógia pedig egészen remek volt. Viszont a 12. és 13. szezonra Parkerék teljesen elvesztették arányérzéküket, és a főszereplő karakterek drámai mértékű háttérbe szorításával egyértelműen a média fürdőskurváivá váltak. A helyzet közben odáig fajult, hogy a korábbi mellékszereplők (Randy, Mr./Mrs. Garrison, Kyle mamája, Polgármester asszonyék, Maxi atya, Jimbo és Ned stb stb.) vagy teljesen eltűntek, vagy gyakorlatilag jellegtelenné váltak, akiket random elő lehet kapni, ha éppen tömegjelenethez rajzolgatunk díszletet egy újabb szánalmasan bárgyú "tanulság" prezentálása okán.

Még siralmasabb, hogy a South Park esszenciáját adó örökkön-örökké negyedikes kvartettet ugyanilyen módszerességgel herélték ki. Fáj leírni, de az utóbbi nagyon sok év legnagyobb televíziós karaktere, Eric Cartman lenyugodott, már nem szemétparaszt, nem elképesztően gátlástalan, ráadásul már Kyle-lal sem köpködik egymást. Kyle zsidóságából adódó konfliktusai, életének ezen része szintén elpárolgott. Stan már régóta búza lett, évek óta meg sem próbálja egy okkersárga hányással becsempészni magát Wendy bugyijába. Na meg semmivel sem józanabb, vagy akármilyenebb már társainál. Kenny perverzitása néha még elő-elő kerül, de csórósága már nem játszik szerepet. Az anno majdhogynem tűz-víz-föld-levegő szinten elkülönülő karakterisztikájú, mégis összetartó bandából mára egy langyos, egyenhígfos massza lett. A legújabb epizódokban már csak ruhájuk alapján lehet elkülöníteni őket, mert ugye kell a hely a Tiger Woods-nak.

Így valódi South Parkos események levezénylésére már idő sem jutna. Na persze nem ez az ok, az a megfáradásban, elszürkülésben keresendő. Tény, hogy akik az össze-vissza, követhetetlenül vibráló, agyfaszos fordulatok és történések, az utánozhatatlan jellemrajzok, az elnagyolt rajzstílus, a sírva röhögős párbeszédek, a rétegesség, és a finom társadalomkritika miatt szerették meg a sorozatot, nos azoknak mára már semmi sem maradt. Celeb ekézés, erőltetett polgárpukkasztó szándék, százszor ellőtt lezárások, kurvára nem vicces "poénok" és önismétlő, szájbarágós hegyibeszédek viszont vannak. Hajrá 14. évad, hajrá Stone-ék! Össze tudtok helótázni ti ennél még szarabbat is. És nekünk csak egy hetet kell rá várnunk.

A szokásos felvezető köröket tudjuk le gyorsan (minden ott van az első résznél leírva) és rágjuk át magunkat röviden, tempósan a nagyot szóló, többnyire pozitív visszhangot kreált, már-már kultikus státuszú [REC] című horror második részén, amely halkabban jött, de már küldenénk is. Balaguero és Paco Plaza második túrája a karantén sújtotta katalán panelba ígéretes rajtot vesz, de oly' drasztikusan kezd veszíteni értékeiből, hogy Lio Messi sem tehetne semmit.

Direkt folytatásról van szó, az első rész holttestjei még ki sem hültek, de mi már ismét behatoltunk, ezúttal egy kommandós osztag segítségével, akik, mint az később kiderül, egy pap hegemóniáját élvezik. Persze akad itt csavarnak csúfolt fordulat, amely annyira lepi meg az embert, mint annó Steinfer Kristóf nemi beállítottsága. És ennyi, a maroknyi debütáns próbál létezni, miközben a legnyilvánvalóbb mellett, olyan klasszikusokat idézgetnek, mint az Alien, vagy a The Thing - ez, az egy kézen megszámolható érdemei egyike.

Érezni, hogy a filmet csupán a hype készíttette el, az előd aratásán felbuzdulva, tíz percre elegendő cselekménnyel próbálták a sikert reprodukálni. Felesleges időhúzások, céltalan jelenetek sora tűzdeli a játékidőt, lelki szemeinkkel pedig láthatjuk a készítők feletti szövegbuborékban a hegyomlásnyi kérdőjeleket, hogy mit is kellene csinálni. Mert a [REC] 2, gyakorlatilag áll. Jól kezd, de ritmusát már azelőtt elveszti, mielőtt felvenné.  A forgatókönyv végtelenül ostoba, ötlettelen, a légkör meg sem közelíti az előzmény hangulatát, ijeszteni meg sem próbál, az alakítások is nevetségesek. Persze szereplőink is meglehetősen hiteltelenül, bután lettek megírva, így a színészek eleve elátkozottnak ítéltettek. A legnagyobb gond előtt még egy pozitívum akad. Ez a sisakon helyet foglaló kamera, egységünk minden tagjánál.

A nagyérdemű engedelmével idéznék kicsit Roger von Oech-től, aki ugyan az életet hasonlította a fánkhoz, de ez nem filozófikus blog ugye; „A [REC] olyan, mint a fánk. Frissen és melegen isteni, bár néha megfekszi a gyomrunkat. A közepén a lyuk valódi rejtély, a fánk mégsem lenne fánk nélküle.” Erre itt a [REC] 2, mely próbálja betömni a nyilvánvalóan szexuális tartalommal bíró lyukat. De minek? Ez volt a vonzalma az első résznek, a ködbe veszett magyarázat, amit most totális baromsággal vérteznek fel, ami csak akkor lenne megbocsátható, ha így is működne a film. De nem, az ember komolyan jobban jár az előzetessel (hát mennyivel jobb, már a zene is), végezetül bíráskodom e spirituszt hullajtott, ám de jó sminkesekkel megáldott tréhalom felett, mely betűkkel annyit tesz, hogy szinte nézhetetlen, számokban pedig 10/2

Steve McQueen (mint kiderült, semmi köze ahhoz a Steve McQueen-hez) bemutatkozó rendezéséhez az angol-ír konfliktus egyik közelmúltbeli kicsúcsosodását, a bebörtönzött IRA tagok 1981-es éhségsztrájkját választotta témául. Az ötletben és az alapszituációban ott van a potenciál, azonban a stílus és a vászonra álmodás eszközei nem feltétlenül a legmegfelelőbben aknázzák ki azt.

A képi világra egy szavunk sem lehet, a fényképezés teljesen korrekt, sehol egy élénk szín, a mindent átitató fakó élettelenség pedig nem hátrány egy börtönfilm esetében. A snittek hosszúak, a cselekmény lassan bomlik ki, valamint a karakterkezelés is dicséretes, McQueen olyan ügyesen vezényel, hogy szinte észrevétlenül tolódik át a fókusz egyik szereplőről a másikra, hogy aztán megállapodjon a fantasztikusat alakító Michael Fassbender Bobby Sands-én. Az viszont számomra nagyon fájó, hogy rendezőnk mindössze egyetlen komolyabb "beszédes" jelenetben engedi kibontakozni őt. Ez a nagyjából 15-20 perces, egyetlen beállításból felvett dialógus a film egyértelmű csúcspontja, színtiszta zsenialitás. Sokkal inkább néztem volna ezt szinte a teljes játékidő során, semmint hogy a kétségtelenül megrázó, de minden érzéketlenség nélkül kijelenthetően már sokszor látott brutális börtönviszonyok hallgatag taglalását.

Aztán az utolsó fél óra alatt vált számomra világossá, hogy mennyire arányt tévesztett film ez, és ezáltal a kívánt hatást sem sikerült elérnie. Hiányzott a komolyabb háttér, a motivációk, az egyéni sorstragédiák kibontása. Továbbá az alkotók egyértelmű állásfoglalása, a néhol hatásvadászul tolakodó jelképrendszer is véleményesnek mondható. A zárlat feleslegesen elnyújtott, és így kizökkentő, valamint a főcím előtt közölt szöveges információhalmazt is be lehetett volna ágyazni a filmbe, ahelyett, hogy ezt az elkényelmesedett, elhasznált megoldást alkalmazták volna.

Tehát a verdikt. Remekül indul, magába szippant, aztán egyre gyakrabban akadozik a gépezet. Valahol csalódott vagyok, mert több volt ebben. Az mindenesetre újfent bizonyítást nyert, hogy Fassbenderre ideje odafigyelni. Első filmként különösen megsüvegelendő alkotás, de lesz ez még jobb is Mr. McQueen. 10/6.5, mert jóval inkább tetszett, mint sem, azonban semmi sem indokol egy újranézést.

paulkemp

Érdekes egy film címét az eredeti nyelv szavának kétértelműsége nélkül visszaadni, igaz, hogy ebben az esetben triviálisak tűnik, hogy az éhség felelne meg leginkább. Mégis valami hiányérzet támad a vége főcím alatt, hiszen Steve McQueen egyetlen pillanatot sem szán valójában ennek kibontására sokkal inkább fókuszálja kameráját a vágyódásra, a fizikai szükséglet mögötti többlet tartamra.

A cselekmény kibontása nem is igazán lényeges ezek alapján, mely a remekül fényképezett, hosszan elnyújtott jelenetekben háttérbe is szorul, helyettük már-már cronenbergi fetisizmussal bíró testkép orgiába füröszthetjük szemeinket, melyet itt-ott szakít meg egy-egy párbeszéd, s egy 23 perces csúcsjelenet, amely tovább erősíti, hogy mindenről szól ez a film az éhségsztrájk eszközén kívül.

Mindenesetre annyit elmondhattuk, hogy az IRA bebörtönzött tagjainak 1981-es éhségsztárjáról van szó, aki már ez előtt is minden az elzárás alatt igénybe vehető civilizáltságot is mellőznek (tisztálkodás, élhető környezet), hogy rabságuk politikai státuszát elismerje a brit kormány. Az „éhezést” végül Bobby Sanders (Michael Fassbender zseniálisan formálja meg az egyre jobban eltűnő lázadót) kezdi el, akit még 9-en követnek a sírba 7 hónap alatt, míg a fogvatatók meghátrálnak, s a politikai státusz formális elismerésén kívül minden követelésüknek eleget tesznek.

A film mindezek alapján első ránézésre sokkolni próbál. Az életlen feketében játszó statikusan keretezett jelenetekkel a börtön hangulata már alkalmas erre, melyet csak tovább erősít a rabok önként választott „barbárságba” süllyedése. Persze ennyi még nem elég, s a feszélyező, kellemtelen képsorok folytatódnak Bobby Sanders testével, mely szép lassan a gettó filmekből ismeretes (esetleg egyes etiópiai képsorokat idéző) két lábon járó csontvázhoz válik hasonlatossá, amin ráadásul fekélyek, kelések jelennek meg. Ilyen értelemben a film csúcspontját az orvosi kezelés jelenti, mely végleg a földbe döngöli a nézőt, s talán egy pillanatra felteszi a kérdést, hogy miért is érdemes mindez.

A válasz viszont már sokkal hamarabb megkerült, hiszen a már említett hosszú jelenetből, azaz Sanders és egy Atya párbeszédéből régen kiderült minden, s mind az előtt lévő felvezetés, s az utána következő végjáték, csak kötelezően lefutandó kör, hogy a kép teljes legyen. Mert egyértelmű, hogy nem magáról az eseményről van itt szó, hanem a vágyról a szabadság iránt, a hitről, hogy „törött lábakkal” inkább meghalni kell, mely talán utat mutat másoknak, hogy élni hogyan lenne érdemes.

Összességében tehát egy remek (nem csupán agyondíjazottsága miatt) filmről beszélhetünk, melyet a címválasztás talán kissé mellékvágányra juttatott, de még a kétértelműség hiányán is átsüt egy feledhetetlen színészi alakítás, melyet szinte tökéletes kamerakezelés kísér (Cannes Golden Camera), olyan atmoszférával, mely miatt akár a történelmi ismeretek hiányában is remek filmélményben lehet része akárkinek. 10/7.5

A pszichológiai thriller, mint alműfaj egyre szélesebb réteget hasít magának évről-évre, egyre több műfaj elemeit alkalmazva az anyazsáner jellemzői mellett, így drasztikusan trimmelve például, a hasonlóan szerteágazó horrortól elválasztó határvonalat. A Shutter Island című filmmel az egyik legnagyobb élő rendező - kinek filmjei a mai napig 64 jelölést és 15 Oscart értek -, Martin Scorsese is belekóstolt eme hálás műfajba megszokott társával, Leonardo DiCaprióval. Ha ezek mellett megemlítjük, hogy az alapanyag egy Dennis Lehane könyv, kinek műveit eddig kétszer is sikeresen adaptálták (Mystic River, Gone Baby Gone), akkor igazán minőségi produktumra számíthatunk.

A film egy szokványos nyomozásnak indul. Teddy Daniels (Leo) és társa, Chuck (Mark Ruffalo) az ashecliff-i elmegyógyintézetbe tart, mely egy, a külvilágtól elzárt szigeten terül el. Egy szökött pácienst keresnek, de hamar rájönnek, hogy a meglepően militáris intézményben nem sok segítségre számíthatnak. Úgy érzik, valamit elhallgatnak előlük és indokolatlanul erőszakosan viselkednek. Persze a helyzet cseppet sem ilyen egyszerű, mint a pszicho-thrillereknél szokványos, most is az elme trezorját próbáljuk felnyitni, több-kevesebb sikerrel.

Két jelentős gond van a filmmel kapcsolatban, melyekből az elsőt ki lehetett volna küszöbölni. Ez nevezetesen a forgatókönyv. Egyenetlen és üres, vannak jó pillanatai, ami fájó annak tudatában, hogy a csavar mire operál, az előzetes láttán vagy épp annak ismerete nélkül már az első percekben megjósolható, így kissé érdektelenné is válik a nagy feneket igénylő játékidő alatt a sztori, és az utolsó mondattal érkező pofonra is csak legyintünk. Mindemelett dicsérhető a szkript is a koncepció miatt, ahogy puzzle módjára áll össze a kép, visszaemlékezésekkel, rémálmokkal (a film legjobb jelenete is ilyen) tarkítva. Az már megint más, és ezzel megérkeztünk a másik égető problémához, hogy ehhez minek kellett Scorsese?

Már ha az eladhatóságot kivesszük a pakliból. Az ember várja - de nem csak ő az egyetlen példa -, hogy minden alkotásával túlszárnyalja legnagyobb műveit, ami ugyan szinte lehetetlen feladat (bár, volt rá ideje), de utóbbi pár alkotását mégis megelőzte a Shutter Island-del. Ettől még csak szimpla rutinmunkának, ujjgyakorlatnak minősül, ami nem hű Scorsese nevéhez, nem excellál a tömegből. Jellemtelen, stílusmentes a végeredmény, amit így, ha bárki nem is, de elég sokan megrendeztek volna. Azt is el kell ismerni azért, hogy sokkal többet nem valószínű, hogy ki lehetett hozni ebből (de majd a könyv elolvasása után kiderül, mert legalább ahhoz meghozta a kedvet).

Atmoszféra ügyileg teljesen rendben van a Shutter Island, legerősebb pontja pedig Robert Richardson munkája, aki legutóbb Tarantino brigantijait is kamerázta. Nem sok ornamentális elem kerül a látótérbe de roppant erős képekkel bír, amire a vágó tevékenysége is rádob egy lapáttal. És valahol itt ki is merülnek a film érdemei, hisz bár hiába a pazar alakítások, az ilyeneket színészeink már csak presztízsből is megeröltetés nélkül lehozzák. Bár Leo olykor sok, főleg mikor hajtogatja, hogy nem csupán egy nímand, de összességében mind ő, mind Ruffalo, Kingsley, Haley vagy épp Max von Sydow kitett magáért.

Összességében, a "láttunk már ilyet" érzés végig bennünk van (egy közismertebb példa; Gothika), a Shutter Island semmi egyedit nem mutat és azt sem jól. Semmilyen érzelmet nem vált ki és nem is közvetít, gyakorlatilag semmilyen hatással nem bír a nézőre (pár kacajon kívűl), a maréknyi ijesztgetős jelenet is várható. Egy stabilan összerakott darab 10/5

A twitteren lezavart 2010-es Golden Globe gála után az idei Oscar díjátadó - az elmaradhatatlan blogos közvetítés mellett - szintén beférkőzik majd kedvenc mikroblog szolgáltásunk falai közé is. A paulkemp - madcows - chromeshelter trió mind twitteren, mind a blogon élőben, frissen s gyorsan tolmácsolja majd nektek a történéseket! :)

A kavarodást elkerülvén paulkemp félkövér betűvel, madcows simával, míg én döltbetűvel ontom majd az áldást / véleményt / kritikát kedves olvasóinkra.

Twitteren a #hpso taggel fogjuk tolni a kontentot, így az élő csiripközvetítést ITT (http://twitter.com/#search?q=hpso) követhetitek könnyedén, EDIT: illetve itt a blogon is.

Magát a gálát neten keresztül a http://oscars.go.com címen lehet majd nézni, illetve ha ez esetleg behal (amire jó esély van) ITT találhattok egyéb alternatívákat. 

Az Oscar posztunk holnap 23.00-tól folyamatosan frissítve lesz egészen a gála végéig...

Végül álljanak ITT a 2010-es díjátadóra a saját tippjeim (melyek természetesen nem tükrözik azt, hogy én kinek adnám a díjakat, hiszen akkor többek között róka úr, és a komoly ember is több ízben kapkodhatná a fejét felfele meglepetten :))

EDIT: A liveblogolás blogon lesz, de twitterről, így egyszerre tudunk mind írni könnyen, és nagyon gyorsak is tudunk lenni. A többi változatlan, kommenteljetek, kövessétek, hamarosan jövünk (madcows).