A pszichológusból átvedlett, mára Arany pálmássá vált Hanekét érdekli az erőszak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint legújabb filmje, mely rendkívül álszent nevet visel, természetesen nem véletlenül. A fehér a jóság, igazság, sőt, talán Isten jelképe is. Filmje pedig a gyermekeken elkövetett erőszakot, és annak következményeit vizsgálja. Mindezt nem napjainkban meséli el, hanem valamikor az első világháború idején, amikor még az is elképzelhetetlen volt, hogy bárki elraboljon egy gyereket.
A narrátoron keresztül ismerjük meg a falusiakat, és azoknak hétköznapi, látszólag gondtalan életét. Éppen aratási időszak van. A munkások dolgoznak, a gyerekek segítenek ahol tudnak, mellette pedig becsületesen, és tisztelettudóan követik a felnőttek utasításait. Látszólag minden idilli. A falu orvosa éppen hazafelé tart, amikor otthona előtt nem sokkal egy kifeszített drótnak köszönhetően elesik, és ripityára töri magát. Ez a baleset indítja el a cselekményt, ahol ez a merénylet lesz a legenyhébb bűntény. Szépen lassan lehull a míves lepel mindenkiről. Példának okáért a fent említett orvosról kiderül hogy a falu, sőt talán a filmtörténelem legnagyobb söpredéke. A gyermekek (akik talán az elkövetők) ezeken keresztül ismerik meg az erőszakot, a sötét lelkek kegyetlenségét, és a halált is.
Haneke nem válaszolja meg a nagy kérdést amit a narrátor (a filmben a fiatal, lelkes, és naiv tanár) tesz fel, és próbál amatőr nyomozgatással kideríteni. Ki tette mindezt? Ki akarta megölni az orvost, ki gyújtotta fel a pajtát, és ki verte félholtra a faluban élő fogyatékos fiút? Haneke nem krimit akart forgatni, csupán egy tablót készített mindarról, ami a világtörténelem két legnagyobb mészárlását előzte meg. Nem adott feloldozást, mert a film végére minden visszatér a történet elején bemutatott idillbe. Az álszent, és kegyetlen pap hirdeti az igét a szintén kétszínű lakosságnak, akik próbálnak úgy tenni mintha mi sem történt volna. De igazából mindannyian tudják, hogy 2 év múlva fele annyian fogják hallgatni a papot, és lelkileg meggyötört, megnyomorított gyermekeik talán az elsőben nem, de a másodikban biztosan ott lesznek a fronton, és ontani fogják a halált.
Haneke ismét bebizonyította, hogy ahhoz, hogy átérezzük az erőszak és a lélektelenség destruktív hatását, nem kell csonkításokat mutogatni. Azok öncélúak. Sokkal inkább az erőszak hatását kell boncasztalra tenni, a válaszokat pedig már 60 éve is megkaptuk. Nekünk nincs más dolgunk mint megnézni ezt a remekül megkomponált, zseniális gyerekszínészekkel telepakolt, gyönyörű képekkel operáló filmet, utána pedig felcsapni a történelem könyveket, és megláthatjuk, hogy ahhoz hogy a világ megjavuljon, kevés lesz már egy fehér szalag. 10/9