A festett háttér előtt magányos idegen operálja ki a jogtalanul eltulajdonított tojást a kigyóból, majd erőltetett japán akcentussal mesél egy történetet a nyugalmára rontóknak. Ő Quentin Tarantino, aki minden bizonnyal Bill exhumálását várta a hozzá hasonlóan kívülállóként tevékenykedő Takeshi Miike (tán' legismertebb műve az Ichi the killer és a Zatoichi stageplay is az ő műve) személyétől. 

Corbucci karakterei feltámadnak, mikor egy hallgatag pisztolyforgató (ez már nem Quentin, hanem Hideoki Ito) érkezik a poros kisvárosba, mit két rivális banda, a Genji és a Heike tölt fel. A magányos cowboyt képességeinek látván mindkét grupp saját soraiban kívánja tudni. Hősünk ahhoz az oldalhoz húz, amely többet fizet neki, de figyelmen kívül hagyva a licitálást, ő egy megkeseredett nő mellé áll végül...

A spaghetti western találkozik egy fura távol-keleti fickóval, így történhetett, hogy gatling-gunnal tizedelik az Adidas felsőkbe bújtatott prérinpangókat. De ez Miike-től már nem is meglepő. A Sukiyaki Western Django minden abszurd vonása ellenére szórakoztató. Miike ujjlenyomatai szemetütnek, a zsánerelemek mixelése sajátos stílust teremt, igaz, a kontrasztos jelenetek nem maradéktalanul élvezhetőek és bizony a forgatókönyv is hiányolja a kohéziót. A gyönyörű képekkel, jelmezekkel és a szokottabbnál visszafogottabb explicit tartalommal nyakon öntött film, ingoványos talajra került, melyet a könnyed paródia és szamuráj-drámák sajátosságai szegélyeznek. Nem szabad teljességgel komolyan venni ezt a durván hommage cuccot és akkor még nevethetünk is a banális dialógusokon (QT Akirás megjegyzése hatalmas), és valószínűtlen akciókon (ha már akció, megjegyezném, hogy végig pörgünk). A jó alakításoknál feltünőbb a zsillió utalás mit arcunkba vágnak, ennek köszönhetően olykor azt sem tudjuk mire is figyeljünk. Mindenesetre, abszolút szórakoztató film, még ha kissé idegen is. 10/6