John Patrick Shanley színdarabja a Pulitzer mellett egy tucat díjat elnyert már és nemcsak kritikailag örvendhet nagy sikernek. Az ötödik éves darabot tavaly megkísérelte vászonra vinni, a végeredmény pedig az Oscar-t is meghozhatja Shanley-nek.
A filmet maga Shanley rendezte, így a Doubt azon túl, hogy könnyen párhuzamba állítható korábbi filmjeivel, le sem tagadhatná, honnan adaptálódott. A kevés szereplő (az eredeti darab mindössze 4 embert foglalkoztat, ide azér' Shanley kénytelen volt civilizációt teremteni), a hosszas jelenetek és a lassú vágások természetesen érdemként róhatók fel, ebben a roppant intelligens, kérdésekre késztető drámában, amin az impulzívan hiperaktív flessmájsztrók és BGf-eken nevelkedettek kétséget kizáróan elalszanak, már ha belekezdenek egy, az egyházat körüljáró filmbe (amely nem a Religulous). Mert a Doubt, nem véletlen, rengeteg szöveggel operál, miközben sehol egy robbanás vagy bullettájm effekt, nem feltétlen ez, inkább karakterei miatt nyugodtan leoldszkúlozható.
1964, rögtön a Kennedy gyilkosság után csöppenünk be egy katolikus iskola életébe. Most, hogy elveszett az emberek egymás iránti bizalma, az egyháznak kellene az összetartást képviselnie és akkor maradjunk is feltételes módban, mert a falakon belül nem csak ima folyik egész nap. Két nővér egyre gyanakvóbban figyeli a pap viselkedését, miséken tartott beszédeit, valamint kapcsolatát az egyik fiú tanulóval... aki szintén egyre furább viselkedést tanusít. A nővérek gyermekmolesztálással gyanusítják meg a papot, de mi történt valójában?
Meddig ér az egyház és meddig mehet el? Szükséges az igazság ismerete vagy elég ha magabiztosak vagyunk? A felszínen többek közt ezek a kérdések villódzanak, de ha a komor, szürke atmoszféra alá merülünk tucatnyi etikai és morális felvetéssel támad e millió fordulatot korántsem sejtető szituáció. És nincs is millió fordulat. A korrektül összekomponált, témáját tekintve ma is feszültséget kiváltó történet tulajdonképpen másodlagos, fókuszban a karakterek és reakciók üdvözölnek, zseniálisan prezentálva.
Meryl Streep at iskolaigazgató szerepében félelemkeltő, a gyerekek garantáltan megírják a leckét ha ő kéri. Játéka rideg, kifakadásokkal tarkított, végtelenül hiteles bravúr. Olyan nő, aki mások jeleneteiben is jelen van, varjúként, a fekete droidseregben is a károgóra emlékeztet orrával. Egymaga elbírná a műt, de szerencsénkre a többi aktor is sziámiként képviseli a minőséget mellette, ha nem felette. Philip Seymour-Hoffman a gyanú árnyékába keveredett pap szerepében tökéletes. Szöges ellentéte Streep karakterének, de ez is a film lényeges pontja; az ellentétes filozófiák szembeállítása, a konzervatív igazgatónő a progresszív pap ellen. Minden momentumban érezhető kettejük sajátos felfogása vallásukról. Hoffman karaktere áll középen a két nővér közt ingadozva. Streep teljes magabiztossággal, megalapozott bizonyíték hiányában vádolja Hoffmant, míg a másik oldalon a fiatal, félelmetesen naív, mindenkiről a jót feltételező nővér, Amy Adams. Alakításáról csak annyit mondanék, hogy nagyon elszomorítana ha nem ő kapná az Oscar-t. Viola Davis, a vélhetően megrontott fiú anyjaként brillírozik abban a tíz percben, mikor nagyot fordít a filmen. A Doubt nehezen befogadható, de ha sikerül, onnantól mindegy, hogy mi is történt valójában, a színészek csodálata úgyis lefoglal. És akkor most kinek van igaza a filmben? Ránk van bízva, gyakorlatilag Amy Adams karaktere, James nővér a néző... 10/9