Ismét castingot tartunk. Női és férfi szerepekre (fő-, mellék- ill. statiszta szerepekre) keresünk vállalkozó szellemű fiatalokat (kb. 20-26 év között) . A színész előképzettség nem feltétel!
Helyszín: PTE-BTK aula
Időpont: június 02. (kedd), délután 2 és 4 óra között.
További információk:
Zömbik Mónika mail: monana@vipmail.hu Mobil: 06-30/899-2645
(nem minden történetnél sikerült magas minőséget prezentálni - ennek esett áldozatul két másik Asian Dub Foundation szám -, szorri érte)
DJ Umek - Posing as me
The Prodigy - Invaders Must Die
AC/DC - T.N.T.
Saiid - Kisköcsög
Asian Dub Foundation - Flyover
Manu Chao - Bongo Bong
The Doors - Strange Days (Thievery Corporation remix)
Tehát hét évet ugrunk az időben, s a második eljövetel pillanatában újra a képernyőre tapad a tekintetünk, hogy a jól bevált recept új leosztással robbantson szét mindent, aminek a közelébe kerül. Hisz mi is történik a második Terminator filmben? Lényegileg ugyanaz, mint az elsőben, csak elveszünk belőle minden thriller-horror elemet, s kipótoljuk rengeteg akcióval, megfűszerezzük némi humorral s feltöltjük némi többlet mondanivalóval.
Ugye míg az első rész sóját a gép-ember „párharc” adja, itt gépek feszülnek egymásnak. Mindketten a jövőből, de különböző célokkal. A T101-es (Arnold Schwarzenegger) eljött, hogy megvédje az azóta megszületett John-t (Edward Furlong), a fejlettebb T1000 (Robert Patrick) pedig ennek ellenkezőjét tervezi elvégezni. Mindeközben végignézhetjük a filmtörténet talán legjobb motoros-teherautós üldözését (meg még párat más leosztásban), illetve nyomon követhetünk egy felhőkarcolónyi súllyal bíró töltény felhasználását. Persze a végnek ismét egy gyárban kell kibontakoznia, hisz a gépek körforgása (por-por, olvasztott fém-olvasztott fém vagy csak fém-fém) csak ezzel válhat teljessé.
Ennyivel viszont nehéz lenne letudni a Skynet elleni - látszólag befejeződött - háború (mintha valami nem stimmelne, azt nem a jövőben vívják?) második felvonását, hisz talán szokatlan egy ilyen filmtől, hogy úgy próbál humoros lenni, hogy az nem légből kapott vagy erőltetett lenne. Minden egyes mosolyra (már-már, sőt nevetésre) sarkalló jelenet tökéletesen illeszkedik a filmbe, hisz a John és a T101-es között kialakuló kapcsolat (itt még csupán a „hogyan legyünk emberek” leckére gondolok) teljesen relevánsnak tűnik a film narratívájában, mely során megtörténő esetlen próbálkozások nem egyszer eredményeznek hangos kacagást. S ha már itt járunk ne feledkezzünk meg az azóta szállóigévé (nem egy viccé) váló beszólásokról.
De még ez sem festi le tökéletesen a „világ legjobb akciófilmje” titulusra pályázó alkotást. Hisz több momentumban is (főképpen Cameron hosszabb verziója) már-már „filozofikus” mélységeket pedzeget. Lehet elég lenne csupán a gépek küzdenek értünk és ellenünk fázisnál megragadni, hisz már ezen (programozhatóság, ember-gép, gép-ember viszony) a vonalon elindulva is hosszas töprengésre okot adó kérdések fogalmazhatóak meg. De talán ettől sokkal érdekesebb, ha Sarah (Linda Hamilton, ki egyébként itt már keresztbe lenyelné Sigourney Weaver Ripley-jét) belső monológjait vizsgáljuk meg, hisz a gép elfogadása (odáig, hogy az egyértelmű apa figura elfogadása is megtörténik), a sors kijátszhatósága (mely ugye máshol is megjelenik) már olyan területekre vezethetnek minket, melyek könnyedén túlmutatnak egy ilyen kontextustól való elvárásainkon.
Tegyük még hozzá, hogy Cameron ebben az esetben már nem bízza a véletlenre, s az újdonság erejére a filmet. Vélhetőleg tudatosan épít be olyan elemeket más mozikból (pl. Száll a kakukk fészkére – Sarah „szanatóriumi vendégeskedése”), melyek szintén előnyére válnak. A vizuális effektusok sem tűnnek már a szemnek olyan idegenül (bár azért még sántít, de a hét év érezteti hatását), de a film nem is nagyon hagy időt a nézőnek, hogy esetleg észrevegye ezek tökéletlenségét.
Összességében VVega kollégával egybehangzóan könnyedén odaítélhető neki az (egyik) legjobb akciófilm címe, s ezzel a 10/9,5 (a fél pont a folytatás miatt, bocs) pontot simán kiérdemli.
Furcsa dolog az emberi emlékezet. Egy képlékeny belső vetítőszoba, hol a celluloid szalagokra rögzített képeket valaki folyton-folyvást újrarajzolja. Valószínűleg igaz ez a szubjektumok szintjén, s a kollektív történelmi emlékezetet sem igazán lehet máshogy szemlélni.
Ari Folman valószínűleg pontosan tudja mindezt, s éppen ezért rukkolt elő valami teljesen váratlannal. Legutóbbi, Libanoni keringő című animációs filmje teljesen új fejezetet nyitott az izraeli filmművészet lassan nagypapa korúvá váló fenoménjában. Ráadásul az első teljes estés produkció nagyon magasra helyezte a lécet, melyet akár csak megismételni is nehéz lesz.
A dolgozat elsőre történelem leckének, a kollektív tudatba vésésnek tűnhet, melyre a filmiparban számos példát lehetne hozni. Az viszont, hogy a film az emberiség egyik tragédiáját rajzokon keresztül idézi fel már nagyon más kontextusba helyezi az egészet. S hogy az alkotás emlékfoszlányokból, beszámolókból építkezik még tovább csavarja a már egyébként is szokatlan reflexiókra késztető másfél órát.
Folman 1982-ben alig 20 évesen az izraeli sereggel masírozik Libanonba, hogy a nemrégen meggyilkolt miniszterelnök (Bashir Dzsemajel, az első keresztény hitű arab „csúcsra” jutott politikus) miatti zűrzavarban rendet teremtsen. Valami viszont kisiklik, s a „béke”-, „rendfenntartás” helyett a Bashirhoz hű falangisták népirtásához asszisztál társaival együtt. A film központi problémája mégsem e rémes tett, hanem magának a rendezőnek az emlékei, melyek közül úgy tűnik nyomtalanul eltűnt mindez.
Emiatt régi társait, illetve egy analitikust felkeresve próbálja az üres lapokat megtölteni, s az egész eseményt újrakonstruálni. Ez a játékidő alatt lényegileg sikerrel is jár, de hogy objektívnek, vagy klasszikus dokumentarista narratívának tekintsük ezt, arra semmi esély sincsen. Természetesen a már eddig is kiemelt műfaj és szerkesztési mód miatt.
Hisz már csak az animáció miatt kétségeket fogalmazhatnánk meg a szándék objektív voltával szemben (persze nem a népirtás tényéről, hisz ezt film utolsó jelenete teljes mértékben lehetetlenné teszi). De rögtön tovább is mehetnénk, hisz hogy emlékekből épülnek fel, mely ebben az értelemben teljes mértékben szubjektív tapasztalatok alapján mutatja meg a történéseket, az kétségeink magvait rögtön virággá varázsolja.
Hogy lépésről lépésre haladjunk, kezdjük az emlékek problematikájával. Ezen az úton járva először egyértelműen a közös emlékezettől eltérő képet kapunk, hisz, ahogy azt már megfogalmaztam, az azokat birtokló belső képszerkesztője, és az idő ecsete nagy hatással lehetett ezekre. Az animációs megoldás éppen erre játszik rá, roppant egyszerű, magától értetődő, s éppen emiatt zseniálissá váló módján.
Ha kicsit tovább járkálunk körülötte, egészen odáig merészkedhetünk a jelenséggel kapcsolatban, hogy akár fenomenológiai gyógykezelésnek vélhetjük. Hisz nem lenne nehéz a katonák akkori, s a filmben is megjelenő közönyét a második világháború előtti Edmund Husserl által is elemzett hangulathoz párosítani. Ráadásul, hogy a film ítéleteit egyértelműen egy az emlékek által megkonstruált szubjektív világokból kiragadt, megkonstruált hálóból meríti, a gondolattal való játék nem is tűnik túl merésznek, sőt éppen annyira kézenfekvőnek, mint a film technikája és tartalmának összekacsintása.
Ezzel szemben persze másfajta, talán sokkal magától értetődőbb terápiaként is értelmezhetjük az alkotást. Ha csupán a filmben is megjelenő pszichológusból indulunk ki, mint ön- és kollektív-pszichoterápiaként csapódhat le az egész bennünk. A ténylegesen kőműves metaforával leírható szerkezet ugyanúgy képes ezt alátámasztani, mint az előbbi értelmezési tartományt. Hisz, mint egy jó ház tégláról-téglára épül fel az emlékek kusza hálójából, s az utolsó cserép, maga a trauma újbóli felszínre törése, tökéletesen összeegyeztethető egy hosszú időn keresztül lefolytatott, számos díványos találkozókkal megterhelt terápiával.
De mit is várhatnánk az izraeli filmművészet újabb remekétől? Talán ugyanúgy kézenfekvő számunkra is, mint számukra, hogy abból a közegből milyen produkciók is születhetnek. Mi is lehetne a legfőbb konfliktus témája, mint a különböző politikai és vallási nézetek ütközése, melyekről tudjuk, hogy soha sem kellett (legalábbis az utóbbi 60 évben) a szomszédba menni értük (nézzük csak meg most mi történik Gázában).
Nehéz ezek után bármilyen összefoglalót vagy értékelést megfogalmazni a filmmel kapcsolatban, így talán az lesz a legjobb, ha mélyen hallgatok.
Egy rövidfilmbe keresünk férfi főszereplőt (20-26 év között). Ha szeretnéd magad kipróbálni színészként, gyere el kedden (május 26-án) délután 3 és 5 óra között a PTE Bölcsészettudományi Kar A épületének aulájába. Színész előképzettség nem feltétel!
További információk:
Zömbik Mónika mail: monana@vipmail.hu Mobil: 06-30/899-2645
aki szeretne itt is hagyhat kommentet, minden vállalkozó szellemű fiatalembert várunk :)
A negyedik ikszhez közeledő direktor negyedik rendezése valódi Oscar-esélyes munka, nem egy kategóriában. Darren Aronofsky eddigi karrierje szinte hibátlan, pályáját ékesíti a Pí, a gondolkodó ember filmje, a Rekviem egy Álomért, amely annyira hatásvadász, mint letaglózó, és a Forrás, avagy egy gyönyörű mese vásznon (Schumacher emberkínzása után, majdnem rendezett egy Batman filmet is, Bale főszereplésével, Frank Miller 'Year One'-ját feldolgozva, jövőre viszont kapunk Robotzsarut tőle). Kissé kilóg a sorból a The Wrestler, ugyanis e szakmáján belüli zseni tipikus vonásainak jelentős része nem ütközik retinánkkal, mondhatni új vizekre evezett Aronofsky, s ha megvizsgáljuk például a film történetét, imént tett kijelentésünk is helytállónak bizonyul, mert aktuális műve jóval visszafogottabb, mint előző munkái.
Randy "The Ram" Robinson (Mickey Rourke) valószínűleg a legnépszerűbb és legkeresettebb pankrátor... volt 20 éve. Manapság alamizsnáért bunyózik, de pályatársai ugyanúgy tisztelik a kivénhedt harcost. Randy egy elfuserált alak lett. Szétcsúszott életébe nem fér be családja, esténként sztriptízbárokban próbál fiatalodni, szeretné elhinni, hogy a show iránti szeretet miatt űzi még, nem épp vénembernek való munkáját, de rá kell jönnie, hogy ő kényszerből pankrátor. Nem tud mást csinálni az életben, a kinti világ nem becsüli meg, nem érdekli senkit, az ő otthona a kötelek között van (valójában egy lakókocsiban). Mivel Randy nem fogadja el a tényt, szervezete is megerősíti, hogy ez már nem az ő sportja. Egy szívroham után az orvosok eltanácsolják a ringtől, élete érdekében. Mihez kezdhet a test megfosztva a lélektől?
És Aronofsky pénz nélkül? Hátráltató tények körébe került többször a produkció, anyagi problémák mellett, forgalmazója sem akadt a filmnek, hisz senki nem akarta a pénzét Rourke nevére bízni, nem egy nézőcsalogató elemnek tartották. Így került a képbe Nicolas Cage, majd később Stallone is. Utóbbi túl elfoglalt volt, Rocky-tól készült búcsúzni, Cage pedig Aronofsky hatására lépett odébb, a rendező ragaszkodott Rourke-hoz. A film a Velencei Filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt (állítólagosan, ha a szabályok nem tiltják, hogy egy film több kategóriában is nyerjen, a zsűri simán odaítéli Rourke-nak is a legjobb főszereplő díját - viszont az Arany Glóbuszt megkapta). A közönség reakcióit láttán, a FOX 4 millió dollárért megkaparintotta az észak-amerikai forgalmazás jogát, és bizony nem tettek rossz lóra.
Egy könnyed, szinte semmitmondó szituációból, egy feledésbe merült óriással (mert Rourke vitathatlanul jó színész, nem csak a Sin City óta) sikerült az év egyik legjobbját a publikum elé tárni. Robert D. Siegel (aki a kamuhírekkel foglalkozó, szarkasztikus Onion egyik szerzője) szkriptje üresnek semmiképp nem mondható, szívbemarkoló, de csak annyira szentimentális, míg egészségesen fogyasztható. Randy "The Ram" karaktere roppant precízen árnyékolt, paradox módon szánnivaló élete szimpátiát kelt. Olyan jellem ő, aki hiába próbálja maga mögött hagyni sorsát, kitörésre alkalmatlan, ambíciója álomvilágba kergeti, ő maga pedig karrierjét üldözi, fénykorát támasztaná fel. Így paralel vonások tömege érzékelhető, Rourke, szerepéhez hasonlóan nem ma volt aranyba öntve, igaz, látszólag most éli reneszánszát (nem gyenge kikacsintás, mikor Randy "The Ram" a ringben állva jelzi közönségének, hogy a műsor addig megy míg ők akarják). Rourke Penn-el ellentétben nem eggyé vált karakterével, hanem ő maga az, élete alakításában. Megjegyezném még, hogy 53 éves létére iszonyú jó formában van , az akrobatikus jelenetekben is már-már hihetetlenül profi, látszik a több hónapnyi edzés eredménye (mit valódi pankrátorok segítségével vészelt át). A forgatókönyv szem előtt tartja a humort is, de inkább lesajnálásnak érezzük azt, nem adva okot nevetésre, ez érdemnek róható fel, akárcsak a mellékszereplők.
A főhős életét két nő tölti ki. Egy, szintén szakmájában már utolsókat rúgó sztriptíztáncosnő, kinek kapcsolata elég komplex a pankrátorral (jellemük pedig párhuzamba állítható). Észben tartja, hogy a kuncsaft az kuncsaft, semmi több, de ez neki is nehezére esik. Marisa Tomei kitett magáért ebben a szerepben. A negyvenen túl lévő színésznő, Rourke-hoz hasonlóan nagyon jó bőrben van, és játékában sincs kivetnivaló. A másik hölgy, harcosunk lánya, aki érthetően dühös, hisz apára van szüksége, ám az elhanyagolta őt. Törékeny kapcsolatuk a vásznon nagyon jól működik. Nem lehetett kis feladat hitelesen megjeleníteni a szépséget, akit Evan Rachel Woods alakít, - kinek nemcsak külseje figyelemreméltó (ehhez a leányzóhoz meglátásom szerint a tökéletes pár Emile Hirsch lenne) - és a szörnyeteget (Rourke). Aronofsky nélkülözhetetlen társa, Clint Mansell is tiszteletét teszi, aki remek témát komponált, mellette Bruce Springsteen is írt külön egy dalt a filmnek és a Guns and Roses szintén felcsendül. A színek és a helyszínek egy jól festő, mindent körülölelő depresszív atmoszférát alkotnak (mintha Randy szemével látnánk a világot), miben Aronofsky megszokott profizmussal terelgeti karaktereit, életszerű szkripttel, remek zenével, vágással, Mickey Rourke-kal és könnyfakasztó fináléval (ami a néző fantáziájára bízza a végeredményt). 10/9 Megjegyzés: a színészek szövegeik kb 25%-ban improvizáltak.
Közeleg a Terminator Salvation általam egyfelől érdeklődve (teljes egészében jövőben romboló Terminator mozi? Hellyeah!), másfelől rettegve (pár betű: Mc "Charlie angyalai" G, PG-13) várt június 4-ei hazai bemutatója, (ami ugyebár nálunk magától értetődően nem világprömier, a minden bizonnyal szánalmasan szar Éjszaka a múzemban 2 meg miazhogy ez csak természetes) szóval eljött az ideje, hogy megállítsuk a Skynetet, de amíg ez összejön, addig is elkezdjük leverni a port a széria korábbi darabjairól.
1984-ben James Cameron még nem számított akkora rendező istenségnek, mint manapság. Ez nem is csoda, hiszen a zöldfülű direktor képzeletbeli imdb-s adatlapján mindössze egy 12 perces rövidfilm, és egy bűnrossz B mozi, a Piranha 2: Repülő gyilkosok szerepelt. Ezek után következett az igazi bemutatkozás, kezdetét vette a filmtörténelem egyik legjobb akció sci-fi sorozata, melynek első részének apokaliptikus jövőbeli nyitánya után két alak megérkezését látjuk a '84-es jelenbe. Egyikük méltóságteljesen landol, másikuk épphogy túléli az utazást. Mindkettejüket azonos cél vezérli: egy Sarah Connor (Linda Hamilton) nevű nő megtalálása, de míg az előbbi feladata Sarah megsemmisítése, addig utóbbinak mindenáron meg kell védenie őt. Ja és amíg az első utazó egy gyilkolásra kifejleszett cyborg, addig a testőr "csak" egy ember.
Sokáig a második részt tartottam a jobbnak, már ha elfogadjuk, hogy egyáltalán létezhet az eredetit, az úttörőt felülmúló folytatás. De mostanában, csak úgy, mint a Star Wars és a Gyűrűk Ura esetében arra az álláspontra jutottam, hogy az első epizódok színvonalát maximum beállítani lehet, de felülmúlni semmiképp sem (ha tudtok ilyen második részt, akkor kommentben megvédhetitek az álláspontotokat). A Terminator széria sok tekintetben az Alien-sagaval mutat rokonságot. Hiszen A Halálosztó amellett, hogy elgondolkodtató SF, sokkal inkább thriller (néhol már-már horror), mint akció. Cameron atmoszféra teremtő képessége fantasztikus, a díszletek, a zene, és a lenyűgöző utolsó fél óra alatt tapasztalható nagyjából konstans torokban szívdobogás, ahogy utoljára feszülnek egymásnak az izom- és csavarkötegek, nos ezek így együtt egyszerűen leírhatatlanul hatásosan működnek még ma is. Mert ha nem lenne mindenki számára teljesen egyértelműen országos egyes a párharc (a Skynet arénában játszva), akkor már a '84-be való megérkezés utáni boldogulás, kocsi és fegyverszerzés nehézségi szintjének egymás mellé állításával bizonyossá válik, hogy az ember itt nagyon underdog helyzetben van. Csak saját találékonyságában és eszében bízhat, mert nyíltsisakos harcra még csak gondolni is őrültség lenne, főleg a rendőrkapitányságon lezajlott incidens után. De Sarah Connor és Kyle Reese (Michael Biehn) rendelkezik egy olyan tulajdonsággal is, amellyel mikrochipes ellenfelük sosem fog: mindennél erősebb motiváció hajtja őket (nem, nem a munkakörgazdagításra, vagy a 6 havi évvégi jutalomra gondolok), hiszen az életükért, tágabb értelemben véve egész fajuk jövőjéért harcolnak. Gép és ember küzdelme sosem volt még ennyire egyoldalú és ennyire izgalmas egyszerre. A körmünket is lerágjuk, már ha csak belegondolunk hőseink helyzetébe: nincs kihez fordulni, senki sem tud segíteni, senki sem fog megmenteni. Neked kell szembenézned egy megállíthatatlan és majdnem elpusztíthatatlan gyilkológéppel, aki egyetlen parancsot követ, akinek létezése akkor válik majd teljessé és ugyanabban a pillanatban értelmetlenné, amikor a te szemedből eltűnik az élet.
A filmben számtalan időparadoxon szerepel, hiszen például John Connor a jövőből a nála fiatalabb apját küldi vissza.
A trükkök és akciójelenetek minden bizonnyal a kor csúcstechnikáját képviselik, és attól hogy mai szemmel nézve már kicsit darabosan mozog a T-101-es, még nem lesz kevésbé félelmetes. A rendőrség leamortizálása, a kamionos üldözés, és a gyárban megvívott utolsó összecsapás mind-mind zseniális akciójelenetek. Cameron amúgy azt nyilatkozta, hogy a film legnehezebben kivitelezhető képsora az volt, amikor a Terminator ráugrik Sarahék kocsijára, és beüti a szélvédőt.
Érdekesség továbbá, hogy a Halálosztó szerepét először Lance Henriksennek, majd később Michael Biehnnek szánták, Schwarzenegger pedig a pozitív hős, Reese lett volna. De Arnie felvetette Cameronnak, hogy mi lenne, ha ő játszaná a cyborgot. Az ötlet mindenkinek egyaránt tetszett, és azt hiszem hálával tartozunk a döntésért, hiszen Arnold összenőtt a figurával, ő maga "A" Terminator. Kommandó, Predator és Conan a barbár ide vagy oda, bizony ez élete szerepe, még úgy is, hogy alig beszél többet bő 10 sornál talán. A film elején feltűnik a fiatal Bill Paxton is, így a stáblista már majdnem összedobja az Aliens különleges alakulatának felét (Paxtont, Biehnt és Henriksent is vitte magával Cameron).
A Terminator egy ügyes szorival rendelkező, hangulatilag elképesztően erős, hibátlan és magával ragadó alkotás, mely akárhányszor újranézhető. 10/10. Legközelebb minden idők (egyik) legjobb akciófilmje kerül terítékre.
Richard Kelly 2001-ben valódi szuperhőst teremtett Donnie Darko személyében. Az alkotás melyet Kelly írt és rendezett egy generáció mintafilmje lett és mára teljes létjogosultsággal a "Hall of Fame"-ben a helye (szal' megtekinteni szinte kötelező). Kultusszá (mert a Donnie Darko kultfilm) avanzsálódott filmeknek folytatást gyártani - az elődhöz méltó folytatást -, nehezebb, mint magát a kultstátuszt kiérdemelni. Az esetek egytizede jár sikerrel, talán. Így előítéletek nélkül fogadni egy ilyen folytatást, lehetetlen, főleg, ha nemhogy Kellynek, de egy tehetséges embernek sincs hozzá köze.
Persze a 20th Century Fox nagyúr, ha pár zöldhasúhoz egy felesleges, indokolatlan folytatás kell, akkor nincs mese. De, hogy miért pont a Darko familiára esett a választás? Kelly filmje bukás volt az amerikai kasszáknál, elismerést DVD-n szerzett magának. Talán épp ezért lett a hugica straight-to-DVD, ám most az alma irtó messze esett a körtétől. Legalábbis minőség tekintetében, mert az S. Darko tulajdonképpen egy remake, félig-meddig. Pedig én megfogadtam magamban, hogy nem hasonlítom, sőt, még csak fel sem ötlik bennem az előző film, de ez teljesíthetetlen mikor a film habzó szájjal, körömszakadtáig ragaszkodik Kelly remekéhez. De oké, ragaszkodjon, ha bármiféle Asylum mocsoknál (például) magasabb kvalitással bír. De gondolom nem lövöm le a poént, és a hangnemből is kitalálható ha elárulom, hogy Samantha Darko elbaszott egy nőszemély a bátyjának hitt férfi (mert ezek Donnie-val nem lehetnek rokonok, nem létezik) által felállított lécet a Hubble segítségével sem találja.
Szinopszisként annyit, hogy Samantha és legjobb barátnője Corey útra kelnek, mindent maguk mögött hagyva. Miután kocsijuk lerobban, kénytelenek a világ végén leledző kisváros porzuhatagában maradni egy darabig. Na de, a rengeteg megmagyarázhatatlan esemény nem ígér heppiendet. Legyen elég ennyi, mert ennél több lényegesebb momentum talán nincs is a forgatókönyvben, amit egyébként a noname Nathan Atkins jegyez. Már ha tényleg volt forgatókönyv, mert amit kapunk az... az... nem sok, hogy nőies maradjak. A szkript tulajdonképpen húsz-harminc percre íródott, a film elejére és végére. Minden ami a két végpont között zajlik irreleváns, értelmetlen, időpocséklás. A köztes intervallumban játszódó jelenetek csak arra jók, hogy megmutassák mit nem felejtettek el nyolc év alatt (Donnie premiere óta). Mert kérem van itt minden amit már láttunk, jobban, erősebben. Időutazás, érthetetlen feláldozás, a világ végét megjósoló manipulátor, fickó akit gyújtogatásra kényszerítenek, égből potyogó valamik, mozi (ahol reménytelenül hivatkoznak ezúttal a 12 Majomra és a Strange Days-re), deus ex machina, Frank de minek, stb. De nemcsak a szkriptet tarkító tényezőket próbálták felhasználni, hanem technikai megoldásokat is, ilyen a fiatalokon végigpásztázó vágatlan képsor (Donnie-ban az iskolát járjuk így körbe, megismerve a karakterek jellemét azonnal, valamint Kelly másik rendezésében a Southland Tales-ben is van ilyen jelenet), vagy a tucatnyi zenei betét. És ha már itt tartunk, akkor meg kell említeni a film legjobb pontját, a soundtrack-et, mert azt valóban eltalálták, amit sehogy nem tudtak elmondani, kifejezni, azt megtették a zenék (míg Donnie-ban a zenék IS). Külön kiemelném a Chemical Brothers "Alive Alone"-ját, nagyon jó darab.
Az sajnos látszik, hogy az S. Darko még elődjénél is kisebb költségvetésből gazdálkodik, de könyörgöm, tipikusan cé-kategóriás helyzetek azér' még nem kötelezők. Gyanakszom, hogy Chris Fisher nem-e a kínai negyedben szerválta rendezői diplomáját... Jó, ő persze csak a kisebb tettes, a már taglalt Atkins itt a főludas, vagy inkább a FOX. Színészeink sem tehettek róla, hogy maximum tűrhetően játszhatnak egy ilyen szkript mellett (de tényleg, végtelenül sok baromság van benne, ha már eleve figyelembe vesszük az előző Darko filmet és meg is értettük, akkor jópár dolog meg sem történhetne, ezek szerint nyolc év után sem tiszta teljesen, vagy legalább 50%-osan a kép sokakban). Hitelesen előadni ennyire közhelyes, röhejes és az előddel ellentétben üres, jelentéktelen párbeszédet nem emberi dolog, főleg ha a dialógusok stílusához képest a film komolyságát mérjük. Sam Darko-t az a Daveigh Chase alakítja, aki már nyolc évvel ezelőtt is ebben a szerepben tündökölt. Barátnőjét Briana Evigan testesíti meg, és hím szempárok számára milyen jól is teszi. Tényleg, meglepő, hogy mennyire magas az eyecandy-faktor. Ja, van itt egy őrült is, Irak Jack aki mellesleg Justin Sparrow a születési anyakönyve szerint, szal' Roberta rokona, de ennek 3,2 másodpercet tulajdonítanak a filmben, nem is értem minek megemlíteni. Nem is sajnáljuk hőseinket, fapofával nézzük végig haláltusáikat, azért ez nem így volt korábban. Ha nem volna elég, S. Darko hangulatilag sincs toppon. Míg Donnie-t érzelmek sokasága, változatos atmoszféra ölelte körül, addig Samantha egyhangúan melankólikus. Összefoglalva, nem váratlan, hogy bukott felmenőjéhez képest (már nem anyagilag, úgy mindkettő bukta), egyszer talán végig lehet szenvedni, de csak ha láttuk Donnie-t is. 10/3.5 (ja és kérem... "a donnie darko tale" az alcímben? neeeeem)
Bármelyik férfi ismerősömtől kérdeztem, hogy melyik a kedvenc, vagy legalábbis a rá legnagyobb hatást gyakorló filmje, mindig egy volt a válasz: A Keresztapa. Csak a megtekintését követően értettem meg miért vannak érte oda a 20 évesektől kezdve az 50-es korosztály képviselői is Francis Ford Coppola 1972-es több Oscar-díjjal is jutalmazott munkájáért.
A Keresztapa, esetünkben Don Corleone. Az öt New York-i olasz család egyikének feje. Az egész klán védelmezője, eltartója, segítője. Számára nincs lehetetlen. Egy dolgot vár el szolgálataiért cserébe az pedig a teljes hűség. Megtestesíti az „igazi” férfit: sikeres, gazdag, befolyásos, elképesztő hatalma van nem egy ember felett, politikusokat is beleértve. A film ezzel is kezd, egy egyszerű példán mutatja be milyen is maga a keresztapaság. Ha kell, a gyilkosságig is elmegy, hogy egyenlítse a számlát, elérje céljait. Marlon Brando tökéletesen hozza a figurát, igazi karaktert ad a különös, vontatott beszédstílussal, és a finom gesztikulációkkal (gyakran használja a kezét és érinti arcához, mikor problémamegoldó „üzemmódba” vált). Minden mozdulatában és szavában benne van a jó értelemben vett lassúság, vontatottság, mely tükrözi a Don megfontoltságát, és öregségére elért bölcsességét. A fiúk alakjai is rettentően érdekesek, mind más és más értékrendek felé hajlanak. Sonny apjához hasonló életet szeretne élni, ő az, aki a legtöbbször meggondolatlan a családban, feltűnően csalja feleségét, nem tud higgadt maradni egy tárgyalás során, vég nélkül ölné meg az embereket egy vendetta alkalmával. Finoman megfogalmazva szeleburdiságának köszönheti későbbi halálát is. Fredo is hasonló kaliber, de ő nem elég bevállalós, inkább a szerencsejátékban és a bulikban éli ki magát. Tom, a fogadott fiú a legtökéletesebb, nem hiába lett a Don bizalmi embere. Ugyan néha a szemére vetik, hogy nem vérszerinti rokon, ezen kívül teljesen beleolvadt a családba, diplomáciai készsége és jogi tudása nélkül könnyen megbukhatott volna a már öreg Don Vito alatti birodalom.
Ha véletlen nem tudnád mit hallgass, ha véletlen bármit meghallgatnál, ha véletlen még nem hallottad az összes trekket a világon, akkor itt van pár szám a hétre, nem véletlen.
Junkie XL feat. Lauren Rocket - Cities In Dust
Citizen Cope - Let the Drummer Kick
The Killers - Mr. Brightside (Relanium remix)
Mos Def, Immortal Technique, Eminem - Tell the Truth
The Prodigy - Out of Space (Breakbeat remix)
Killakikitt feat. Saiid - Az igazi kezdet
Sigur Ros - Hoppipolla
2006-ban eljött az idő, hogy Hollywood letegyen az asztalra egy Dan Brown adaptációt. A választás egyértelmű okokból, az akkor két éves Da Vinci kódra esett. A munkára Ron Howardot választották ki. Az elvárások magasak voltak, a csalódás pedig legényes. Batátunknak ugyanis sikerült megoldania, hogy egy igencsak dinamikus, gyakorlatilag már eleve is filmszerű darabot, mérhetetlenül unalmassá varázsoljon. A filmet a nagyjában egészében meghagyott keretsztori, nomeg Sir Ian McKellen mentette meg.
A láz lecsengett, eljött az ideje, hogy elkészüljön a korábbi Langdon-regény mozgó verziója. A két történetben első blikkre csak a főkari az azonos. Azonban ha jobban megvizsgáljuk, akkor észrevehető, hogy gyakorlatlag az egész struktúra azonos. Ismét a katolikus egyházat találja meg Brown, ezúttal azonban kicsit kevésbé radikálisan, nyálfröcskölősen megy nekik, ha egyáltalán mondhatjuk ezt. Sokkal inkább morális kérdések merülnek fel és nem skandallum indukáló összeesküvések. A történetről pár szóban: Vatikánban meghal a pápa, és megkezdődne a konklávé. Eközben Genfben ellopnak egy kísérleti anyagot, ami mit tesz Isten (!), képes rohadt nagyot robbanni. A cucc elkerül Vatikánba és egy üzenetben tájékoztatják a helyi közeget, hogy itt bizony zsarolás esete forog fenn és a bomba éjfélkor felrobban, valamint óránként kínhalált hal egy bíboros. Előkerül egy ambigramma is, ami az Illuminátusok jelképének tűnik. Az hogy kik ők és mi az az ambigramma Robert Langdon meséli el, aki egyúttal megkezdi a hajszát a bíborosok és a bomba után.
Először is le kell szögeznem, hogy nagyon kedvelem a régészkedős, szimbólumos, történelmes kalandfilmeket. Igen én vagyok ez egyike, annak az öt embernek, aki élvezte a Nemzet aranyát. Szóval figyeljetek, mert csalhatok. Az első, ami feltűnhet, hogy jelen darab sokkal dinamikusabb az elődjénél. Ez részben a vágásnak és a zenének köszönető. Ez utóbbi egyébként sokkal több teret is kaphatott volna, mert tényleg nagyon rendben van. Biztos mindenki elképzel egyfajta muzsikát ehhez a sztorihoz, na ez olyan. Kórusos, sok basszusos klisé (nem pejoratív értelemben). Igaz, sokszor a legjobb pillanatokban keverik le. A másik tényező, ami miatt pörög a cselekmény, hogy a szkript nem tartalmaz a Da Vinci kódéhoz hasonló mesélő maratonokat. Nem tudom, hogy szimplán ki voltak e hagyva, vagy a könyvben sem nagyon voltak. Mindenesetre pozitív, hogy mindenki menet közben meséli el a teóriáit. Egy harmadik dolog, hogy a karakterek közül csak olyanok maradtak bent és kapnak jelentős teret, akiknek a végkifejletben fontos szerepük van. Azonban őket sem elemzi a film percekig, hogy mi volt itt a motiváció, meg honnan jött. Itt kérem erre nincs idő, meg kell menteni a Vatikánt. Ennek a hozzáállásnak adódik egy árnyoldala, nevezetesen hogy senkit nem tudunk igazán megkedvelni vagy kellőképp megutálni. Lehet hogy az én heveny érzéketlenségem az oka, de rettenetesen nem hatott meg az egyik mellékkarakter tragikus halála sem. Mint már említettem, nem volt erre idő. Egy kivétel adódik, a camerlengo, akinek a nevétől kezdve, jelmezén át az őt alakító színészig (Ewan McGregor) minden eleme tökéletesen rendben van, ki van dolgozva. Bónuszpont jár még két apróságért, az egyik a szerelmi szál kellemes mellőzése, valamint a számos betekintés az egyház bizonyos rituáléiba. Igaz ezutóbbi jogosan várható el egy ilyen filmtől.
Lényegében az Angyalok és Démonok egy kiváló mozifilm (gyanítom, hogy itthon nem tetszett volna ennyire), ami természetesen tele van mindenféle amerikai butaskodással (pl.: mindenhova az utolsó percben érkezünk) és a vége is könnyedén kitalálható. Nem tudom megítélni, hogy mennyiben befolyásolt a vizsgáktól tompa agyam, illetve a stílus iránti érzelmeim, de egy 10/7 igazán objektívnek tűnik.
Lucas nem régen lett 65. Na jó, tudom, hogy ez már nem sokakat érdekel, s a South Parknak teljesen igaza van, hogy akként ábrázolta, amiként meg is érdemelte. Viszont van egy filmje, mely még minden előtt készült (s most ne említsük a rendezői változat förtelmét), s látványában, színészi teljesítményében teljes mértékig megállja a mai napig a helyét pedig már lassan 40 éves. Természetesen a THX 1138-ról van szó, mely mint hipi-sci-fi került a nagy filmes tudatba.
Hipi-sci-fi, hisz a fogyasztói társadalom mellett, a lét miként valóságán mélázik el, olyan nevekkel párhuzamban, mint Sartre, Platón, Nietzsche, kik így vagy úgy, de hatottak a 60as évek Amerikájára, de még inkább Európájára. Mindeközben pedig elénk citálja ismét a nagy testvért, s főhősül, igazi lázadóvá a kisembert teszi meg, ki saját korlátait átszakítva eléri a lehetetlennek tűnő álmot: szabad lesz.
Tehát THX (Robert Duvall) egy kis fogaskereke a nagy gépezetnek, mely önmagát legitimálva, fenntartva őrli az időt kivehetetlen célokért. Ez a föld alá települt társadalom a nyugtatók által leszedált vásárlók világa, kik érzelemmentesen dolgoznak, hogy egyre többet fogyaszthassanak. THX (szex?) saját börtönét építgeti mindennap, ahogy az őrökként szolgáló robotokat gyártó soron végzi feladatát nap-nap után, mely végül csak szobatársa, LUV (szerelem?) közbeavatkozással vesz fordulatot.
A nő egy ügyes trükkel megvonja a férfi nyugtató adagját, ki szerelmes lesz belé, s a testi kapcsolat bimbója virággá érik köztük. Persze a mindent figyelő nagy testvér nem tűrheti mindezt, s így egy börtönbe száműzi őket, hol a tér, mint olyan „nem létezik”, vagy legalább is a benne való eligazodás lehetetlen. A szökés mégis sikerül, s a kis ember kitör példát mutatva mindenkinek, hogy másképpen is lehet. (Illetve a rendszer saját magát győzi le, hisz túllépi a keretet, melyet az elfogásra határozott meg. Hát nem ironikus?)
De miről is beszélünk? Egyfelől a kapitalizmus fogyasztás kultuszáról, mely még ebben a környezetben is, hol minden és mindenki teljesen szabványosított, teljes mértékben a középpontban lévő. Sőt talán azon túl lendülő, hisz kultusz helyett itt már vallásról kell beszélni, hisz egy Jézusként azonosítható arckép mondja a mindennapokban meg, hogy „Vásárolj! Vásárolj most, és légy boldog!”. Persze itt rögtön a kapitalizmus mindent bekebelező szörnyetegének képe sokkal relevánsabb megjegyzés, mint egy vallás kritika, de mivel e kép alatt megváltást is árultak az európai történelemben a kritikák összeérinthetőek, a vallás felől is megalapozhatóak.
Másfelől a börtönben NCH (Sid Haig) és PTO (Ian Wolf) a létezésről való merengések közepette, csupán szónokolni, s gondolkodni tudnak, még SEN (Donald Pleasence) is, aki a tettek mellett hangoskodik. Persze a hologram SRT (Don Perdo Colley), ki igaz csak eltévedt a létezés útvesztőjében, rögtön a cselekvővé váló THX mellé áll, kit nagyon remekül ellenpontoz SEN, a másik kis ember, ki igaz elindul az úton THX-vel, de csak, pár lépést óhajt megtenni, hogy a többiek előtt elhitesse ő legalább megpróbálta.
S ami SEN drámájává, az THX diadalává válik, hisz ha elindult az úton ő már nem tud visszafordulni, s a rendszert kinevetve a kisember kitör bilincséből eléri a felszínt, s hogy ezután él e vagy halott lényegtelen. A megdicsőülés már az övé.
Madarász István nevét mostanra sokan megismerték, ráadásul nem csak hazánkban, hanem szerte a világban. Sokan-sokat írtak mostanában róla, köszönhetően Előbb-utóbb című rövidfilmjének, mely az interneten, s különböző „versenyeken” is nagy vízhangot vert. A Web2-nek, s a Daazo-nak hála 3 alkotását akárki megtekintheti, s őszintén szólva érdemes is megtekinteni ezeket. (Tovább csak a filmek megtekintése után olvasd.)
Superdigital:
Egy férfi a parkban ülve hűsíti magát vízbe lógatott lábaival, mikor is egy nejlon zsákot lát elúszni maga mellett. Megfogja. Kibontja. Egy videokamera kerül elő belőle, mely irányítja a világot (rev., pause).
A már máshol is megjelenő téma nagyon ügyesen van összefoglalva alig több, mint két percben, s ennyi idő alatt is könnyedén reflektál a világra azon perspektívájára, mely alapján azt úgy határozhatnánk meg, mint különböző szűrőkön keresztül létrejövő fenomén. A szűrők itt a digitális technika különböző megnyilvánulásai lennének melyeken keresztül a világ egy része eljut hozzánk. Persze nézhetjük úgy is, mint az emberi hülyeség határtalanságát, vagy a modern ember magányát és ürességét a technika világában, de kevésbé tűnnek ezek a magyarázatok helytállónak nekem, mint az előttük lévő.
Totem:
Egy férfi igazolvány képet próbál készíteni magáról egy erre a célra szolgáló, aluljáróban található automatában. Két technikus vagy nyomozó figyeli kamerákon keresztül, illetve egy tolvaj settenkedik utána, ki munkáját el is végzi, s a tény, hogy a férfi egyszerűen eltűnt, csak később válik számára nyilvánvalóvá. S hirtelen vágás, s a képet készíteni vágyó egy totemhez kötözve tűnik fel újra, hogy egy indián által elérje a végzete.
A mai világ mindenkori paranoiáján túl az ősi népek elképzelése (főként az indiánokra értve ezt), mely szerint a fényképező ellopja a lelked, kettőségből építkezik a történet. Az egymásra való rímelés persze nyilvánvaló, még ha igazából mindez vizuálisan nincs is igazán kibontva.
Előbb-utóbb:
Egy kísérlet tanúi vagyunk, melyet a Náci Németország végső győzelméért folytatnak. Az időgép működik, de nem feltétlen a feltalálóik szolgálatában.
Az ördögi körrel való játszadozás talán egy időutazós sci-fiben nem annyira meglepő (gondoljunk akár csak Gilliam 12 majmára), s a II. vh-s kert sem túl eredeti valami misztikus, sci-fi történethez. Ettől függetlenül az alig több, mint 10 perces alkotás zseniálisan járja körül a témát, s ragad ki egy időhurokból egy szeletet. A színészi játékok teszik talán nagyon erőssé az alkotást, mely talán egy ilyen produkciótól elég meglepő.
A sci-fi, mint filmes műfaj időnként képes formailag bőven az elviselhetőség határa alatt teljesíteni, de mindettől függetlenül témájában az esetek legnagyobb többségében mégis képes valamit nyújtani. Schwarzenegger jó néhány inkább fiction, mint science alkotásban vette ki szerepét, s nem egy ezek közül hatalmas pályát futott be, rajongók sokaságát felvonultatva a filmnyelvileg nem feltétlen kielégítő alkotások mögé.
A menekülő ember is ebbe a sorba illeszthető, hisz Ben Richards (Schwarzenegger) „futását” elénk táró alkotás mind színészügyileg, mind képileg, mind történetileg inkább tűnik valami tákolmánynak, mint egy hatalmas óriásnak. Viszont a médiával kapcsolatos (bár elég profán) állításai valószínűleg a mai napig tarthatóak, hisz a filmben megnyilvánuló kritikai él, a manipuláció és az adjunk vért meg csöcsöket a nézetségért elv egy cseppet sem lett kisebb szelete a mai médiumoknak.
A keret nincsen túl bonyolítva, hisz a 2017-ben játszódó történet pár mondattal felvázolható: A világgazdaság romokban, a kormány félkatonai zónákat hoz létre az Államokban, s minden lehetőséget megragad, hogy az elnyomottak, azok is maradjanak. Ben egy katona, ki nem akar ártatlanok közé lőni a parancs ellenére, s a tények meghamisításával mégis ő lesz a Bakersfield-i Mészáros. Természetesen a börtöntelep hősünket nem tarthatja falai között, de a szökés után nem sokkal újra rendőr kézre kerül, honnan pedig a televíziók képernyőjére, mint a legnépszerűbb show, A menekülő ember legújabb főszereplője, hogy végül leleplezze a hazug kormányt s médiát, miközben persze elnyeri a csinos latina szívét.
A műsor valahol a valóságshowk és az ókori gladiátor viadalok között helyezkedik el, mely egyébként a körülötte kialakuló virtuális térrel a szocializáció, a társas élet és a szórakozás legfőbb terepe. A menete egyszerű, egy körbezárt területen kell a menekülőnek végig jutnia, miközben az üldözők (kik azt tehetnek vele amit akarnak) megpróbálják ebben megakadályozni. Ez utóbbi kör olyan karaktereket tudhat soraiban, mint Körfűrész (ki acélt is átvágó láncfűrészével keseríti a menekülők életét) vagy Tűzgolyó (lángszóró).
Persze az egész csupán színjáték, kenyér nélküli cirkusz a népnek, melyet a modern technika varázslatával befolyásolnak, meghamisítanak. Mindezt pedig azon nemes cél nevében, hogy az értelmetlen (s erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető) vérengzéssel más felé tereljék a lakosság figyelmét. Hisz míg nap-nap után patakokban folyó vér ömlik a televízióból a nappaliba, s hősök emelkednek ki mind a menekülők, mind az üldözők közül, addig kit érdekel, hogy se olaj, se kaja nem igazán jut el a polgárokhoz.
Alapvetően persze a film szörnyű. Mind narratívájában, mind kivitelezésében rengeteg buktató rejlik, de a sci-fi igazi szerelmeseinek ez nem okozhat gondot, hisz ki is várná el, hogy a '80-as években forgatott alkotás vizuálisan ma is megállja a helyét, vagy esetleg van valaki, aki Kalifornia állam kormányzójától árnyalt karaktert vár, melyet hiba nélkül tökéletes beleéléssel hoz a vásznon? Ugye nem. Szóval pop-cornt, kólát elő, bő másfélóra szórakozás következik.
Három sikeres X emberes mutánsos mozi után, melyek közül az első izzította be a képregényfilmek máig tartó, sőt, talán csak most igazán lendületbe jövő ezredfordulós reneszánszát elkezdenek külön alkotásokban felénk támadni az X-Men univerzum legnépszerűbb karakterei. Elsőnek rögtön a zászlóshajó, Pézsmapatkány Farkas Logan Rozsomák, akiről blogunk szakértője, edemem már értekezett.
Csapjunk a lecsóba rögtön: óriási kihagyott ziccer a film. A XX. századi róka studió érthetetlen módon azt a Gavin Hoodot bízta meg a rendezéssel, aki eddig akciófilmet maximum otthon látott dévédén, de még egynek az elkészítésében sem vett részt. Ezzel szemben drámában már bizonyított, és jó fél óra után már megint csak a fejünket foghatjuk fogalmatlanul, na meg a csúnya elvadkapitalizálódott, pénzhajhász filmgyártást alázva, amiért a Farkas a tizennégy év alatti tinik érzelmi-értelmi szintjére van optimalizálva. Pedig ebből a sztoriból egy annyira komoly és komor véres kaszabolást lehetett volna kreálni. De nem.
Az eredettörténetes rész durván 25 percig tart, ennek nagy részét is az X-fegyver programban eltöltött évek teszik ki, a gyerekkor és a szerintem sokkal többet érdemlő, lehetőségek tárházát rejtő XX. századot átívelő életút bemutatása kimerül egy ügyes montázsban. Innentől fogva következik egy faéket megszégyenítő módon bonyolult bosszúhadjárat, melyről csak annyit árulnék el, hogy az utolsó harmadán már csak hangosan röhögni tudtam.
Karakterábrázolás, mint olyan nem szerepel a filmben, hiszen az árnyaltabb, valóságosabb jellemekkel nézőket veszíthetnénk, mert nehogy már ne legyen mindenki egyértelműen jó vagy rossz. Továbbá Hood hatalmas érzékkel alig pár percet ad a legjobb felbukkanó újhúsnak, aki Gambit (Taylor Kitsch) névre hallgat. De Hugh Jackman és a többiek is hozzák a szintet, csak hát ugye olyan mondatokat nem lehet hitelesen előadni, hogy: "Nem öllek meg, mert akkor olyanná válnék, mint te." Konkrétan ezalatt a pár szó alatt sült le 30 négyzetcentiméternyi bőr a képemről, és pusztult el 238586 agysejtem. A humor az eleje felé néha még működik, pár poénon el is mosolyodhatunk ha jobb passzban vagyunk, na de utána meg még kacagni is fogunk, csak azt már kínunkban.
Mert hát egy ilyen szuperprodukcióban az akciónak a székbe kéne passzíroznia minket, a látvány során elvesztett állkapcsainkat pedig csakis a villany felkapcsolása után lenne szabad megtalálnunk valahol pár sorral előrébb. Itt viszont nagyon necces dolgok vannak, már-már megmerném kockáztatni, hogy pár effektnek a szép csendesen kimúló videótékák polcain lenne a helye Wesley Snipes borításban. A legégőbbet a végére tartogatja a film, X professzor halál erőltetett felbukkanására. Nem azt mondom, hogy olyanra retusált az arca, mint egy playboy nyuszi rajzfilmesre simított elsődleges és másodlagos nemi jellege, vagy hogy annyira büntetően gagyi lenne, mint a Skorpiókirály a Múmia visszatérben, de....de majdnem. Abba már nem, megyek bele, hogy mennyire buta és következetlen is az egész produkció. Többet, jobbat érdemelt volna Rozsomák karaktere.
Szóval csalódás, ezért is vannak az írásban túlsúlyban a negatívumok. De azért popcornnal kólával elmegy ám moziban. El lehetett ütni vele az időt, na. 10/4.5.
(lábjegyzet: ha ennyivel tényleg elbaszták Deadpool karakterét, akkor később még levonom a fél pontot)
