Madarász István nevét mostanra sokan megismerték, ráadásul nem csak hazánkban, hanem szerte a világban. Sokan-sokat írtak mostanában róla, köszönhetően Előbb-utóbb című rövidfilmjének, mely az interneten, s különböző „versenyeken” is nagy vízhangot vert. A Web2-nek, s a Daazo-nak hála 3 alkotását akárki megtekintheti, s őszintén szólva érdemes is megtekinteni ezeket. (Tovább csak a filmek megtekintése után olvasd.)

Superdigital:

Egy férfi a parkban ülve hűsíti magát vízbe lógatott lábaival, mikor is egy nejlon zsákot lát elúszni maga mellett. Megfogja. Kibontja. Egy videokamera kerül elő belőle, mely irányítja a világot (rev., pause).

A már máshol is megjelenő téma nagyon ügyesen van összefoglalva alig több, mint két percben, s ennyi idő alatt is könnyedén reflektál a világra azon perspektívájára, mely alapján azt úgy határozhatnánk meg, mint különböző szűrőkön keresztül létrejövő fenomén. A szűrők itt a digitális technika különböző megnyilvánulásai lennének melyeken keresztül a világ egy része eljut hozzánk. Persze nézhetjük úgy is, mint az emberi hülyeség határtalanságát, vagy a modern ember magányát és ürességét a technika világában, de kevésbé tűnnek ezek a magyarázatok helytállónak nekem, mint az előttük lévő.

Totem:

Egy férfi igazolvány képet próbál készíteni magáról egy erre a célra szolgáló, aluljáróban található automatában. Két technikus vagy nyomozó figyeli kamerákon keresztül, illetve egy tolvaj settenkedik utána, ki munkáját el is végzi, s a tény, hogy a férfi egyszerűen eltűnt, csak később válik számára nyilvánvalóvá. S hirtelen vágás, s a képet készíteni vágyó egy totemhez kötözve tűnik fel újra, hogy egy indián által elérje a végzete.

A mai világ mindenkori paranoiáján túl az ősi népek elképzelése (főként az indiánokra értve ezt), mely szerint a fényképező ellopja a lelked, kettőségből építkezik a történet. Az egymásra való rímelés persze nyilvánvaló, még ha igazából mindez vizuálisan nincs is igazán kibontva.

Előbb-utóbb:

Egy kísérlet tanúi vagyunk, melyet a Náci Németország végső győzelméért folytatnak. Az időgép működik, de nem feltétlen a feltalálóik szolgálatában.

Az ördögi körrel való játszadozás talán egy időutazós sci-fiben nem annyira meglepő (gondoljunk akár csak Gilliam 12 majmára), s a II. vh-s kert sem túl eredeti valami misztikus, sci-fi történethez. Ettől függetlenül az alig több, mint 10 perces alkotás zseniálisan járja körül a témát, s ragad ki egy időhurokból egy szeletet. A színészi játékok teszik talán nagyon erőssé az alkotást, mely talán egy ilyen produkciótól elég meglepő.