A negyedik ikszhez közeledő direktor negyedik rendezése valódi Oscar-esélyes munka, nem egy kategóriában. Darren Aronofsky eddigi karrierje szinte hibátlan, pályáját ékesíti a Pí, a gondolkodó ember filmje, a Rekviem egy Álomért, amely annyira hatásvadász, mint letaglózó, és a Forrás, avagy egy gyönyörű mese vásznon (Schumacher emberkínzása után, majdnem rendezett egy Batman filmet is, Bale főszereplésével, Frank Miller 'Year One'-ját feldolgozva, jövőre viszont kapunk Robotzsarut tőle). Kissé kilóg a sorból a The Wrestler, ugyanis e szakmáján belüli zseni tipikus vonásainak jelentős része nem ütközik retinánkkal, mondhatni új vizekre evezett Aronofsky, s ha megvizsgáljuk például a film történetét, imént tett kijelentésünk is helytállónak bizonyul, mert aktuális műve jóval visszafogottabb, mint előző munkái.
Randy "The Ram" Robinson (Mickey Rourke) valószínűleg a legnépszerűbb és legkeresettebb pankrátor... volt 20 éve. Manapság alamizsnáért bunyózik, de pályatársai ugyanúgy tisztelik a kivénhedt harcost. Randy egy elfuserált alak lett. Szétcsúszott életébe nem fér be családja, esténként sztriptízbárokban próbál fiatalodni, szeretné elhinni, hogy a show iránti szeretet miatt űzi még, nem épp vénembernek való munkáját, de rá kell jönnie, hogy ő kényszerből pankrátor. Nem tud mást csinálni az életben, a kinti világ nem becsüli meg, nem érdekli senkit, az ő otthona a kötelek között van (valójában egy lakókocsiban). Mivel Randy nem fogadja el a tényt, szervezete is megerősíti, hogy ez már nem az ő sportja. Egy szívroham után az orvosok eltanácsolják a ringtől, élete érdekében. Mihez kezdhet a test megfosztva a lélektől?
És Aronofsky pénz nélkül? Hátráltató tények körébe került többször a produkció, anyagi problémák mellett, forgalmazója sem akadt a filmnek, hisz senki nem akarta a pénzét Rourke nevére bízni, nem egy nézőcsalogató elemnek tartották. Így került a képbe Nicolas Cage, majd később Stallone is. Utóbbi túl elfoglalt volt, Rocky-tól készült búcsúzni, Cage pedig Aronofsky hatására lépett odébb, a rendező ragaszkodott Rourke-hoz. A film a Velencei Filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt (állítólagosan, ha a szabályok nem tiltják, hogy egy film több kategóriában is nyerjen, a zsűri simán odaítéli Rourke-nak is a legjobb főszereplő díját - viszont az Arany Glóbuszt megkapta). A közönség reakcióit láttán, a FOX 4 millió dollárért megkaparintotta az észak-amerikai forgalmazás jogát, és bizony nem tettek rossz lóra.
Egy könnyed, szinte semmitmondó szituációból, egy feledésbe merült óriással (mert Rourke vitathatlanul jó színész, nem csak a Sin City óta) sikerült az év egyik legjobbját a publikum elé tárni. Robert D. Siegel (aki a kamuhírekkel foglalkozó, szarkasztikus Onion egyik szerzője) szkriptje üresnek semmiképp nem mondható, szívbemarkoló, de csak annyira szentimentális, míg egészségesen fogyasztható. Randy "The Ram" karaktere roppant precízen árnyékolt, paradox módon szánnivaló élete szimpátiát kelt. Olyan jellem ő, aki hiába próbálja maga mögött hagyni sorsát, kitörésre alkalmatlan, ambíciója álomvilágba kergeti, ő maga pedig karrierjét üldözi, fénykorát támasztaná fel. Így paralel vonások tömege érzékelhető, Rourke, szerepéhez hasonlóan nem ma volt aranyba öntve, igaz, látszólag most éli reneszánszát (nem gyenge kikacsintás, mikor Randy "The Ram" a ringben állva jelzi közönségének, hogy a műsor addig megy míg ők akarják). Rourke Penn-el ellentétben nem eggyé vált karakterével, hanem ő maga az, élete alakításában. Megjegyezném még, hogy 53 éves létére iszonyú jó formában van , az akrobatikus jelenetekben is már-már hihetetlenül profi, látszik a több hónapnyi edzés eredménye (mit valódi pankrátorok segítségével vészelt át). A forgatókönyv szem előtt tartja a humort is, de inkább lesajnálásnak érezzük azt, nem adva okot nevetésre, ez érdemnek róható fel, akárcsak a mellékszereplők.
A főhős életét két nő tölti ki. Egy, szintén szakmájában már utolsókat rúgó sztriptíztáncosnő, kinek kapcsolata elég komplex a pankrátorral (jellemük pedig párhuzamba állítható). Észben tartja, hogy a kuncsaft az kuncsaft, semmi több, de ez neki is nehezére esik. Marisa Tomei kitett magáért ebben a szerepben. A negyvenen túl lévő színésznő, Rourke-hoz hasonlóan nagyon jó bőrben van, és játékában sincs kivetnivaló. A másik hölgy, harcosunk lánya, aki érthetően dühös, hisz apára van szüksége, ám az elhanyagolta őt. Törékeny kapcsolatuk a vásznon nagyon jól működik. Nem lehetett kis feladat hitelesen megjeleníteni a szépséget, akit Evan Rachel Woods alakít, - kinek nemcsak külseje figyelemreméltó (ehhez a leányzóhoz meglátásom szerint a tökéletes pár Emile Hirsch lenne) - és a szörnyeteget (Rourke). Aronofsky nélkülözhetetlen társa, Clint Mansell is tiszteletét teszi, aki remek témát komponált, mellette Bruce Springsteen is írt külön egy dalt a filmnek és a Guns and Roses szintén felcsendül. A színek és a helyszínek egy jól festő, mindent körülölelő depresszív atmoszférát alkotnak (mintha Randy szemével látnánk a világot), miben Aronofsky megszokott profizmussal terelgeti karaktereit, életszerű szkripttel, remek zenével, vágással, Mickey Rourke-kal és könnyfakasztó fináléval (ami a néző fantáziájára bízza a végeredményt). 10/9 Megjegyzés: a színészek szövegeik kb 25%-ban improvizáltak.
