Tehát hét évet ugrunk az időben, s a második eljövetel pillanatában újra a képernyőre tapad a tekintetünk, hogy a jól bevált recept új leosztással robbantson szét mindent, aminek a közelébe kerül. Hisz mi is történik a második Terminator filmben? Lényegileg ugyanaz, mint az elsőben, csak elveszünk belőle minden thriller-horror elemet, s kipótoljuk rengeteg akcióval, megfűszerezzük némi humorral s feltöltjük némi többlet mondanivalóval.

Ugye míg az első rész sóját a gép-ember „párharc” adja, itt gépek feszülnek egymásnak. Mindketten a jövőből, de különböző célokkal. A T101-es (Arnold Schwarzenegger) eljött, hogy megvédje az azóta megszületett John-t (Edward Furlong), a fejlettebb T1000 (Robert Patrick) pedig ennek ellenkezőjét tervezi elvégezni. Mindeközben végignézhetjük a filmtörténet talán legjobb motoros-teherautós üldözését (meg még párat más leosztásban), illetve nyomon követhetünk egy felhőkarcolónyi súllyal bíró töltény felhasználását. Persze a végnek ismét egy gyárban kell kibontakoznia, hisz a gépek körforgása (por-por, olvasztott fém-olvasztott fém vagy csak fém-fém) csak ezzel válhat teljessé.

Ennyivel viszont nehéz lenne letudni a Skynet elleni - látszólag befejeződött - háború (mintha valami nem stimmelne, azt nem a jövőben vívják?) második felvonását, hisz talán szokatlan egy ilyen filmtől, hogy úgy próbál humoros lenni, hogy az nem légből kapott vagy erőltetett lenne. Minden egyes mosolyra (már-már, sőt nevetésre) sarkalló jelenet tökéletesen illeszkedik a filmbe, hisz a John és a T101-es között kialakuló kapcsolat (itt még csupán a „hogyan legyünk emberek” leckére gondolok) teljesen relevánsnak tűnik a film narratívájában, mely során megtörténő esetlen próbálkozások nem egyszer eredményeznek hangos kacagást. S ha már itt járunk ne feledkezzünk meg az azóta szállóigévé (nem egy viccé) váló beszólásokról.

De még ez sem festi le tökéletesen a „világ legjobb akciófilmje” titulusra pályázó alkotást. Hisz több momentumban is (főképpen Cameron hosszabb verziója) már-már „filozofikus” mélységeket pedzeget. Lehet elég lenne csupán a gépek küzdenek értünk és ellenünk fázisnál megragadni, hisz már ezen (programozhatóság, ember-gép, gép-ember viszony) a vonalon elindulva is hosszas töprengésre okot adó kérdések fogalmazhatóak meg. De talán ettől sokkal érdekesebb, ha Sarah (Linda Hamilton, ki egyébként itt már keresztbe lenyelné Sigourney Weaver Ripley-jét) belső monológjait vizsgáljuk meg, hisz a gép elfogadása (odáig, hogy az egyértelmű apa figura elfogadása is megtörténik), a sors kijátszhatósága (mely ugye máshol is megjelenik) már olyan területekre vezethetnek minket, melyek könnyedén túlmutatnak egy ilyen kontextustól való elvárásainkon.

Tegyük még hozzá, hogy Cameron ebben az esetben már nem bízza a véletlenre, s az újdonság erejére a filmet. Vélhetőleg tudatosan épít be olyan elemeket más mozikból (pl. Száll a kakukk fészkére – Sarah „szanatóriumi vendégeskedése”), melyek szintén előnyére válnak. A vizuális effektusok sem tűnnek már a szemnek olyan idegenül (bár azért még sántít, de a hét év érezteti hatását), de a film nem is nagyon hagy időt a nézőnek, hogy esetleg észrevegye ezek tökéletlenségét.

Összességében VVega kollégával egybehangzóan könnyedén odaítélhető neki az (egyik) legjobb akciófilm címe, s ezzel a 10/9,5 (a fél pont a folytatás miatt, bocs) pontot simán kiérdemli.