Minden, amit az amerikai álomról tudni érdemes. Talán így kellene kezdeni, ha Sly egyik legnagyobb szerepét szeretném bemutatni, hiszen merész lenne kifelejteni a legfőbb, leghangsúlyosabb motívumot, melyet Rocky Balboa (Sylvester Stallone) karrierje magában hordoz. Mert mit is láthatunk meg a kiöregedett, sikertelen, már-már elfuserált olasz életében, ha nem a lehetőségek hazájának ígéretét?

Hiszen hol máshol eshetne meg egy név nélküli senkivel, hogy esélyt kapjon a nehézsúlyú világbajnoki öv elnyerésére, ha nem az Egyesült Államokban? S hol játszana végül minden az ő kezére, ha nem a tengerentúlon? Igaz két filmre van szükség, hogy a lehetőséget kihasználja, s a bokszvilág képzeletbeli trónján elfoglalja a helyét, de talán épp ettől válik a történet csak még jobbá, valóságosabbá.

De ne rohanjunk fejjel a falnak, vagy alapozás nélkül a világbajnoknak (csak a stílus kedvéért). Vegyük sorra a dolgokat, s csak utána feledkezzünk bele az „Ígéret földjének” legvonzóbb tulajdonságába. Tehát Rocky egyhangúan éli a mindennapokat Philadelphiában bokszolgat, egy lánynak, Adriannak (Talia Shire) udvarol, ki szégyenlősebbnek tűnik, mint akárki eddig a filmvásznon, s egy Gazzo (Joe Spinell) nevezetű piti uzsorásnak hajt be pénzt időnként.

Mint láthatjuk (s a filmben megjelenő környezetből következtethetjük) Rocky élete nem egy regény téma egészen addig a pillanatig, míg Apollo Creed (Carl Weathers) a nehézsúlyú világbajnok ki nem hívja őt beceneve (az Olasz Csődőr) miatt egy mérkőzésre. A háttérben természetesen az üzlet áll, hiszen Apollo régen talált megfelelő ellenfélre, s így más úton kell a fogyatkozó bukszát újra teletölteni.

Rocky természetesen mindent megtesz a lehetőségért, s mind Mickey Goldmill (Burgess Meredith) az edzője, mind a Adrian bátyja Paulie (Burt Young) a húsgyári munkás megtesz mindent, hogy hősünk a legtöbbet hozza ki magából. Ezzel nagyjából meg is van a képlet (melyben a szerepek időnként összekavarodnak a mára hat részessé bővült opusban), hiszen szinte az össze Rocky mozi ugyan-úgy épül fel. Tömören összefoglalva: kihívás – felkészülés – küzdelem, mely hármas tagoltságra egy-két drámai vagy romantikus mellékszál (ami persze kihatással van a „lényegre”) tekeredik.

Talán ezek után az elején erőltetett amerikai álom képletet fölösleges is tovább erőltetni, hisz mint látjuk ebben az esetben a névtelen senkiből, a világ egyik legnagyobb sportolója válik. Viszont a film nyersnek tűnő szimbolikáját, illetve Rocky személyiségét annál inkább érdemes az előtérbe húzni, hiszen a film legfőképpen e kettő mentén, azaz Sly játékán és a „húspüfölésen” keresztül válik igazán érdekessé.

Kezdjük az Olasz Csődörrel. Sly nagyon remekül formálja meg a buta (ennek a hangsúlyozása talán kicsit túlzásba vitték) ám annál hatalmasabb szívű sportolót, ki érdekes hangjával és lazaságával rögtön az egyik legszerethetőbb karakterré válik (akár a sportfilmek egészére értendően is). Jellemfejlődést nem igazán lehet nála tetten érni (még az egész Rocky sorozatot figyelembe véve sem), de talán ezt nem is kell a mondhatni „teljesen letisztult” karakter szemére vetni, hiszen ő gyermeki őszinteségében és végtelen egyszerűségében a zseniális.

A hús szimbolika pedig ugye legfőképpen a nyers hús püfölésben nyilvánul meg, mely bizonyos értelemben a boksz, mint sport definíciója. Hiszen ahogy a ringben halad az idő, úgy válnak a sportemberek egyre hasonlatosabbá a kampón lógó húsokhoz, melyeket azért tovább kell püfölni, a közönség és a sportteljesítmény érdekében.

Egy szerethető film, egy szerethető karakterrel, mely igaz a sorozat további részeiben már kevésbé fényesen tündököl, de talán az első kettő (illetve az öregkori merengés) mindenképpen kötelező darab, hisz nem csupán, mint sportfilm, mely olyan hőst szül Amerikának, aki tökéletesen beleillik az imázsába, hanem mint dráma (ha még kicsit kiszámítható és hatásvadász is) is működik.

(ez az írás 2008. 09. 22-én született meg jól, aktualitása miatt lett elővéve okosan)

We've always believed we weren't alone. On July 4. we'll wish we were. (ez mekkora tagline már!?)

Amikor az embert elkapja valami jófajta betegség, akkor nem sok opció marad nyitva számára a szombat este elütésével kapcsolatban. Mivel megmozdulni is fáradt és lusta voltam, gondoltam beteszek egy DVD-t és ledöglök a kanapéra. Szerencsére előtte rápillantottam a műsorújságra, és megakadt a szemem a retekklubb 19:30-kor kezdődő programján. Régen láttam a Függetlenség napját, akkor tetszett, lássuk, hogy most hanyasra vizsgázott.

A filmet gondolom mindenki látta már, aki meg nem, az ugorja át ezt az egy bekezdést. A történet taglalásával az előbb említett indokból kifolyólag nem is nagyon koptatnám a billentyűzetet: E.T. beböccent haverjai megiramodnak szeretett sárgolyónk felé, mégpediglen azzal a csúf célzattal, hogy bizony egytől egyig legyaknak minket, majd még épp kihűlőfélben lévő hulláink által körülvéve becuccolnak, és addig buliznak, amíg bolygónk készleteit teljesen ki nem merítik erőforrás, illetve nyersanyag ügyileg (szopó, nagyrészt már megtettük helyettük is). Igen ám, csakhogy nem számoltak Will Smithszel és Jeff Goldblummal.

Jó barátunk, a rombolás fetisiszta Roland Emmerich, még mielőtt olyan rossz és még annál is sokkalta rosszabb filmekkel jelentkezett volna, mint a Holnapután és a 10,000 BC, szépen levezényelte nekünk ezt a monumentális, pátosztól csöpögő akció scif-it. Az alkotás Oscar-díjas vizuális parádéja még így, 12 év távlatából is simán megállja helyét, a nagyvárosok pozdorjává zúzása tanítanivalóan pazar és látványos. Az eksön mellett jó pár dialógus és egysoros teszi emlékezetessé a filmet, melyek nagy része a tökös laza gyerek karakterét sokadjára is magától értetődő természetességgel hozó Will Smith szájából hangzik el. Goldblum szimpatikus a környezetvédő, kicsit kattant tudós szerepében, Bill Pullman pedig egyetlen aggodalmas, ám legalább többnyire hihető arckifejezéssel tudja le az USA elnökének megformálását. Összefoglalva a pozitívumokat: a film egy szórakoztató pusztítás opera, néhány ütős beszólással és jófej hőssel megfűszerezve.

Be kell vallanom, hogy nekem a "reménytelen helyzetben is az utolsó percig, mindhalálig harcolás" és szinonímái a gyengém, szeretem is az ilyen fimeket nagyon. De. Arra az elképesztő méreteket öltő, az agysejtjeink és mindennemű jóízlésünk ellen együttes erővel elkövetett támadásra, amivel a finálé, de inkább az utolsó 40 perc sokkol minket, arra egyszerűen nem lehet szavakat találni. Komolyan mondom, a stáb valószínűleg összeült egy kis brainstormingra, hogy kitalálják, milyen undorítóan giccses és mindent gusztustalan mennyiségű ámerikai patriotizmusból és "mi vagyunk a világ közepe" tudatból készült cukormázzal bevonni képes közhelyek szerepeltek már hasonló filmekben. Maaajd miután ráleltek az összes ilyen hatásvadász kellékre, Bodri kutyától az aggódóan néző kisgyereken át egészen a hős felé naplementében rohanó cicababáig, úgy döntöttek, hogy nem szaroznak, belezsúfolják az összeset aktuális projektükbe. Valahogy így születhetett meg a Függetlenség napja bő utolsó félórája. Na és eddig még csak az ízléstelenségekről beszéltem, a fasságokról nem is.
Vegyük sorra, hogy a múltban milyen totál idióta, ámbár sokszor felettébb vicces módon sikerült diadalt aratnunk egy nálunknál jóval fejlettebb civilizáció felett! Dugtunk már Head 'n' Shoulders-szel töltött tűzoltócsövet a monszták seggébe (Evolúció), lejátszottuk már nekik a Zámbó Árpy összest (tudom, hogy nem azt) (Támad a Mars!), valamint rájuk borítottuk már véletlenül az éjjeliszekrényre pozícionált pohár vizecskénket is (Jelek). És jöjjön a győztes: fertőzzük meg számítógépes vírussal a rendszerüket, mert természetesen ők is Windows 95-tel nyomják (Függetlenség napja). Ezekből a megoldásokból világosan látszik, hogy ha sor kerül egy harmadik típusú meetingre, és esetleg nem sikerül eljutnunk a pertu ivásig, akkor atombombázás helyett forduljunk azonnal valami elszállt agyú filmeshez, és alkalmazzuk azt a módszert, amit először javasol nekünk. 

Ezek voltak a negatívumok, amik bizony jócskán hazavágták a film végét, és amiket főleg azok számára véstem fel a képernyőre, akik rühellik ezt a filmet és hasonszőrű társait. Megértem őket, de tényleg. Én azonban nem tudom nem kedvelni ezt az agyatlan robbantás sorozatot. Ez van. Tipikusan olyan alkotás, amiért egy lyukas fityinget sem adnék, fel sem veszem, mégis mindig megnézem (ha tehetem) amikor adják a tévében. 10/6.

A ZS-filmek iránti perverz rajongással meg nem áldott filmbarátok és egyszeri mozizók számára méltán csenghet ismeretlenül az Asylum stúdió neve. 2007-ben szaladt meg velük a szekér, amikor is elkészítették a Transformerst koppintva a Transmorpherst. Nekik amúgy ez a profiljuk, aktuális blockbusterekre hajazó (címben és témában egyaránt) celluloid hulladékokat hoznak össze Bivalybasznád féléves költségvetéséből, és biztos vagyok benne, hogy még mindig akadnak olyan figyelmetlen arcok, akik az alkotásaik beszerzése után felháborodva küldik el őket Uwe Boll faszára egy regimentnyi sünt szarni. Az első bekezdés végére érve közölném a bevezető aktualitását: hozzánk is eljutott Michael "helikopterrel akarok baszni a naplementében" Bay alakváltó robotos cuccának második felvonása, és ezért az Asylumos srácok sem késlekedhettek a tékákba küldeni a Transmorphers folytatását, ami előzményfilm, és az ember-robot háború kitörését meséli el.

Az alant nézhető trailerből képet kaphattok a látványról, a megvalósítás szintjéről., a nyitójelenetből pedig a színészi játék magasságairól. Ezek után jegyezném meg, hogy mint oly sokszor, most is a trükkök a film legerősebb pontjai. Mert hát a castingot minden bizonnyal a felnőtt film műfajától nemi betegség okán eltanácsolt lányok-fiúk között tarthatták, azaz csak ezt hazudhatták ők a stábnak, mivel bármelyik útszéli pornós a kufircot felvezető kamu pofázós két percben meggyőzőbb színészi alakításra képes, mint ezek a szerencsétlenek. Nélkülözhetetlen velejárója a ZS kategóriának a forgatókönyv hiányában történő ad hoc felbukkanás a szükséges szereplő vagy eszköz részéről, és így természetesen itt sem szenvedünk hiányt térugrásokban, vagy a sivatag közepéből hirtelen előbukkanó terepjárókban.További jóságok: sebesült csaj a szemüvegkeretére harap pecek gyanánt amikor kihúzzák a combjából a rozsdás bökőt, az oroszok megkínoznak egy robotot (!!!) ezt hőseink egy előbb említett módon előbukkanó Erős Pistától tudják meg Ámerikában, ezzel csak az a gond, hogy 20 perccel előtte sírtak azon, hogy ET pipa nagytestvérei mindenféle kommunikációt blokkoltak a planétán. Sebaj, gyerünk tovább: főszereplő srác rácsodálkozik az 5 perccel ezelőtt elpusztított robot egyik ugyanolyan társára, de persze nem sokkal ezután már tüzel rá a Stallone-féle sohasenem kifogyó megymagköpködővel. Ezt azért is teheti meg bátran, mert a robotok minden bizonnyal szériahibásak, és ennek tudható be az az anyagfáradékonyság aminek következtében a film elején egy helikopter gépágyú is kevés ellenük, aztán középtájon egy M16-os össztűz kifingatja őket, majd a fináléhoz érve a hősszerelmes ribanc egy 9mm-essel széjjelrobbantja a geciket. Akik amúgy azért nem tudják megakadályozni az egyik központjuk felrobbantását, mert épp a vizet alakítják át a Földön, hogy jobb legyen nekik (!!!).

Mondanám, hogy nézzétek meg, és röhögjétek ki jól a vérbe kellemesen szórakozva, de ez nem az a ketegória. A robotkínzós párbeszédtől eletekintve kínos szenvelgés az egész. Kíméljétek meg magatokat tőle. Cseresznye a tortahabra, hogy nem hogy a poszteren látható jelenethez hasonló, de még egy vasazásra való, kiszolgált tank sincs a filmben. 10/1.

A változatosság kedvéért ma egy újabb, majdnem végig a már deheroizált vadnyugaton játszódó western kerül terítékre. A majdnem végig arra utal, hogy azért a főszereplő mégis csak Clint Eastwood, ő pedig ugye vastag filccel rajzolva szokott rendet vágni a puhapöcsök között.

Clint bácsi egyben rendezője is ennek a komoly mondanivalóval rendelkező, lassú folyású filmnek. Mint ahogy az a plakátra pillantva is jól látszik, ennek a mozinak vén rókák a főszereplői, ők jelenítik meg már puszta létezésükkel  is a vadnyugati értékekkel telített múlt gazdagságát, ami világosan szembeállítható a jelen polgárosodásával. Ők négyen tipikus macsó pisztolyhősök, akik a coltot nem csak szögbeverésre, vagy kígyó elrisztásra tudták használni, mint  a történések fő helyszínéül szolgáló fegyvermentes városka férfijai.

Két cowboy összeszabdalja egy kurva arcát. Igazából csak egyikőjük az elkövető, társa még meg is próbálja fékezni őt, de erre később visszatérünk. Little Bill (Gene Hackman), a sheriff még csak meg sem korbácsolja ezért (ennek is szimbolikus szerepe lesz!), csupán pár ló átadására kötelezi, na persze nem a nőnek, hanem a szalon tulajdonosának. A hölgyek azonban ezt nem akarják ennyiben hagyni, és elkezdenek bérgyilkosokra spórolni. Az összegyűlt soványka 1000 dollár több öregember kezébe is visszacsalja a hatlövetűt. Itt tart a vadnyugat. Meglett emberek térnek vissza régi életükhöz, vagy épp hazudoznak harmadvonalbeli firkászoknak a betevő falatért. A "jelentkezők" közül kiemelkedik a fiatal Schofield kölyök (Jaimz Woolvett) által összetoborzott trojka. A fiú régi történetek hírhedt alakját, William Munnyt (Clint Eastwood) csábítja vissza egy utolsó munkára, aki azonban hozza a barátját, Nedet (Morgan Freeman) is. Persze nem úgy mennek a dolgok, mint régen, még a lovaglás is nehézére esik megfáradt hősünknek, és a sheriff is csúnyán elintézi, később pedig megöli Nedet. Ez végzetes hibának bizonyul.

Ugyanis innentől fogva nincs bocsánat számára, mint ahogyan az egész filmben senkinek sincs. Nincs bocsánat a vétlennek tekinthető cowboy számára, ugyanúgy végzi, mint társa, aki az egészért felelős. De nem érdemelt korbácsolás általi halált az ölésre már képtelen Ned sem, épp úgy, mint ahogyan a hulláját a sheriff parancsára megszégyenítő kocsmáros sem. És Little Bill is beleillik ebbe a sorba, hiszen csak rendet akart tartani városában, noha persze nem volt egy grál lovag. De hát senki sem az, és noha többre tartott egy szép lovat egy kurvánál, egy emberi lénynél, akkor sem érdemelt ilyen súlyos büntetést. Valószínűleg a saját múltjával így talán végre megbékélni tudó, egy bizonyos szemszögből megdicsőülő William Munny az egyetlen, akinek felsejlik a fény az alagút végén. Hiszen végülis nem kizárólag pénzért ölt, és a vérdíjból jobb életet teremtett gyerekeinek. Elgondolkodtató film az emberségről, és a tetteink következményeiről, de a katarzis most elmaradt. Nem tudott annyira magával ragadni, mint Pat Garrett pokoljárása. 10/8.

Megérkezett volna az év vígjátéka? Már a kérdés feltevése is túlzásnak tűnhet a Gergely-naptárban  jól otthon levőknek, viszont azok számára semmiképpen sem, akik figyelemmel követik a mostanában pénztárcánkat betámadó, időnket elrabló igénytelen rom-com szennyek (számomra látatlanban, trailer alapján ide sorolandó a Nász-ajánlat és az Excsajok szelleme), valamint a paródia műfaját leköpdöső, megszégyenítő fertelmek áradatát (a Friedberg-Seltzer csodadúó termékei). A Másnaposok viszont már csípőből veri ezeket, hiszen van egy nagyszerű karakterekkel teletűzdelt, ötletes és kibaszottul vicces scriptje.

Mindenki meg akart már halni legalább egyszer azon a bizonyos másnapon. Tehát van róla fogalmunk, hogy milyen állapotban ébredhetnek hőseink egyikőjük legénybúcsúja után. De nekik nincs idejük gyógysöröket kortyolgatni vagy a náluk aktuálisan bevált recepttel regenerálódni, hiszen a leendő vőlegényt elnyelte Vegas a föld, ők meg nem sokra, de inkább lófaszra sem emlékeznek. Ezzel pedig egy két napos non-stop hajsza veszi kezdetét az emlékek és a haver után.

Hihetetlen, de az alkotók képesek tartani az öngyilkosnak tűnő tempót, és folyamatosan lekötni a figyelmünket újabb és újabb ötletekkel, hogy mik meg nem történtek a Marcipánba világ játszóterén az ereszd el a hajamat fergeteg partin. A szerkezet hibátlan: magából a buliból egy percet sem látunk, csak az eredménnyel szembesülünk, és folyamatosan tudjuk meg a részleteket szereplőinkkel egyidőben. Akik remekül megrajzoltak, hiszen még a legkisebb mellékarcok is emlékezeteset tudnak nyújtani pár perces rivaldafénybe kerülésük során.  A soundtrack szintén javítja az amúgy is baba összképet. Felesleges is lenne túlragozni, poénokat sorozatgyilkolni, húzás a moziba ebben a kikúrt özönvízes időben bő másfél órára semmi másra sem gondolni, csak nevetni, ameddig a rekeszizmod bírja. Sírva röhögős 10/9-es élmény.

Katasztrófa. Talán ettől többet írni fölösleges is lenne Micheal Bay lassan trilógiává bővülő „Alakváltóinak” második fejezetéről. Persze mit is várnánk egy folytatástól, mit is várnánk Bay-től. Egyértelmű, hogy nem mélyenszántó filmélmény miatt ülünk be a moziba, de legalább egy kellemes popcorn mozit megérdemelnénk, ahogy meg is kaptuk 2007-ben, de most sajnos nem. Az okokat keresgélhetjük hosszasan, de talán az a legegyszerűbb, ha kijelentjük, hogy az első rész minden erénye és hibája a négyzetére emelkedett, melytől előbbi az utóbbiba fordult, s sajnos ez fordítva nem történet meg.

Kezdjük inkább az elején, mert igen messzire utazunk, hiszen minden még valamikor a civilizációk előtti időkbe mutat. Egész pontosan az első találkozás felé, mely emberek és robotok között történt, még valamikor a korok hajnalán, mely talán még kevésbé volt békés, mint a két évvel ezelőtti, ugyanis bolygónk a pusztulás szélén állt. A robotok saját fajuk fenntartásáért ugyanis Napunkat akarták elpusztítani, de az emberiség szerencséjére a ’Bukott’ terve meghiúsult, hisz saját testvérei ellene fordultak, s a mi oldalunkra álltak.

Az évezredek szempillantás alatt pörögtek le, s már annak vagyunk tanúi, hogy Sam Witwicky (Shia LaBeouf) kirepülni készül a családi házból egészen egy egyetemi campusig, mely megfelelő okot ad rá, hogy az eddig is idegesítő („tini”-)vígjáték elemek száma az egekbe szökjön, s lényegileg már rögtön az elején tönkrevágja az egész hangulatot. Az ebből való kilábalási kísérlet (mely persze a nap újbóli elorzása felé mutat), pedig egy roppant idegesítő és logikátlan narratívát hoz, mellyel kevés képregény adaptáció veszi fel a versenyt.

Sorba haladva a negatívumokon, rögtön feltűnik, hogy míg az első részben a robotok személyiség nélkül, mondhatni teljes kidolgozatlanságban gyönyörködtettek minket, de legalább az eséllyel kecsegtettek, hogy megkülönböztethetjük egymástól őket, addig most számuk megszaporodásával, most már csak a modern számítástechnika mintapéldányai. Az ikreket leszámítva ugyanis halvány esélyünk sincsen – fotografikus memória híján -, hogy akár megkülönböztessük, vagy megjegyezzük az „új fiúkat”.

Talán az is szembetűnő szinte a nagy búcsútól – Sam és Mikaela (Megan Fox) próbálja a zsebkendőket elő imádkozni a nézők zsebéből –, hogy a film formailag sincsen igazán rendben. Mind a vágás (mely a későbbiekben csak rosszabb lesz), mind a fényképezés (még egy kis sínezés lett volna az említett jelenetben és én sikítva menekülök, a gyakran előkerülő hatásvadász közelikről meg inkább szót se) csapnivaló, melyekkel a béka feneke alatti címért folyó küzdelemben csupán a színészek játéka veszi fel a versenyt (tisztelet a kivételnek, hisz a Simmons ügynököt megformáló John Turturro még itt is képes némi élvezhetőséget belecsempészni a dologba; illetve itt említsük meg a csapnivaló szinkront, mely biztos, hogy nem javított), no meg persze Bay munkája, de tőle ugye nem is vártunk semmi többet (vagy csupán nagyon minimálissal). A zenét meg inkább ezek után nem is említsük (hol giccses, hol nem, de hogy sehol se passzol a jó ízléshez, az biztos).

Az „első fejezet” pozitívumai (hogy ezt a szót is leírjam) igaz visszaköszönnek itt is, de sajnos annyira erőltetve lettek, hogy az már elviselhetetlen. Ugye ott a humor, mely a korábbiakban kifejezetten üde színfolt volt, s jelen van most is, okozva néhány tényleg önfeledt kacagással eltöltött pillanatot, de sajnos gyakrabban tűnik izzadtság szagúnak, minthogy tényleg pozitívumként lehessen említeni. Aztán ott a csodálatos vizuális élmény, mely most is megvan, csak éppen azok az apró kis pluszok hiányoznak belőle, melyek miatt az első látványába oly könnyedén bele lehetett feledkezni. Mert ugye hol maradnak a tökéletesen időzített bullet-time jelenetek (vagy csak valami más elvonta a figyelmemet?), mert ha vannak is, semmiképpen nem olyan meghatározóak, mint a 2007-ben. Bár igaz, hogy még több robot, még több akció recept jól is elsülhetett volna, de a korábbiakban felhánytorgatott okoknál fogva (robotok személyisége, vagy egyáltalán felismerhetősége) inkább öncélúnak tűnik, vagy maximum a CGI felszentelt oltárának.

Ami viszont tagadhatatlan, hogy lesz harmadik rész, s a történet tényleg trilógiává bővül, hiszen egyfelől a pénztáraknál (még kis hazánkban is) jól teljesít, illetve a lefestett negatív kép ellenére egy elég pörgős, időnként talán még élvezhetőnek is mondható akciófilmről van szó, melyet -valljuk be- zabál a nagyérdemű. Meg persze Megan Fox domborulatai is eladhatóak (s a film rá is játszik erre bőséggel), bár ha arcát továbbra is annyira „művé” teszik a sminkesek, mint ebben az esetben, a jobb érzésű emberek hormonszintje biztos erős zuhanást mutat be. És arról se feledkezzünk meg, hogy egyes jeleneteiben a Transformers franchise legjobb pillanataiból merít, vagy egyenesen idézi őket, mely szintén nem tesz rosszat az alkotásnak.

Mindezen túl pedig megpróbálhatnánk mélységet keresgélni, mert okunk talán lenne rá, csak az ötletelés vége a semmit markoló kéz lenne, hiszen tételezhetnénk az egészet mint a „szerelemharc” metaforáját, de sajnos a kibontásban hamar elvéreznénk. Aztán elmélkedhetnénk talán a haloványan felfestett ember-idegen kapcsolatról (vagy az ember központra helyezéséről, mely formailag talán meg is jelenik), de az elnagyoltsága miatt semmi esélyünk sincs közhelyek puffogtatásán kívül máshová jutnunk. S lényegileg a média, a kormány és hasonló címszavak köré font összeesküvés-elmélet is olyan jellegtelenül tűnik fel egy-egy pillanatra, hogy ez sem vezethet sehová.

Nem marad más hátra, minthogy kimondjuk: az erős felütés után még erősebb visszaesés következett be, mely még talán mindig élvezhető egy-egy momentumra, de hogy semmi jót nem ígér a harmadik részre nézve az biztos, de mint tudjuk (s hogy megidézzük a film közhelyességét egy pillanatra) a remény hal meg utoljára.

A vámpír téma elfelejthetetlen, nincs mozis év nélkülük, de úgy látszik, ma is tud újat mutatni, legalábbis a svédeknek sikerült. John Ajvide Lindqvist nagysikerű regényét Tomas Alfredson rendezte meg, az eredeti mű szerzőjének forgatókönyvéből. A skandináv horrorfilmgyártás virágzik, igaz az Engedj be!  szimpla horrorként való besorolása alaposan degradálja az alkotást, de így legalább nem lövünk le semmit.

Oskar egy 12 éves fiú, anyjával él egy stockholmi lakótelepen. Otthon is átnéznek rajta és az iskolában is terrorizálják, a nagymenők folyamatos célpontja. Titkon van egy hobbija is, mikor épp nem az udvaron lévő fán gyakorol a bicskájával, akkor gyilkosságokról szóló cikkeket vagdos ki az újságból. Egy este megismerkedik új szomszédjával, Elivel és meg is jegyzi, hogy milyen fura illata van. Eli szintén 12 éves, de már elég régóta. Oskarban szépen lassan tudatosul, hogy potencionális barátnője egy vámpír...

De persze, jó darabig nem kérdez rá, miért is tenné, ha olyan jól megvannak, ugyanakkor felüti a másik oldal a fejét, ha Eli vámpír, onnantól változik valami? Szóval egy romantikus filmről van szó, mely horrorisztikus elemekkel tarkított (gótikus) szociodráma és a legzseniálisabb az egészben, hogy az írás tárgya egy olyan vámpírfilm, mely teljesen figyelmen kívül hagyja a vámpírságot (vagy épp máshogy értelmezi azt, mikor láttunk vérszívót könnyekkel küszködni gyilkolás közben?). Persze megvannak a faji-klisék, hogy megégünk a napon, nem igazán öregszünk, a kereszt sincs túl jó hatással egészségünkre és amíg nem invitálnak be, nem lépünk át a küszöbön. De ahogy Oskart sem, úgy minket sem érdekelnek ezek a tucatszor látott dolgok, nem ez a fontos, főleg ha szerelemről van szó, ráadásul gyerekszerelemről.

Hőseink nem beszélnek sokat, de hála a páratlan alakításoknak, amiket a gyerekszínészek nyújtanak, minden átjön. Minden mozdulat, a hangmagasság, a roppant brilliánsan ábrázolt gesztusok, mind éreztetik velünk, hogy miként viszonyul egymáshoz párosunk. Egyszerre megindító és rémisztő, hiszen Eli nem képes kontrollálni a vérszomjat, Oskar viszont bármire hajlandó, hogy maga mellett tudhassa a lányt. A hátborzongatóan szívmelengető hangulat megteremtéséhez elengedhetetlen maga a hófödte Stockholm, ahol egyedül párosunk küzd a minusz fokokkal és a kiváló operatőri munkának hála, amely folyton egyedülállóan elegánsan közvetít, a város rideg atmoszférát, bús melankóliát teremt - északi szemlélet ugye, hogy ami nem malankólikus, az nem is szép.

Talán eddig is érezhető volt, hogy hihetetlen kettősség jellemzi a művet, Eli gondviselője például azért öl embereket, hogy a lány életben maradhasson, de ez csak a legszembetűnőbb példa volt az ambivalens jelenetek tömkelegéből. Alfredson rendezése hibátlan, mindig épp határon belül marad, a roppant szentimentális játék ellenére sem lesz nyálas és/vagy giccses, az irónia sem teszi komolytalanná, gyönyörűen elmesélt történet ez. Összefoglalva: Az Engedj be! minden ami az Alkonyat akart lenni, míg előbbi jó úton halad az eurocult státuszba vezető rögös úton (de már nyugodtan mondhatjuk, hogy oda is ért), addig utóbbi szót sem érdemel. 10/10

Bár már lehet kezd úgy tűnni, de nem, továbbra sem lesz kint minden lóf*sz előzetes, poszter, kép, stb. Az Xbox 360-ra és Playstation 3-ra érkező WET egyetlen ok miatt érdemelte ki, hogy felfigyeljünk rá, a blog kerítésein belül is. Na, nem azért, mert az E3-at (Electronic Entertainment Expo) összefoglaló posztom nem úgy akart muzsikálni, hogy az a motornak se fájjon, hanem mert kurvajó'. A játékon az az Artifical Mind and Movement dolgozik, amely eddig leginkább filmek/rajzfilmek adaptálását végezte, a kiadó pedig a reméljük sokaknak ismerős Bethesda. Devil May Cry és Kill Bill turmix, impozáns főhősnő, látványos és természetesen irreális akciók, igazi B-filmes hangulat. Rubiban nem akarok csalódni...

A Dark Avengers, már hónapok óta eléggé nagy sikernek örvend. Kezdetét vette a Dark Reign Doom, Loki, Emma, és Osborn elsődleges közreműködésével, azt követőn, pedig a méltán neves ex Zöld Kobold, letépte a hitvány kis álruháját, és megalapította a csapatát. Stark páncéljait felhasználta, S.H.I.E.L.D.-et porba tiporta, és a nép szeretetét megszerezte, bár kissé kételkedve fogadják a „sikereit”. Na neeeem! Osborn nem tért jó útra, talán sose fog, hisz most is ámítja New York városát. Latvéria technológiájára fáj a foga, mivel Doom nem akart vele lepaktálni. A Dark Avengers tagjai között, viszont   kisebb ellentétek kezdtek körvonalazódni. Halottnak hitt tag visszatérése, stb.. Lázadások egész U.S.A.-ban, mindenfelé. Vajon mi az ok?  Mutánsok és emberek meg nem férése. Illetve támogatók, mindkét oldalon vegyesen. Mutánsok, mutánsok ellen, és emberek, emberek ellen. Azt hinnénk, hogy most Norman, és csapata állást foglal. Hát igen. De nem úgy, ahogy azt gondoltuk. Semleges csapatként oszlatja, és békíti a tömeget, így a lehető legjobb színben feltüntetve magát. A H.A.M.M.E.R. terjeszkedik, és már több Amerikai államban próbál letelepedni. Továbbá európai terveik is vannak. Senki nem tudja megállítani Iron Patriot-ot (Norman Osborn-t), és az Angyalokat? Úgy tűnik de. Az X-Men, és az eredeti Bosszú Angyalai, kezdenek ébredezni elbambult tévhitükből.

Egy kis összefoglalás volt ez a Dark Avengers történéseiből. A képregény nagyon sikeres Amerikában, és a kritikusok mindig megemlítik a pozitív véleményeiket. Hónapokról-hónapokra több rész fogy el a sorozatból, és az írók elárulták, nem minden napi csavar fog következni az elkövetkezendő 2részben.

E Heti képregény ajánló/nem ajánló:
Ajánlatom:
-AMAZING SPIDER-MAN #598
-ASTONISHING X-MEN #30
-DAREDEVIL #119
-DARK WOLVERINE #75
-TIMESTORM 2009/2099: X-MEN #1

Erősen ajánlott, együtt olvasni (lehetőleg ebben a sorrendben):
-DARK AVENGERS #6
-DARK AVENGERS/UNC ANNY X-MEN: UTOPIA #1
-UNCANNY X-MEN #512
-DARK REIGN: ELEKTRA #4
-DARK REIGN: LETHAL LEGION #1
-DARK REIGN: THE HOOD #2
-DARK REIGN: THE SINISTER SPIDER-MAN #1
-DARK REIGN: ZODIAC #1

Nem ajánlom:
-MS. MARVEL #40
-MARVEL ADVENTURES SPIDER-MAN #52
-SON OF HULK #12
-THOR #602

Mozi, Mozi, Mozi 2010-ben:
Stan Lee, beleegyezett, hogy 2010-ben, kiadatásra kerüljön a Marvel 3 története. Thor, Avengers és Captain America. A rajongók szavazata alapján leginkább várva várt film, az Amerika Kapitánya. Ami nem is csoda, hisz a Marvel világban, ő egy igazi szimbólum Amerikában. Nem egy hős öltötte fel a megtisztelő jelmezt.

A poszter alapján valami jó kis rémisztgetős horrort várnál, igaz? Hát ne nagyon tedd, ugyanis Wes Craven '72-es, általam sajnos nem látott alkotásának remakeje fájdalmasan ötlettelen, és gyengébb, mint a többet sajnos nem élvezhető Miguel Torres-Cannavaro tengely produkciója.
Nem akarom túlragozni, meg nehogy már emiatt a szar miatt kopjon el az e betű a billenyűzeten, szóval röviden. Ezt a felmondott felelethez hasonlítható csodát bárki megrendezhette volna, aki már túl van négyes darab gyilkos pszichopatákba futunk, de megpróbáljuk túlélni és lenyomni őket típusú kliséhalmazon. A film készítői bementek a használt horrorpanel raktárba, és leárazva összevásároltak másfél órányira való, már a Rákóczi-szabadságharc előtt is csak heveny ásítozásra okot adó formulát. Totál érdektelen az egész, nincs egyetlen szimpatikus szereplő sem, és kevesebb az izgalmas másodperc benne, mint amennyi alatt Steven Seagalt kibaszták a színművészetiről. A filmet nagyon életszagúnak akarták szánni, csak hát hőseink tesznek erre, és nem valósághűen, hanem horror-hűen viselkednek. Ha már feszültséget teremteni nem tudtak az alkotók, legalább csináltak pár hülyeséget.
Ne nagyon nézzétek, már láttátok ezerszer, és majdnem mindig sokkal jobban kivitelezve. 10/3.
 

Kim Ki-Duk már nem ismeretlen kis országunk közönsége előtt, sőt mondhatni mióta egy Titanic fesztiválon két filmje is a publikum elé került, viharos sikert aratott. Ahhoz viszont, hogy szemügyre vegyük (egy-két kivételtől eltekintve) a dél-koreai rendező munkásságát, szinte elég csak az első, Krokodil (Ag-o, 1996) című filmjét elővennünk, s minden fontosabb motívumot, témát rögtön fellelünk benne.

A történet valahol Szöulban, a Han folyó partján veszi kezdetét, ahol a Krokodil (Jo Jae-hyeon) éli mindennapjait, s próbálja fenntartani magát, melyet legfőképpen azok pénzéből hajt végre, kik vízbe ölik magukat, s persze a testeket is eladja a hozzátartozóknak. A hétköznapokat viszont egy gyönyörű lány zavarja fel, kit kiment a halál torkából, s furcsa kapcsolat alakul ki közöttük, illetve a társaiul szolgáló öreg és unokája között.

A film ezt a kapcsolat rendszert boncolgatja a vágyak, az erőszak és a szépség hármasságán keresztül. Mindezt pedig teszi úgy, hogy a társadalomkritika halvány árnyéka sem vetül a mégis erősen realista alkotásnak tekinthető mozira. Hiszen egy pillanatra sem lépi túl azt a keretet, mely arra szolgál, hogy a négy szereplőt, s annak környezetét bemutassa. S hiába tűnik ez úgy, mintha a világ peremére sodródott egzisztenciák hattyúdalán keresztül valami univerzálisabb fogalmazódna meg, az alkotás csupán egy dráma, egy férfiről, ki nem találta meg helyét a világban.

Persze az egy-két kitekintésen keresztül újra felmerülhetne a társadalomkritika gyanúja, hiszen mind a bűnözőkön, mind a nő múltjában, mind a fantomrajzolón keresztül átvilágíthatna valami a zárt kontextuson kívülről, de ehelyett csak egy széles skálát kapunk, melyen a négy karakter értelmezhető. A külső erőszak csupán a saját személyiségűket árnyalja, mely ezen apró, ám mégis nélkülözhetetlen részleteken keresztül válik valóságossá, megalapozottá, illetve ezek mentén bomlik fel a kezdeti „hierarchia”, s jelenik meg az összetartozás, az egymáshoz vezető út (az erőszaktól a romantikáig – „vadromantikus”).

Ezeken a motívumokon túl (melyek ugye végigkövetik szinte az egész rendezői munkásságot; illetve a még nem említett kék színt kell felsorakoztatni, mely azért ebben a filmben eléggé egyértelmű, de persze a végjátékhoz vezető úton fontos ellem) már az a költőiség is megjelenik, mely szintén védjegye a Kim Ki-duk-nak. Egy-egy beállítás vagy montázs, olyan lírai érzést bont ki, melyre kevesen képesek. Ez talán meglepő egy első filmes rendezőtől, ki ráadásul saját bevallása szerint pályafutás kezdete előtt három filmre emlékszik, melyeket Európában látott. De gondoljunk csak a romantikával vagy erőszakkal megfűszerezett jelenetekre a folyó partján, vagy a fináléra (mely egyébként gondosan elő lett készítve), melyek erős zeneiség jeleit mutatják (s persze a kísérő zenék pompás válogatása ezt csak tovább erősíti), s ezeken keresztül könnyedén teremt egy saját egyedi hangulatot.

Persze mindennek általánosítása nem fedi le tökéletesen az alkotó pályafutását, de egyértelműen reprezentálja a témákat s formákat, melyek végigkísérik azt. Mondhatni egy kapu a Krokodil egy sajátos – talán az európaitól messze álló, de még pont megérthető – világba, mely vagy magával ragad, s azok után nem enged, vagy orrba vág miközben bezáródik valószínűleg örökre.

A Vad Bandát öt évvel követően Sam Peckinpah újra a vadnyugat haláltusájáról mesél nekünk. Igaz, hogy kevesebb látványos tűzharccal, de ha lehet, még kiforrottabban, sokkal érzelmesebben és szívfájdítóbban.

A rablóból lesz a legjobb pandúr elvét alkalmazva Pat Garrett (James Coburn) is magára tűzi a megkopott pléhcsillagot, és beáll a sorba. Az idők változnak, ahogy mondja, és ő  meg akarja élni ezeket az időket, hogy aztán őszülő hajjal, gazdagon és nyugalomban  halhasson meg. Ezért is választja régi cimborái és a dacos ellenszegülés helyett a minden bizonnyal győzedelmes oldalt. A kartellek, vasúttársaságok, korrupt kormányzók és mindenhova kerítéseket verő nagybirtokosok eszköze lesz, mondhatni az ördög bérgyilkosa.

Idealizált, nosztalgikus idők egyik utolsó gyermeke Pat egykori legjobb barátja, mostani legveszélyesebb ellenfele, Billy, a kölyök (Kris Kristofferson). Nem hős ő persze, még csak különösebben jó embernek sem mondható. Bandita, sokszoros gyilkos, mégis megvan benne a betyárbecsület, és egy szilárd, világos értékrend szerint éli életét, ami nem mondható el azokról, akik kilóra megvették Pat Garrettet. Elmenekülhetne Mexikóba a törvény keze elől, de ő a futás helyett nem hagyja magát elüldözni. Az összecsapás így elkerülhetetlenné válik, a végeredmény pedig borítékolható.

Patet Billy-hez vezető útja során mindenhol rég nem látott barátként üdvözlik rablók és tolvajok, ő azonban csak hullákat hagy maga után. Saját fajtája ellen fordult, részben az általa is teremtett, és sokáig élvezett világot rombolja le, görcsösen ragaszkodva egy  jövőbeli álomképhez. Mert már csak ez maradt meg neki a teljes belső kiüresedés közepette. Ezért hidegült el a feleségétől is, és ezért képes meghúzni a ravaszt újra és újra. Az eszmélés a későnél is később érkezik, ha egyáltalán eljön, hiszen miután minden banditával végzett, még mindig marad egy...

Fantasztikus élmény volt a film, mely talán egy paraszthajszállal még jobb, mint a Vad Banda. A melankólikus hangulatiság, a tempó, Bob Dylan zenéje, a brutális pisztolypárbajok, a kényszerpályára került, egymás életét kioltó, aztán utoljára összekacsintó barátok, Kristofferson és Coburn eggyé válása karaktereikkel. Mind-mind egy eltűnő világ tablójának részei Peckinpah mozimágiájában. Kedvenc jelenet: egy mellékszereplő sheriff-házaspár férfi tagjának folyóparti haldoklása a Knockin' on Heaven's Doorra. Sírnivalóan gyönyörű. 10/10.

Pátosztól csöpögő hősiesség, robbanás robbanás hátán, vérprofin agyonlassított lövöldözések, és naplementében egymást töcskölő helikopterek gruppenje, Michael Bay a neved! Mindezekért persze lehet imádni, vagy az inkvizíció színe elé kívánni rendezőnket, én személy szerint nagyszerű akciófilmesnek tartom, kivéve az életmű bődületes szégyenfoltjaként funkcionáló az amcsik annyira kemények, hogy majdnem visszaverik a december hetedikei támadást, aztán még fokozzák is, de jajj szágény dzsoss hártnett Pearl Harbort. Akik viszont legszívesebben már a rőzsét hordanák Bay máglyája alá, azok lentebb keressenek olvasnivalót, mert itt most arról lesz szó, hogy roboték két év alatt gyenge középszarból simán jóvá küzdötték föl magukat a szememben.

A sztori egyszerűbb, mint arcizom rándulás nélkül végigülni egy mostanában készült Eddie Murphy filmet. Az óriási energiájú, birtokosát hatalmassá, gyakorlatilag az univerzum urává változtató Kocka a Földre kerül, majd nem sokkal ezután érkeznek a tender résztvevői is. Üvegzsebűek és feketézők egyaránt, akik természetesen jól megküzdenek egymással, valamint minket is belekevernek a biznisszbe. Valami ürügy kell a fémcsikorgató csépelésre, nem?

Nem is tudom, hogy miért nem kedveltem jobban már elsőre  ezt a mozit. Vagy csak megszépítették az újranézést a közelmúlt ordas csalódásai? Hiszen a Transformers azt hozza amit ígér, nem akar többnek látszani egy végletekig csúcsrajáratott akcióorgiánál, amin párszor nevetni is fogunk. Mert bő hatvan percig még a humor is működik hellyel-közzel, ráadásul a LöBöff gyerek fele olyan idegesítő sincs, mint ahogyan emlékeztem. Na meg persze fele olyan kemény se, kezében a jelzőfénnyel, mint az akkor még jobb frizurájú és menőbb Nic Cage. Plusz Megan Foxot is felturbózzák olyannyira, hogy egy patront  bőven megérjen. Mondjuk ahogy megjelenik a színen az Autobotok díszes társasága, úgy szállnak el a laza beszólások, vicces helyzetek és ipari mennyiségben jönnek a vérciki jelenetek. Na jó, ezek némelyike meglehet, hogy önironikusnak volt szánva. De mindez igazából nem is fontos. Nem lényeges a film butasága, nem érdekesek a következetlenségek, hiszen Wostry Ferit idézve: ÓRIÁSROBOTOK! Bay pedig kedvére élvezkedik és pancsol a korlátlan lehetőségek gépolajtól lángoló tengerében, és olyan eszetlen zúzdát nyújt át nekünk, ami két év hátrányból indulva is szarrá aláz holmi háromkarmú eredettörténeteket meg retardált motorminátorokat. Egyszerűen meseszép, ahogy nem kevés, de inkább sok acélmonstrum egymást püföli a háborús övezetté avanzsált utcán, sikító csajok feje fölött elhúzva, rakétákat akrobatikus mozdulatokkal okosan kerülgetve, természetesen lassítva! Mert ennek így kell lennie, megfontoltan, a lényegre fókuszálva, épp a kellő időben belassítani, aztán tovább pörögni ezerrel. A kézikamerás össze-vissza rángatásos trendiskedés meg monnyon le! Csavar pattan, tengely törik, olvad a páncél, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire odabasznak a küzdelmek.

Persze megvannak a hibái, középtájon például pofátlanul leül, néhol nagyon gáz és kissé túl hosszú is, de a látvány ez esetben mindenért kárpótol. A közelgő folytatásra nézvést tehát bízzunk Öböl Mihályban, és reménykedjünk, mint egyszeri madridista a még épphogy elviselhetően megalázó BL nyolcaddöntős kiesésben. A robotoktól kevesebb dumát, és több pusztítást még-még. Ha júni 24-én mindezt kipipálhatjuk, akkor valószínűleg ütve lesz az első felvonás 10/7-es osztályzata is.

Sziasztok!
Sajnos kisebb komplikáció lépett fel, ami novemberig nem oldódik meg a magánéletemben. Így a heti képregény elemzés sajnos elmarad, helyette lesz más, ami igaz, szintén a Marvel világával lesz kapcsolatos. Sajnálom, hogy ez a típusú irományom, mindössze kétszer lépett színpadra, de bele kell törődnöm :( . Tehát egy búcsú képregény elemzés, ami igaz, már kissé régi, de még nem elavult (két hetes).

AMAZING SPIDER-MAN #596
Forgatókönyv/Script: Joe Kelly
Rajzolta/Inks: Amilton Santos
Színvilág/Colors: Jeromy Cox
Szerkesztő/Editor: Stephen Wacker

Dark Reign fénykorát éli. Hisz itt van az Avangers és a H.A.M.M.E.R. Ez kihat mindenkire. De Pókemberre erőteljesebben. Hát lássuk, mit tartogat. Hogy őszinte legyek, nekem a Spider-Man féle borítók nem igazán emelkedtek ki. Sose mondom rájuk, hogy rosszak lennének, vagy nagyon jók. Bár kétséget kizáróan van pár hatásos és köztudatba égő kép. Nincs ez másképp most se, egy átlagos borító,ami szép, de lehetne szebb is.
Lapozzunk… Ami nekem nagyon szembe tűnt, hogy a képregényben Harry Osborn elkezd nevetni, és olyankor felszed legalább 20 kilót. Mosolyával együtt megpuffad a hasa és tokája lesz a pufi arcával együtt. Érdekes, Illetve érdekes, torz, mintha grimaszolna, olyan arcokat vesz fel. Harry szépen szólva el lett rontva. Érdekes pozitúrák vannak benne, de vannak egész jó rajzok. Fele fele. Talán Santos be volt csiccsentve, mikor rajzolt. A színezése az egésznek elfogadható, bár lehetett volna vibrálóbb. Kicsit olyan nekem, mintha tompa lenne az egész. Viszont minden kis hibát tökéletesen helyettesít a forgatókönyv. Az Avangers, Osbornnal karöltve, még mindig megvezetik az embereket. Harry persze apja mellett áll. Peter átlát a szitán, és felkutatja, illetve jobban mondva belepottyan Hawkeye, és Venom kis nőzési akciójába. Feltűnik benne természetesen a lelkizés, és az el nem múló szerelem emléke is (Gwen Stacy). A végén, pedig Osborn elszór egy kis ízelítőt.

Nagyon jó, és kellemes alkotás. Nekem talán eddig az elemzettek közül, ez tetszik a legjobban. Közel sincs ennyivel vége a történetnek. Osborn biztos tartogat még valamit a tarsolyában. Ami biztos nem lesz örömteli. Egyértelmű, hogy ez csak a kezdet…
Mindenkinek ajánlom!