Katasztrófa. Talán ettől többet írni fölösleges is lenne Micheal Bay lassan trilógiává bővülő „Alakváltóinak” második fejezetéről. Persze mit is várnánk egy folytatástól, mit is várnánk Bay-től. Egyértelmű, hogy nem mélyenszántó filmélmény miatt ülünk be a moziba, de legalább egy kellemes popcorn mozit megérdemelnénk, ahogy meg is kaptuk 2007-ben, de most sajnos nem. Az okokat keresgélhetjük hosszasan, de talán az a legegyszerűbb, ha kijelentjük, hogy az első rész minden erénye és hibája a négyzetére emelkedett, melytől előbbi az utóbbiba fordult, s sajnos ez fordítva nem történet meg.

Kezdjük inkább az elején, mert igen messzire utazunk, hiszen minden még valamikor a civilizációk előtti időkbe mutat. Egész pontosan az első találkozás felé, mely emberek és robotok között történt, még valamikor a korok hajnalán, mely talán még kevésbé volt békés, mint a két évvel ezelőtti, ugyanis bolygónk a pusztulás szélén állt. A robotok saját fajuk fenntartásáért ugyanis Napunkat akarták elpusztítani, de az emberiség szerencséjére a ’Bukott’ terve meghiúsult, hisz saját testvérei ellene fordultak, s a mi oldalunkra álltak.

Az évezredek szempillantás alatt pörögtek le, s már annak vagyunk tanúi, hogy Sam Witwicky (Shia LaBeouf) kirepülni készül a családi házból egészen egy egyetemi campusig, mely megfelelő okot ad rá, hogy az eddig is idegesítő („tini”-)vígjáték elemek száma az egekbe szökjön, s lényegileg már rögtön az elején tönkrevágja az egész hangulatot. Az ebből való kilábalási kísérlet (mely persze a nap újbóli elorzása felé mutat), pedig egy roppant idegesítő és logikátlan narratívát hoz, mellyel kevés képregény adaptáció veszi fel a versenyt.

Sorba haladva a negatívumokon, rögtön feltűnik, hogy míg az első részben a robotok személyiség nélkül, mondhatni teljes kidolgozatlanságban gyönyörködtettek minket, de legalább az eséllyel kecsegtettek, hogy megkülönböztethetjük egymástól őket, addig most számuk megszaporodásával, most már csak a modern számítástechnika mintapéldányai. Az ikreket leszámítva ugyanis halvány esélyünk sincsen – fotografikus memória híján -, hogy akár megkülönböztessük, vagy megjegyezzük az „új fiúkat”.

Talán az is szembetűnő szinte a nagy búcsútól – Sam és Mikaela (Megan Fox) próbálja a zsebkendőket elő imádkozni a nézők zsebéből –, hogy a film formailag sincsen igazán rendben. Mind a vágás (mely a későbbiekben csak rosszabb lesz), mind a fényképezés (még egy kis sínezés lett volna az említett jelenetben és én sikítva menekülök, a gyakran előkerülő hatásvadász közelikről meg inkább szót se) csapnivaló, melyekkel a béka feneke alatti címért folyó küzdelemben csupán a színészek játéka veszi fel a versenyt (tisztelet a kivételnek, hisz a Simmons ügynököt megformáló John Turturro még itt is képes némi élvezhetőséget belecsempészni a dologba; illetve itt említsük meg a csapnivaló szinkront, mely biztos, hogy nem javított), no meg persze Bay munkája, de tőle ugye nem is vártunk semmi többet (vagy csupán nagyon minimálissal). A zenét meg inkább ezek után nem is említsük (hol giccses, hol nem, de hogy sehol se passzol a jó ízléshez, az biztos).

Az „első fejezet” pozitívumai (hogy ezt a szót is leírjam) igaz visszaköszönnek itt is, de sajnos annyira erőltetve lettek, hogy az már elviselhetetlen. Ugye ott a humor, mely a korábbiakban kifejezetten üde színfolt volt, s jelen van most is, okozva néhány tényleg önfeledt kacagással eltöltött pillanatot, de sajnos gyakrabban tűnik izzadtság szagúnak, minthogy tényleg pozitívumként lehessen említeni. Aztán ott a csodálatos vizuális élmény, mely most is megvan, csak éppen azok az apró kis pluszok hiányoznak belőle, melyek miatt az első látványába oly könnyedén bele lehetett feledkezni. Mert ugye hol maradnak a tökéletesen időzített bullet-time jelenetek (vagy csak valami más elvonta a figyelmemet?), mert ha vannak is, semmiképpen nem olyan meghatározóak, mint a 2007-ben. Bár igaz, hogy még több robot, még több akció recept jól is elsülhetett volna, de a korábbiakban felhánytorgatott okoknál fogva (robotok személyisége, vagy egyáltalán felismerhetősége) inkább öncélúnak tűnik, vagy maximum a CGI felszentelt oltárának.

Ami viszont tagadhatatlan, hogy lesz harmadik rész, s a történet tényleg trilógiává bővül, hiszen egyfelől a pénztáraknál (még kis hazánkban is) jól teljesít, illetve a lefestett negatív kép ellenére egy elég pörgős, időnként talán még élvezhetőnek is mondható akciófilmről van szó, melyet -valljuk be- zabál a nagyérdemű. Meg persze Megan Fox domborulatai is eladhatóak (s a film rá is játszik erre bőséggel), bár ha arcát továbbra is annyira „művé” teszik a sminkesek, mint ebben az esetben, a jobb érzésű emberek hormonszintje biztos erős zuhanást mutat be. És arról se feledkezzünk meg, hogy egyes jeleneteiben a Transformers franchise legjobb pillanataiból merít, vagy egyenesen idézi őket, mely szintén nem tesz rosszat az alkotásnak.

Mindezen túl pedig megpróbálhatnánk mélységet keresgélni, mert okunk talán lenne rá, csak az ötletelés vége a semmit markoló kéz lenne, hiszen tételezhetnénk az egészet mint a „szerelemharc” metaforáját, de sajnos a kibontásban hamar elvéreznénk. Aztán elmélkedhetnénk talán a haloványan felfestett ember-idegen kapcsolatról (vagy az ember központra helyezéséről, mely formailag talán meg is jelenik), de az elnagyoltsága miatt semmi esélyünk sincs közhelyek puffogtatásán kívül máshová jutnunk. S lényegileg a média, a kormány és hasonló címszavak köré font összeesküvés-elmélet is olyan jellegtelenül tűnik fel egy-egy pillanatra, hogy ez sem vezethet sehová.

Nem marad más hátra, minthogy kimondjuk: az erős felütés után még erősebb visszaesés következett be, mely még talán mindig élvezhető egy-egy momentumra, de hogy semmi jót nem ígér a harmadik részre nézve az biztos, de mint tudjuk (s hogy megidézzük a film közhelyességét egy pillanatra) a remény hal meg utoljára.