A vámpír téma elfelejthetetlen, nincs mozis év nélkülük, de úgy látszik, ma is tud újat mutatni, legalábbis a svédeknek sikerült. John Ajvide Lindqvist nagysikerű regényét Tomas Alfredson rendezte meg, az eredeti mű szerzőjének forgatókönyvéből. A skandináv horrorfilmgyártás virágzik, igaz az Engedj be! szimpla horrorként való besorolása alaposan degradálja az alkotást, de így legalább nem lövünk le semmit.
Oskar egy 12 éves fiú, anyjával él egy stockholmi lakótelepen. Otthon is átnéznek rajta és az iskolában is terrorizálják, a nagymenők folyamatos célpontja. Titkon van egy hobbija is, mikor épp nem az udvaron lévő fán gyakorol a bicskájával, akkor gyilkosságokról szóló cikkeket vagdos ki az újságból. Egy este megismerkedik új szomszédjával, Elivel és meg is jegyzi, hogy milyen fura illata van. Eli szintén 12 éves, de már elég régóta. Oskarban szépen lassan tudatosul, hogy potencionális barátnője egy vámpír...
De persze, jó darabig nem kérdez rá, miért is tenné, ha olyan jól megvannak, ugyanakkor felüti a másik oldal a fejét, ha Eli vámpír, onnantól változik valami? Szóval egy romantikus filmről van szó, mely horrorisztikus elemekkel tarkított (gótikus) szociodráma és a legzseniálisabb az egészben, hogy az írás tárgya egy olyan vámpírfilm, mely teljesen figyelmen kívül hagyja a vámpírságot (vagy épp máshogy értelmezi azt, mikor láttunk vérszívót könnyekkel küszködni gyilkolás közben?). Persze megvannak a faji-klisék, hogy megégünk a napon, nem igazán öregszünk, a kereszt sincs túl jó hatással egészségünkre és amíg nem invitálnak be, nem lépünk át a küszöbön. De ahogy Oskart sem, úgy minket sem érdekelnek ezek a tucatszor látott dolgok, nem ez a fontos, főleg ha szerelemről van szó, ráadásul gyerekszerelemről.
Hőseink nem beszélnek sokat, de hála a páratlan alakításoknak, amiket a gyerekszínészek nyújtanak, minden átjön. Minden mozdulat, a hangmagasság, a roppant brilliánsan ábrázolt gesztusok, mind éreztetik velünk, hogy miként viszonyul egymáshoz párosunk. Egyszerre megindító és rémisztő, hiszen Eli nem képes kontrollálni a vérszomjat, Oskar viszont bármire hajlandó, hogy maga mellett tudhassa a lányt. A hátborzongatóan szívmelengető hangulat megteremtéséhez elengedhetetlen maga a hófödte Stockholm, ahol egyedül párosunk küzd a minusz fokokkal és a kiváló operatőri munkának hála, amely folyton egyedülállóan elegánsan közvetít, a város rideg atmoszférát, bús melankóliát teremt - északi szemlélet ugye, hogy ami nem malankólikus, az nem is szép.
Talán eddig is érezhető volt, hogy hihetetlen kettősség jellemzi a művet, Eli gondviselője például azért öl embereket, hogy a lány életben maradhasson, de ez csak a legszembetűnőbb példa volt az ambivalens jelenetek tömkelegéből. Alfredson rendezése hibátlan, mindig épp határon belül marad, a roppant szentimentális játék ellenére sem lesz nyálas és/vagy giccses, az irónia sem teszi komolytalanná, gyönyörűen elmesélt történet ez. Összefoglalva: Az Engedj be! minden ami az Alkonyat akart lenni, míg előbbi jó úton halad az eurocult státuszba vezető rögös úton (de már nyugodtan mondhatjuk, hogy oda is ért), addig utóbbi szót sem érdemel. 10/10