Korovjov barátom a tavalyi év egyik legvitatottabb filmjét vesézi ki első vendégszereplése alkalmával...

Meghitt családi reggeli, papa, mama, gyerekek. Szokásos vasárnap reggeli civódás a szokásos vasárnapi omlett fölött, munkáról, tanulmányokról, életük csip-csup ügyeiről. Megszólal a csengő, papa a háziköntösébe burkolózva, morogva ajtót nyit, aztán egy húszcentis lyukkal a hasán jó két-három métert repül hátra. A küszöbön álló esőköpenyes-kapucnis ázsiai kislány eltökélt arccal, kezében füstölgő duplacsövű vadászpuskával belép a házba. Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket –szól a hang a néző fejében- ez húzós menet lesz.

A franciák, többek közt, a filmhez is nagyon értenek; ami persze el is várható tőlük, ha már ők bábáskodtak nagy általánosságban a filmművészet születésénél, közben persze nyiván békacombot szopogatva büdös sajttal. Amiben jobban sikerült zsánerfilmjeik remekelnek, az általában az érzékeny, egyedi atmoszférateremtés, hangulat-festés, mellyel még a kevésbé sikerült alkotások bizonyos jeleneteit is emlékezetessé teszik, vagy többször nézhetővé és élvezhetővé dúsítják rossz szájízzel akár tucatfilmeknek is csúfolható, sok vizet igazából nem zavaró misztikus-kalandos akció-thrillereiket (A farkasok szövetsége, Bíbor folyók, Vidocq, és társaik). S ha már itt tartanak –adódhat a kérdés- miért is nem léptek eggyel tovább, a horror felé? A gondolat legutóbb Pascal Laugier fejében vetődött föl, aki könyékig túrva a műfaj elmúlt pár dekádjában, egy elegáns duplacsavarral össze is hozta a Martyrs történetét, mely fő vonalaiban egy gyermekkorában elrabolt és megkínzott kislány tizenöt-húsz évvel későbbi bosszújára épít – illetve abból bontakozik ki. A bosszú ugyanis csupán egy a felvonás-szerűen egymás után felszínre bukó történeti szálak közül, melyek háttere persze szintén csak apránként bomlik ki a film során – ám melyek, tán épp azért, mert olyan kategorikus, jól elkülöníthető rendben követik egymást, mégsem állnak össze végül egyetlen, komplex, teljes történetté. Mi több, a film cselekménye annak közepe táján konkrétan kettétörik. A bájosan skizoid bosszúangyal ugyanis nem dolgozik egyedül: küldetésében gyerekkori barátnője, testi-lelki társa segíti, aki miután egyedül marad a vérengzés színhelyéül szolgáló házban, egy rejtekajtóra bukkan, amit tán mindenki jobban járt volna, ha nem nyit ki. Na persze, egy magára valamit is adó horrorban ilyen nem történik, az eddig mellékszereplőként (amolyan látens leszbikus Igorként) ténykedő leányzó pedig ezzel a tettével avanzsál a film második etapjának főszereplőjévé, ami a műfajt tekintve ugye elég jelentős mértékben rontja végső túlélési esélyeit. Nem akarok spoilerezni, bár a gyakorlott filmnézőt innentől kezdve túl sok meglepetés nem érheti a film során – még a „legjobb pillanatban” amolyan Resident Evil-es lazasággal betoppanó félkatonai fegyveresek, illetve a ködös-misztikus elméletét úgy-ahogy kifejtő Madame története sem fog mélyen elevenébe vágni, lévén ezek, a 60-as, 70-es évek nazisploitationjeinek mintájára voltképpen csupán némi kibúvót, harmatgyenge motivációt szolgáltatnak arra, miért is vetik alá szerencsétlen csajt a lehető legszisztematikusabb s legbrutálisabb kínzások és megaláztatások sorozatának.

Mindent összevetve a Martyrs nem egy rossz film, sőt. Amit vállal, azt érzékletesen vezeti föl, kellemesen súlyos morális és teológiai-filozófiai labdákat dobva fel játszi könnyedséggel két fröcsögés közt, melyeket aztán sajnos mégsem csap le – persze, mondhatnánk, hogy „a nézőre bízza” a velük való leszámolást, mert igen, ezek a sztori-részletek tényleg alkalmasak arra, hogy a film után még egy órácskán keresztül el-eltűnődjünk rajtuk, én mégis inkább úgy érzem, hogy a sok jó ötlet közt fél úton a jó Pascal bizony nemes egyszerűséggel elvesztette a gyeplőt, ami sajnos a végeredményen is látszik. Bár horrort nem gyakran nézek, így nem is igen számítom magam a zsáner specialistájának, ezt a filmet az összes hiányosságával és nyúlásával együtt (a szörcsögő-hörgő és persze az egyik pillanatban emberfelettien gyorsan mozgó, a másikban szinte járásra is képtelen kislány-démontól a „szent cél” eszményében való szarrá gyalázásig) érdemesnek tartanám az újragondolásra, illetve egy szolid gatyába rázásra, mert ha az ember egy kicsit is odafigyel, és ráhangolódik a dologra, a véleményem szerint elég buta, mindentől felelőtlenül eltávolodó lezárás ellenére a film egy-egy részlete minden bizonnyal kísérteni fogja még egy pár napig. A cél meg valami ilyesmi lenne, nem?