Mert kíváncsi vagyok rá, meg érdekelnek az érveitek is. Én csalok, és mondok gyorsan ötöt, de azért az abszolút kedvencre is kitérek. Tehát: Psycho, Szédülés, Idegenek a vonaton, Téboly és a Kötél.

Utóbbi a legnagyobb favorit. Az alaphelyzete és témája, a mondanivalója, a zseniális színészi játék (Stewart rulez), a hihetetlen suspense, és végül, de nem utolsó sorban az elképesztő kivitelezési-technikai bravúr miatt.

Ti jöttök. Kommentre fel!

Ken Russelltől nem áll igazán távol az életrajzi filmek prezentálása. Talán mondható, hogy a BBC-nél volt elég ideje, hogy beletanuljon ebbe a műfajba. A Lisztománai vagy a Zenerajongó méltán elismert alkotások, s a körülöttük kialakuló hatalmas botrány miatt talán nem is felejtette el annyira a köztudat őket, mint megannyi más remek Russell alkotást.

A Valentino sajnos valószínűleg inkább a ködös homályba vesző kategóriába sorolható be, pedig a film témája aktuálisnak tekinthető, ha jó szögből vetjük rá a pillantásunkat, illetve a film formabontó mivolta a mai napig magasan tartja a mű színvonalát. De a sok udvariaskodás helyett lássuk inkább az alkotást.

Rudolph Valentino? Hogy semmit nem mond a név? Furcsa! Hisz az első igazi hollywoodi sztárról beszélünk. Az első fényes csillagról, kinek lábai előtt nők hevertek, kinek története már-már tündérmesébe illő, bár a vég inkább valami drámába, de hát mi mást is várnánk egy ilyen férfiútól.

Tehát Russell magára vállalta, hogy Rudolf Nureyev (a kor egyik kiemelkedő táncosa) közreműködésével mozgóképre alkalmazza a néma filmek legragyogóbb szereplőjének az életét, melyben nők és ital, siker és bukás, imádat és utálat oly könnyedén karolt egymásba, hogy a film előreláthatólag is botrány szagot eresztett magából.

Mégis miért, mert Rudolph tényleg egy megtestesült „isten” volt, ki ennek tudatában a névtelenségből a legmagasabb csúcsokra jutott, hogy irigyeljék, megvessék de legfőképpen imádják. A mozi a színész halálával kezdődik, s ez a száll foglalja keretbe a mesét, melyet különböző hozzá közel álló emberek szájából hallhatunk (s hogy mindezt újságíróknak köszönhetjük…, de majd később).

Tehát a ravatal, arany koporsóval, s annyi virággal, melyet még valószínűleg bizonyos televízió közvetítést kiérdemlő hercegnő is megirigyelt volna. Már-már pszichedelikus összhatásban tündöklő környezetet a szürrealitás mélyebb bugyraiba süllyeszti az őrjöngő tömeg, kik a rendőrség erőteljes fellépése ellenére is megszentségtelenítik az inkább cirkuszi közegre hasonlító (Fellini) settinget.

A képek ezután New Yorkba viszik a néző, majd kis közjáték után LA-be, mely utazás során kibontakozik egy életút nőkkel, botránnyal és glamurral szegélyezett pályája. Russell viszont nem enged minket egy pillanatra sem markából, s nem csúszik el egy pillanatra sem, hisz erősen túlexponált szereplőivel, a némafilmet, komédiába hajló hangos filmmé teszi, s hiába a szó, a túljátszás kötelező (tiszteletadás).

Hisz miközben a táncos élő, eleven istenné változik, a némafilmes színészek minden eszköztára felvonul, s az arcok, a mozdulatok többet mondanak mindennél. A képi világ ezzel össze is áll, s mi elvarázsolva nézzük a kibontakozó emberi drámát, s csupán érezzük a háttérben megbújó svejket, matadort, egyéb utalásokat, melyekkel Valentino a film történetébe írta magát.

De végül minden egy egyszerű képpel negálódik, s visszatér a hús-vér képhez, hisz a roppant steril terem a végén, melyben hősünk egy boncasztalon fekszik, minden transzcendentális többletet elvesz, s nem kínál mást, csak egy elcsúszott embert, kinek álmait lecserélte a világ (a filmben halálakor szimbolikusan is elgurul), s olyan dolgokkal helyettesítette, melyet a rajongó látni szeretne, melyre a rajongó vágyik.

Ezzel el is érkeztünk a gondolathoz, mely eddig ott rejtőzködött kimondatlanul a sorok között. A sztárság mibenlétének legsúlyosabb momentumáról beszélünk, hisz habár Russell az egész filmben hangsúlyozza Valentino emberszerűségét, még így is nehéz annak látni őt, ami valójában. Hiába a narancs végig húzódó momentuma (hisz ő semmi másra nem vágyott csak egy narancsfarmra Kaliforniában), hiába az esendő ember képe, s a legutolsó képkockák, az egész kontextus, az újságírók és a rajongók hada egyértelműen átértelmezi ezt a képet, s úgy csavarja, hogy egyszerű, eladható termékké degradálja Rudolphot.

Ennél fogva pedig érdekes visszatekintés ez a hetvenes évek kontextusából, a sztárság születésének pillanatára, mely ma is ugyanannyi érvénnyel bír, mint akkor, ha egyébként még nem többel (nem igazán akarom túllépni a film keretét olyasmivel, ami esetleg társadalom kritikának tűnne, bár valószínűleg megtehetném, de ezt inkább mindenki illessze ide magának).

A hétvégére egy roppant egyszerű kérdéskört kellene körbejárni. Van-e olyan történet, karakter, ábrázolásmód, vagy bármiféle ötlet a fejetekben, amit ugyan a nagy nevesek még nem alkalmaztak, de te szívesen fogadnád vagy ha tehetnéd, megvalósítanád elgondolásod. Legyen szó filmről, könyvről, játékról, bármiről (pl, ha már videójátékok, rengeteg sport még feldolgozásra vár ám, tisztelt uraim. Vízilabda?). Jöhet ide Vak Asszony Visszanéz, Marokölő Levendulakrém, a lényeg, hogy legyél egyedi, ne gondri-imposztor. Nosza...

Ezen alkotást egy sorozatnak, név szerint a How I Met Your Mother-nek köszönhetem. Az egyik epizódban szóba kerül, mint Ted egyik kedvenc filmje, ő, Marshall és Barney nem győznek áradozni róla, Robin pedig utálja. Nos én valahol a két szélsőség között foglalok helyet, de a mérleg nyelve inkább a pozitívumok felé billen el végül.

A Baseball álmok az apa-fiú kapcsolatokról, a hitről, valamint arról szól, hogy sohasem késő megbocsátani, vagy helyre tenni a dolgokat, és hogy sohasem szabad lemondani az álmainkról. Mindezzel az üzenettel pedig nyílvánvalóan a  baseball szerető kiskamasz, kamasz srácokat bombázza. Rosszmájúan mondhatnánk, hogy ez bizony meg is látszik az első fél órán. A film itt össze-vissza csapong,  Costner felesége egyszerűen nevetséges (ő mondjuk az is marad), de a többiek is igazi Jóban rosszban ripacs módjára játszanak, a vízi világ úszóhártyás ura meg retardált hülyének néz ki a levakarhatatlan bárgyú vigyorával.

Aztán szép lassan elkezd kibontakozni a történet, és a filmnek sikerül megnyernie magának. A fordulatot a két vén róka, James Earl Jones és Burt Lancaster vászonra lépéséhez kötöm, ők méltóságot és mélységet adnak a mozinak, ami az ő karaktereiknek és alakításaiknak köszönhetően egyre inkább komolyan vehetővé válik, és valós érzelmekkel töltődik fel. Már nem unatkozunk, már nem röhögjük ki a párbeszédeket, érdekelnek a mellékszálak. A végén pedig jóleső melegség tölti el szívünket, és jönnek a tanulságok minimális giccsbe burkolva, miszerint is a meccsnek akkor van vége, amikor a bíró lefújja, és merjünk a szívünkre hallgatni, mert vannak még csodák. És tényleg. 10/6.5.

A Vad Banda jelenti az első találkozásomat Sam Peckinpah életművével. És meg kell mondanom, hogy negyed óra után meg lettem véve kilóra.

A film a vadnyugat utolsó lélegzetvételeinek idején, de lehet, hogy már a halál beállta után pár perccel játszódik. Egy kiöregedő bűnbanda történetét követjük végig egy félre sikerült bankrablással kezdődőleg, utolsó nagy bulijukon át egészen a végső harcukig. Mexikóban belefolynak a nép, és az őket nyomorgató kiskirályok csatározásába, miközben  egy, az egyik volt taguk által vezetett fejvadász csoport van a nyomukban. És mindeközben  morális fejlődésen mennek keresztül, vagy csak egyszerűen megérzik arcukon az őket körülvevő világon végigsöprő változás megállíthatatlan fuvallatát, hogy a vadnyugat megváltoztathatatlanul elkorcsosult, teljesen embertelenné és erkölcstelenné vált. Olyannyira, hogy ezek a világ életükben gyilkolásból és rablásból élő vén banditák hősökké válhatnak, és végül mennybe mehetnek.

Én még sohasem láttam ennyire erőszakosnak, mocskosnak és egyben meghaladottnak a klasszikus vadnyugatot, mint most Peckinpah-nél. A lövöldözések brutálisak és véresek, rendezőnk remek ütemérzékkel rendkívül hatásosan használja a lassításokat, a film legelején és fináléjában igazi erőszak operákat létrehozva.
A színészek eggyé válnak figuráikkal, tehát ilyen szempontból sincs okunk panaszra. Érdekes, hogy mennyit tudtak nevetni a karakterek, pedig nem sok nevetni valójuk volt, és mégis, pár emberibb pillanat is elég volt ehhez.

Kedvenc jelenetem a fináléhoz vezető út, ahogy a banda megmaradt tagjai mindenféle összebeszélés nélkül is egyre gondolnak, és egyként cselekednek. Utoljára táraznak be fegyvereikbe, és egy végső, reménytelen harcba indulnak mindazért amit szerettek  és tiszteltek a vadnyugatban, kiállva és lándzsát törve azon elvek mellett, amik szerint életüket élték. Hiszen ami körölöttük történik, az az őrület és kegyetlenség már nekik is sok. Felejthetetlen, és szemembe könnyeket csaló képsorok, ahogy egy letűnt kor öreg harcosai végigvonulnak a nyomorban tartott mexikói falucskán, majd végül puskaporos-vérgőzös köntösbe burkolva mutatnak példát, és küldenek üzenetet az elkövetkező koroknak.

Emésztgettem, átgondoltam, újranéztem jeleneteket és végül kiigazítottam a pontszámot. Ez bizony egy hibátlan mestermű, az egyik legjobb western, amit valaha láttam. Kötelező néznivaló. 10/10.

(pár szóban, teljesen spoiler-mentesen)

A csekély hírverés ellenére is lehetetlen volt animáció-függőként nem nagy elvárásokkal beülni a Coraline című új felnőtt(!)-mese vetítésére, hiszen a projekt két szülőatyja nagyágyúnak, sőt mitöbb legendának számít a saját területén. Pont a hype (amúgy érthetetlen) hiánya miatt álljon itt egy kis összegzés azok számára, akik nem tudnák, mit várjanak ettől a sötét meséről: A vad fantizájáról elhíresült brit sci-fi géniusz, Neil Gaiman bestsellerjét a Nightmare Before Christmast is jegyző Henry Selick filmesítette meg tetemes büdzséből, - a mű lidércnyomós hagyományai által megkövetelt - stop-motion technikával.

A látványvilág ugyan nagy mértékben hajaz Tim Burton '93-ban megálmodott univerzumára, de a megvalósítás színvonalára nem panaszkodhatunk: ha a stop-motion sajátos "akadozása" (nem mindig tűnik folyamatosnak az animáció) nem zavar bennünket, akkor az utóbbi évek egyik legjobban összerakott látványvilága fog elringatni minket. Erre a vizuális ringatásra szükség is lesz, mert a film cselekménye sajnos N-A-G-G-G-Y-O-N lassan indul be. A környezet, és a szereplők bemutatása majdnem negyven percet tesz ki a száz perces játékidőből, míg a - feszültségkeltőnek szánt - összeesküvést sugalló periódus további tizenöt-húsz percet emészt fel. Utóbbi szakasz során szerencsére már egy-egy elszórt poénnal, és részletekbe hajló karakterábrázolással próbálják a készítők ébren tartani a nagyérdeműt a jól kitalált - bár szó szerint pár perces - fináléig. Ugyan az alapanyagot sajnos nem volt módom olvasni, de ilyen aránytalan és mindent agyoncsapó tagolással a Coraline film az érdekes világ és szereplők ellenére sem  tekinthető egy átütő élményekkel teli adaptációnak. Elképesztő hiányérzetem volt a film után - mintha egy tartalmilag erősen kiherét változatát láttam volna a Coraline-nek (és Gaimant ismerve ez valószínűleg így is volt). A film 120-130 percben akár nyolcas is lehetne, így viszont nálam csak 10/6.5

Inkább olvastam volna...

Mielőtt elfelejteném: 14 év alatt TÉNYLEG nem ajánlott a film, hacsak nem akarja a kedves szülő, hogy a gyermeke hetekig traktoron száguldozó gombszemű pszicho-apukákkal álmodjon. 

Ugye lelőtték Rudi Dutschke-t, s ezzel elszakadt a cérna, mondjuk a gondolat már a Sah meg a nője látogatása után is megfogant, de nem volt elég ereje a dolognak. No meg kellettek a palesztinok is, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Némi kiképzés, s az NSZK lángokban áll, egy maroknyi fiatal balos rettegésben tartja a fal nyugati oldalát. No persze közben olaszban is megy a móka, Vörös Brigádot stb., bár már igazából az államokban lecsengett a hosszú hajú trinyósok kora, meg a franciák is csöndbe burkolóztak, Cohen-Bendit már lehet a politikai karrierjén gondolkodik, ki tudja.

A lényeg mégis talán az, hogy egy fiatal, megrögzött kommunista kiáll az elnyomó imperialista rezsim ellen, s ha a szavak már nem elegek, képes tettekre is. Bankrablás, robbantás, meg ami éppen az eszébe jut, kicsit vadregényes, romantikus, western szagú történet, melyet ráadásul körülleng a szabad szerelem erotikus hangulata. Így pedig a vér és az egyszerre több irányba szaladó emberek mellé felsorakoznak a hatalmas német csöcsök… Csodálkozik még valaki, hogy filmet kellet készítni a történetből? Na ugye.

Egy háború kezdete és vége

Anderas Baader (Moritz Bleibtreu) barátnőjével Gudrun Ensslinnel (Johanna Wokalek) valami igazán radikális dolgon törik a fejüket, hisz úgy tűnik az NSZK-ban a dolgok kifordultak az álltaluk helyesnek vélt forgatókönyv adta keretből.

Ulrike Meinhof (Martina Gedeck) egy családos, jól menő balos újságírónő, ki a rendszert belülről óhajtja kikezdeni, s lázító röpirataival, újságcikkeivel alternatívát felmutatni, a problémákra rámutatni, a nyilvánvaló hazugságokat akarja megcáfolni.

A történet két fontosabb esemény után indul be (mint ahogy már azt említettem is). Először is 1967 június 2-án a perzsa sah és felesége látogat az NSZK-ba. Az érkezésükkor fiatalok tömege tüntet képmutatásuk ellen, az események pedig eldurvulnak, s a rendőrség végül is a sah híveinek oldalára állva tragikus eseményt idéz elő. Egy rendőrfőhadnagy lelő egy 26 éves diákot. 1968 április 11-én pedig Dutschkét egy Joseph Bachmann nevezetű férfi fejbe lövi, súlyos agykárosodást szenved, s az országban elszabadul a pokol.

Baader egyenlőre csak felgyújt társaival együtt egy áruházat, de elkapják, s rács mögé kerül. Ezek után ismerkedik meg Meinhoffal, s némi hezitálás után kezdetét veszi a német történelem legnagyobb terrorista hulláma. Baddert, Meinhoffot és társaikat palesztinok képezik ki, s felkészülten, ötlettel tele térnek vissza Németországba, hogy tettekkel fejezzék ki nemtetszésüket a rendszerrel szemben.

Természetesen egy idő után rács mögé kerülnek, de ez csak olaj a tűzre, hisz először a RAF második generációja hajt végre megtorló csapásokat, majd a 3. generáció olyan cselekményeket hajt véget, mellyel már nem igazán lehet mit kezdeni (közben persze ne feledjük a müncheni olimpia eseményeit sem).

Végül a börtönben először Ulrike öngyilkos lesz, majd nem sokkal utána gyanús körülmények között a többiek is „saját kezűleg” vetnek véget az életüknek egy éjszaka leforgása alatt. A RAF elbúcsúzik a világtól, de utolsó közleményükben a harcot nem tekintik befejezettnek…

„Lőni és baszni ugyanaz.”

Uli Edel ismét kényes témához nyúlt, s Hitler után a RAF történetéből szemezget kedvére, de legalább úgy, hogy egy nagyon egyoldalú narratíván keresztül megpróbálja a még ma is élő mítosz lángját kicsit nagyobb fokozatra kapcsolni (talán a „most” sem véletlen, hisz az utóbbi időben elkezdődött a még börtönben lévő tagok szabadlábra helyezése).

Lehet mondani, hogy mindezt sikeresen teszi, hisz ha hőseposzban gondolkodott, s nem kívánta tényleges árnyalatokkal megfesteni az eseményeket, s az események mögött álló embereket, akkor a munkája hibátlan, s mint a népmesék hősei léphetnek a széles vászonra a morálisan megkérdőjelezhetetlen, elkötelezett, ideológiailag tökéletesen felépített terroristák.

Másfelől a történetnek csak egy csöppnyi szeletét kapjuk meg a bő két és félórás alkotásban, mely igazából tényleg semmi másra nem alkalmas, csak, hogy „a hősök” végre tényleg „hősök” legyenek. S hogy Baader, Meinhof, Ensslin s a többiek babérkoszorúval a fejükön megdicsőüljenek mindent elsöprő igazságukkal, s az őket elítélők a mélybe taszíttassanak, hogy az igazság fénye végül mégis ragyogjon a német égen.

Mert miről is van szó, a roppant egyoldalú filmben? Végigjárhatjuk a RAF három generációjának útját, miközben a kamera mindig abból a szögből mutat, melyből ők a nép hős fiai, kik az elnyomó, imperialista rendszer ellen lázadnak, hol fegyverrel, hol baszással, mert hogy a kettő ugyanaz. Ugyanúgy sokkolja a közt, s ugyanúgy a vezetést, mely oly megátalkodott, hogy még a tisztességes tárgyalást sem érdemlik ki a becsületes terroristák, s akár saját polgárait is feláldozná, hogy e semmirekellő kommunistáktól megszabaduljon.

Nincs igazság a földön, s nincs tett, mely megváltoztathatná a náci emlőkön felcseperedő vezetést, nincs mi megtörhetné a médiacézárok hatalmát, s nincs mely kifordíthatná a fogyasztói társadalmat a megszokott kerékvágásból. Legalább is a film szerint, mely elhallgat, féligazságokat mond, s sok mindent elfelejt, de talán így van ez helyén, hisz a kamera mögé bújva nem is mondhat mást így vissza tekintve szinte senki. A vászonra jól mutató fiatal hősök kellenek, hogy eladható legyen, a mellek sem ártanak, melyeket közben felzabált a gépezet, s apró pénzre váltotta azt. A lázadni cselekvésnek eleget tenni ma már tehát sem lövöldözéssel, sem baszással nem lehet, de egy régi kor régi emléke még ott van valahol, bár minek, ha a gépezet ettől is csak tovább hízik.

Hisz az egésztől Edel alkotása sem jobb, hisz a szolid akciófilm, melyben az ideológia valahol a háttérben ott van, de csak mint Mel Gibson Passiójában, a reklám szintjén ragad. Jelszavak, jelszavak hátán, megvillanó fedetlen keblek, némi paradicsomlé, s kész a szórakoztató mozi, s csöng a pénztárgép…

Rövid leszek. Ilyen borzalmasan fogalmatlanul szar animációs filmet Ő Mangaszemű Okádéksága óta nem láttam. Mi volt a készítők elképzelése, kinek szánták ezt?

Mert hogy egy nagyon-nagyon buta, értelmetlen, hiteltelen, humortalan katyvaszt sikerült összehozniuk, ami véleményem szerint kicsiknek és nagyoknak egyaránt csalódástkeltő lesz. Én már ott ledobtam a láncot, amikor a királyi udvar végignézte, mi több, végigcsodálkozta, hogy a királyné belefullad a levesébe. Innentől kezdve pedig csak úgy szórják felénk a nevetségesebbnél nevetségesebb fordulatokat, amikről a még fel nem fedezett szagos film hiányában is érezhetően árad felénk a tömény izzadtságszag.
A Cincin lovag animációs stílusa nekem már alapból nem jött be, ráadásul mindezt még  tetézik a nem egyszer elnagyolt, igénytelen megvalósítással.
De a mese legnagyobb hibája, hogy képtelen felmutatni legalább egyetlen egy szerethető karaktert, akivel együttéreznénk, akiért izgulnánk. E mellett az már szinte eltörpül, hogy még csak egy fél mosolyt sem tudott kicsikarni belőlem másfél óra alatt.

Szóval rettenetesen unalmas és érdektelen. Senkinek sem ajánlom. 10/2.
 

Az a bizonyos kakukk fészek már ki tudja mióta kísérti a mozi vásznakat, főleg a tengerentúlon. Újabbnál-újabb, gyakran minőségükkel szemben erős kifogással élhető alkotások kerülnek ki az álomgyár rejtett üzemeiből. Most viszont egy újabb gyöngyszem akad a hálóba, mely képes túlmutatni a Kesey által felvázolt kontextuson, s az elmegyógyintézet és a lázadás szimbolikus házasságából kialakult fenomént újra értelmezni, bár igaz, hogy ezt a valóság szülte.

No meg persze mindezt köszönhetjük az új virágzását élő Piszkos Harrynek, ki kiválóan dirigálja az Angelina Jolie és John Malkovich által fémjelzett filmet, mely megszületése a csoda határán egyensúlyozva küszködik, hogy hova is essen. Hisz mi annak az esélye, hogy bizonyos J. Michael Straczynski, a Los Angeles Times egykori írója rábukkanjon a történet eredetijére, s alig egy év nyomozás után elinduljon minden a maga útján, hogy végül Eastwood ölében landoljon a forgatókönyv.

Mindenesetre megtörtént, s így Christine Collins (Angelina Jolie) drámája a széles vásznon landolt, hogy mindenféle giccs nélkül szívbemarkolóan repítse vissza nézőit a közelmúlt Los Angelesébe, s ezzel nem csupán egy tényleg nagyon emberi történet szülessen, hanem egy olyan kortabló is, mely minden kritikával szemben megállja a helyét.

Tehát Miss Collins gyermeke eltűnik, s néhány hónapnyi nyomozás után a rendőrség egy kisfiúval tér vissza hozzá, ki első pillantásra sem tűnik az elveszett Walternek, majd mikor haza érnek, egyre több jel mutat arra, hogy a rendőrség egy másik fiút talált Christine-nek. S mivel ezzel szemben túl erélyesen próbál az aggódó anyuka fellépni, hamar egy zárt osztályon találja magát, hol megtudja, kijutni csak egy esélye van, aláírni egy papírt, mely szerint a megtalált gyermek az övé.

Szerencsére a fiatal anyukának akad egy pártfogója, ki mindent megtesz, hogy az igazságra fény derüljön, s küzd a hatósági szervek kétségbe vonható módszerei ellen. Gustav A. Briegleb tiszteletes (John Malkovich) miután kudarcot vall a józan ésszel, mintha isteni közbeavatkozás részesévé válna, s az eddig is súlyos tragédia egy még sötétebb tettre derít fényt (bár ettől azért sokkal esetlegesebb a felbukkanása a történetnek), melynek Walter is áldozatul esett.

Az események ezek után pedig egyértelműen pörögnek a feloldás felé, mely talán ebben az esetben elengedhetetlen is, hisz akármennyire is borsózunk már a boldog vég kényszerített kibontakozásától, vannak tettek, melyeket méltó büntetéssel kell „jutalmazni”. De még mielőtt túlságosan elmerülnénk a moralitás útvesztőjében, s ezzel talán kicsit félre is csúsznánk, inkább nézzük meg a filmet, mint társadalomkritikára okot adó alkotást.

Több szálon is elindulhatnánk, de lényegileg mindig ugyanoda bukkannánk, méghozzá a hatalom akarása, a hatalom féltés témaköréhez. Akár a rendőrök nagy része, akár a pszichiátria személyzete felől vizsgáljuk ezt a kérdést, a konklúziónk valószínűleg mindig ugyanaz lesz. Méghozzá, hogy a hatalom emberi kézbe való helyezése csak azzal jár, hogy ennek megkérdőjelezése ellen akármivel képes fellépni a tulajdonos.

De míg ez az elején említett alkotásban sokkal szimbolikusabban értendő, ebben az esetben – már csak a valós események miatt is – sokkal profánabb módon fogalmazódik meg, melyet most ne mint kritikát értsünk. Hisz ha valaki a hatalom féltése következményeként akármit, akármilyen eszközzel hajlandó eltusolni, talán nem olyan szimbolikus, de talán ugyanannyira húsba vágó felismerés, mint McMurphy lobotómiáját megélni. Bár míg a párhuzam szimbolikusan „kiherél” egy egész generációt, életérzést, addig itt konkrét esettel próbálkozik, s így az egyediség tragédiája nagyjából azonos súlyúvá teszi őket.

Ezek után könnyed szívvel ajánlom akárkinek ezt a fantasztikusan fényképezett, vágott alkotást, melyből Angelina Jolie színész zsenije oly tisztán kitűnik, hogy nem is értjük, hogy lehetett ő a Tomb Raider női főszereplője, s persze a háttérül szolgáló korhű LA-ről se feledkezzünk meg, hisz Eastwood stábja mindent megtett a varázslat érdekében, hogy úgy két órára a sötét székekkel túlzsúfolt termeket átalakítsa egy mára már a múltba homályába veszett hellyé.

Edemem már értekezett a cuccról, ez az írás pedig ezúttal kicsit SPOILERES, szóval csak a bátrak olvassanak tovább, vagy akik már látták, vagy akik szarnak az egészbe bele, illetve akik úgyis csak a gyilokra és hentelésre kíváncsiak a filmből.

Az ihletet Clive Barker egyik rövid novellájából merítő Éjféli etetés első blikkre egész jónak nézhet ki hűvös, steril képeivel, izgalommal kecsegtető alapötletével és egy sajátos atmoszféra kialakulásának esélyével. Aztán mire bő másfél órával később egy értetlenkedő és kicsit dühös wáddöfákk hagyja el szánkat a stáblista pörgése alatt, nos addigra már csak az operatőrt lehet dicsérni ezen merénylet elkövetői közül. Senki mást.

Részben a prekoncepcióim áldozata lettem, ezt vállalom, de hát elég nyitott vagyok én mindenre, aminek legalább egy hangyányi értelme vagy ideológiája van. Azt vártam ettől a mozitól, hogy Vinnie Jones a színjátszás világegyetemének habitált doktorát, Steven Seagalt megszégyenítő mimikával levág és széttrancsíroz pár bliccelőt a nap utolsó metróján. És hogy mindezt saját elmebeteg szórakoztatására követi el, aztán majd szembetalálja magát filmünk pozitív hőseivel, végül pedig jól összeakasztják a bajszukat, mi meg izgulunk, félünk, borzongunk. Hát a lófaszt, ez milyen közönségesen egyszerű lenne már? Inkább tehetségünk erősen nullához konvergálásának ékes bizonyítékaként keverjünk bele egy, az embernél sokkal idősebb fajt, melynek már csak pár hírmondója maradt, akiket egy titkos társaság véd és táplál egy elhagyatott metróállomáson. De miért? És mivel szörnyeink minden jel szerint fűzött emberhús és metró fetisiszták egyszerre, ezért természetesen egzisztenciával és rokonsággal rendelkező polgárokat fogunk kibelezni nekik az egyik késő éjjeli szerelvényen, mert ez nem feltűnő, illetve mert az átsütött marhasteak már derogál annak az öt darab csoffadéknak, akiket természetesen meg kell őrizni, és távol kell tartani a világtól, mert ha kiszabadulnának, akkor minden bizonnyal még egy csapat vidékről március 15-ére a fővárosba rendelt újonc közlekedési rendőr is fél perc alatt bánna el velük. Ezt természetesen nem hagyhatja egy elég komoly csoport, aminek tagja a rendőrfőnök, de minden valószínűség szerint még az államok elnöke is. De, hogy miért??? Semmi haszna sincs belőle senkinek sem. Semmi értelme sincs az egésznek, ez a nevetségesen összehányt katyvasz már-már a Motel mélységeit döntögeti logika terén. Miért, miért, miért?

Na mindegy, kár napfény után kutatni a Mariana-árok legalján. Az operatőr néha tényleg jól beállított, és hangulatos képeket szállít, különösen az éjszakai városról. Az anno favágó focista Jones tökéletes a szerepre, a többiek szóra sem érdemesek, még ha tudnának is, akkor sincs esélyük színészkedni akár egy pillanat erejéig sem. A gyilkolászás kellően brutális, ám teljesen komolytalan, nagyjából a 300 csatáihoz hasonló, kicsit több vérrel és kirepülő szemmel. Félni vagy izgulni egy percig sem fogunk, a film teljes mértékben feszültségmentes, és összességében csak egy dologra jó, mégpedig arra, hogy színültig töltsünk vele egy öt hektoliteres fostartályt. Botrányosan összeszedetlen és színvonaltalan alkotás, amitől személy szerint óva intenék mindenkit. Aztán nehogy egyedül metrózzatok fiúk-lányok, mert jön a csúf gonosz Hókuszpók Vinnie Jones és kikloffolja a kobakotokat! Rettegjünk tehát együtt, és inkább taxizzunk. Ki tudja, lehet hogy a buszokon meg Danny Trejo gyűjtöget husit az évezredes civilizációval rendelkező mutáns mini küklopszoknak. 10/2.5.

A kimerülőben lévő Jackie Chan és Jet Li után, a 33 éves Tony Jaa tört a trónra harcművész filmek terén. Kétséget kizáróan életet, új színt hozott magával, hálás is lehet az őt felkaroló Prachya Pinkaew-nek. Ketten elkészítették Jaa két legismertebb filmjét, majd nézeteltéréseiknek hála, külön váltak. Jaa szorgosan építi az Ong Bak trilógiát, Pinkaew pedig új csillag után kezdett szaglászni, s mint tudjuk, aki keres az talál.

Yanin Vismistananda aka JeeJa Yanin mindössze 164 centi magas és 24 éves, de tökéletes utódja, vagy inkább húga lenne Tony Jaa-nak. Egyszerűen öröm nézni, ahogy a leányzó lealáz mindenkit. Yanin egy tiltott szerelem - a góré csaja (Ammara Siripong) beleszeret az ellenséges banda jófiújába (Hiroshi Abe) - autista gyermekét játssza. A lány apja az államokba ment, hogy szerelme nyugalomra leljen, ám az anya rákos, mint az kiderül. A lány, Zen nem tud a hátsóján maradni, dagi barátjával pénzt kezdenek gyűjteni, fizikoterápiára. Megtalálják Zen ex-gengszter anyjának egy füzetét, miből látni, hogy biza' a mamának itt sokan tartoznak. De a behajtás nem egyszerű feladat, még jó, hogy Zen egy muay-thai akadémiát sasolhatott a lakás ablakából és, hogy egész nap Tony Jaa filmeket nézett...

Ürügynek bőven elég a sztori, a probléma csak az, hogy túl komolyan vették. A rövid játékidőhöz képest a négyes metró gyorsaságával indulnak be a valóban lényeges események, vagyis az ütések, a rúgások, a hádzsimék. Ilyen profin megkoreografált jeleneteket vétek melodrámával keverni, a túlzóan szentimentalista (de hála az égnek irónia ragadt rá) percek pedig pofátlanul képesek kizökkenteni a filmet (és a nézőt) a ritmusból, ennek ellenére természetesen nézeti magát a múvi, mert ha a kötelező transzvesztitákon nem akadunk fenn (pfuj), kárpótolhatatlan élményben lesz részünk, mert bár Tony jaa ide vagy oda, az ember és főleg a férfiak, már csak kiváncsiságból is nagyobb érdeklődést mutatnak egy rúgkapálozó nő iránt, ha az nem szülés közben teszi ezt. 

A készítők kézjegyei levakarhatatlanok, a belső teres harcok nagyrésze eszméletlen (a finálé parádés, a többi, egészében jó), és szerencsére főhősünk nem irritáló (a szülőkkel ellentétben mindenki más az), sőt, meglepően aranyos, ahogy Bruce Lee-t idézi... na de... kifulladtam, nincs is mit mondani. Konklúzió? jók a bunyók oszt kész, nem is kell több.

Konklúzió bővebben? Felmenőit ismerve az ember nem egy apáca lányt várna, pedig ismerkedésünk első szakaszában azt kaptam, alig vártam, hogy vetkőzni kezdjen a drága. Eleinte lassan közeledett, nem mondom, ínyemre volt az előjáték, de kevesebb nyált is használhatott volna, ahogy bárdosisanyi mondta, vizes maradt a kifli. De hamar megszáradt, hála fantasztikus kéz- és lábmunkájának, rakat új pózt is tanított, és ha ez nem volna elég, még segédeszközöket is bevetett. Kezdtem jól érezni magam és ahogy azt a hangokból ítélhettem ő is, mert olyan erővel ujjongott, hogy nem csak a szemöldököm merevedett az égnek a meglepetéstől, hanem a plafon is. Amit nem hittem volna, hogy menetről-menetre hevesebben vágtázott, mintha valami ügetőn lenne, de nem tagadom, jó volt, mit jó, k*rva jó! Utolsó felvonásra nem egyszerű gruppent csaptunk, hanem gigantikus orgiát, ő pedig jól lekezelt mindenkit, fenomenális látvány volt. Az utolsó perceket ő megkönnyezte, én már láttam ilyet, kemény maradtam. Elhatároztuk, hogy ezt megismételjük, s mivel nem védekeztünk lehet lesz ennek még gyümölcse...10/7.5

Ken Russell botrányfilmjeinek összeszámolása nehéz feladat, de a próbálkozást mindenképpen megérdemli, hisz az angol rendező nem egy alkotása olyan mélységeket boncolgat, mely sokkal tovább mutat némi polgárpukkasztáson. Nincs ez másként a Szenvedélyes bűnökkel sem, hisz a rendező látásmódjához roppant jól illeszkedő erotikus thriller keretei között olyan aktualitással rendelkező kérdések fogalmazódnak meg, melyekkel mindenképpen számot kell vetni még bő 20 év távlatából is.

A történet roppant könnyedén összefoglalható. Joanna Crane (Kathleen Turner) jól menő divattervező, ki rendezett élete mellett az éjszakában China Blue néven a legmenőbb prostituált a piroslámpás negyedben. Munkáltatója viszont megneszel valamit, s így egy magánnyomozót Donny Hoppert (Bruce Davison) bízza meg, hogy derítse ki mivel mulatja az időt a tehetséges nő szabadidejében. Hopper természetesen pillanatok alatt leleplezi Crane titkát, de ahelyett, hogy felfedné azt, először kuncsaftjává, majd szeretőjévé s végül szerelmévé avanzsál a házas férfi. A szituációt tovább bonyolítja egy önjelölt prédikátor, Peter Shayne (Anthony Perkins), ki úgy véli, hogy ugyanaz az indok kényszeríti a nőt és őt a kettős életre, s így meg kell menteniük egymást.

Bunuel filmje, A nap szépe, olyan egyértelműen kínálkozik a film felgöngyölítésének egyik fogózkodójaként, hogy először induljunk el ezen az úton. A hasonlóság Catherine Deneuve és a Kathleen Turner által megformált karakterek között talán semmi magyarázatra sem szorul, hisz a merev elvárások elől ugyanarra menekülnek, vagy máshonnan megfogva kalandvágyukat ugyanazon a területen élik ki. Viszont míg az ok konkrétan megadható a spanyol rendező filmjében, addig ebben az esetben csupán találgathatunk, hogy mi is vezet el a China Blue megteremtéséig.

Amiben biztosak lehetünk, hogy a pénz semmilyen szerepet nem játszik ezen a területen, gondoljunk akár csak a pénzbe csomagolt rágóra, akár a nagyon tetszetős apartmanra, mely pontosan kijelöli lakója egzisztenciális státuszát. A rejtett vágyak kielégítése sem tűnik megoldásnak, hisz mint ahogy az el is hangzik hősnőnk csupán mások vágyait elégíti ki, a gardróbból leakasztott szerepekkel (posztmodern).

Az egyetlen kiolvasható indok esetleg a szabadság, a társadalom által kijelölt szerep elől való elmenekülés, a vágy, hogy olyan vidékeket fedezzen fel magának, melyen semmi keresni valója nincsen. Ilyen értelemben a film esetleges moralizáló értelmezéseitől el is tekinthetünk, s figyelmünket inkább az erotikus-szerelmi szálra terelhetjük.

Az erotika inkább tűnik csupán tabudöntögetésnek, mint ténylegesen nélkülözhetetlen motívumnak a filmben. Igaz, hogy ennek kidolgozottsága (Paradise hotel, a pap, az elnyújtott sok felé kalandozó szexjelenetek) olyan alapos, hogy ettől függetlenül nem lehet megkerülni. Sőt ha az angol nyelvterületről kölcsönözzük a testi szerelem megfogalmazását (making love), a továbblépéshez mindenképpen szükséges tisztázni a témát, mely ettől függetlenül, az egyetlen egy igazi szeretkezésig csupán a keresztény kultúra képmutatására próbál rámutatni (igaz, hogy a fetisizmustól, az apácanőig minden előkerül, de mindez mégis a négy fal között marad, illetve itt már játékba hozhatjuk a nyomozó feleségét, ki a tabu érvényének ékes bizonyítéka).

Ezek után viszont a mozgóképbe kódolt sokk az érzelem kimutatásává válik, mint ahogy az el is hangzik a filmben. S ezzel a kettős élet problémáját fel is oldhatjuk, s erős kritikát szemezgethetünk ki filmből, hisz azzal, hogy a rejtett életbe való menekülés csapdájából a banális világ nyújt segítő kezet, roppant jól kitűnik, hogy az embernek soha nem elég, ami a szeme előtt van, még ha az ki is tudná elégíteni teljes mértékben.

Mindez után térjünk rá Anthony Perkinsre, ki ha úgy tetszik újra magára ölti  Norman Bates szerepét (az olló a kezében a végén, ráadásul nőnek van öltözve, s persze a nőkhöz való viszonya), s karakterével kiteljesíti a szexualitás tabujának megdöntését, illetve közhelyesen megfogva feláldozza magát, hogy a másik élhessen.

A film tehát Hitchcock Psychojának és Bunuel Belle de Jourjának posztmodern szintézise, melyből egy zseniális zsánerben való kalandozás rajzolódik ki, mi ráadásul tökéletesen összevág Russell szemléletével, elképzeléseivel, s így más ilyen kísérleteivel ellentétben egy pillanatra sem tűnik esetlennek, erősen ’b’-szagúnak, még ha a filmben el is hangzik, hogy minden egyes mozzanat erről a területről kerül ki.

Nem, nem és nem. Ezt a filmnek csúfolt valamit egyszerűen nem lehet elhinni. Valamikor régen, gyerekfejjel már láttam, és egyedül az maradt meg bennem, hogy húsz emberrel kegyetlenül elfoglaltuk az egész Kárpát-medencét. Most újranéztem, mert reméltem, hogy jókat fogok röhögni rajta. Hát nem.

Az alkotás valami hihetetlen amatőr módon lett rendezve, fényképezve és vágva. Az egy dolog, hogy az összes kép elképesztően házikamerás-kis stúdiós feelinget áraszt, de a történet még csak csekélyke öt percre sem tudja koherens egész látszatát kelteni, gyakorlatilag egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok láncolata, amelyek néhol egészen érthetetlenül és ütemtelenül követik egymást. Rengeteg a közeli, szereplőink eszköztára általában kimerül a Szomszédok klasszikus kamerába nézéseiből, és pátoszos távolba révedésből (lehetőleg könnyes szemmel!). Az operatőri munkán, majd a vágáson csak fotelből kidőlve, majd földön fetrengve röhögni lehet, ugyanis ahelyett, hogy eltakarná az acélos harci koreográfia gyenge pontjait (van más is neki?), szinte szánt szándékkal rávílágít az összes egyedül a semmi közepén lóval elesésre, és a gyorsan a hónom alá kapom a kardot pillanatra. A hangeffektek készítőinek is legalább két darab elsőszámú vállveregetés jár, hiszen nem semmi meló lehetett ilyen tökéletesen oda nem illő, fogalmatlan óbégatással és hejje-hujjával kitölteni a lovas jeleneteket. A zene szintén kritikán aluli, főleg a vezérek felkeresésénél.

Vegyük sorra a Honfoglalás besztof pillanatait! Kezdjük rögtön a vérszerződéssel, amit még óvodások is bátran végig bámészkodhatnak, hiszen annyit látunk, hogy valaki eltakarja a kést a kezével, majd egy pluttyanással landol a borban pár csepp paradicsomlé. Majd ezt követi a listán a megkerülhetetlen mocsáron való átkelés. Ja, hogy ott van mellette egy erdősáv, tehát a szilárd talaj sem lehet beláthatatlan távolságban? Szarni bele! Kőkemény kutyafasza magyarok vagyunk, belerongyolunk mind a huszonöten a lápba jól. És a csúcspontok. A csatajelenetek. Hát azok valami nem evilági részletességgel kidolgozottak, véresek, drámaiak...is lehetnének, ha Franco Nero nem gyök kettővel csapna oda a büdös besenyőknek, és ha a direktor úr nem azt mondta volna szemernyi statisztájának, hogy csináljatok valamit, bissztoss jó lesz, hiszen ez egy a magyarság történelméről szóló tabló, ezt nem lehet majd nem szeretni! Azt ugye meg sem kell említenem, hogy a nagytotálokról lemondhatunk, végülis tényleg nem kiábrándító, amikor Árpád tizenegynéhány fős hátvéd seregéhez intéz lelkesítő beszédet. Komolyan mondom, amikor egyszer megjelent 50 (ötven!) ember a vásznon, én majdnem elsírtam magam, és fantasztikus katarzist éltem át.

Miről meséljek még? A kondenzcsíkokról az égen? A görögdinnyére célbalövésről? A legalja színészi játékról? A dilettanizmus kvintesszenciájának díjnyertes mintapéldányáról, a tipikus modern magyar történelmi filmről? Inkább hagyjuk...
Akkora 10/1, mint ide Lacháza. Nem kéne erőltetni ami nem megy. Ti meg nehogy megnézzétek!

System of a Down - Toxicity (2001)

Ma kora délután rehabilitálnom kellett a System második stúdióalbumát, keresztnevén Toxicity-t. Eddig valamilyen homályos okok és félrevezető vélemények, emlékek hatására szilárdan élt bennem a hit, hogy ez még egy sima hörögj-üsd-vágd nem apád stílusú kalapácsmetál album. Pedig kurvára nem. Az igaz, hogy egy kicsit kiforratlanabb, karcosabb, de már minden ott van benne abból a tehetségből, kreativitásból és zsenialitásból, ami teljes tökéletességében a Mezmerize/Hypnotize című csodákon bontakozik majd ki később. Mondjuk ha lesz valamikor egy SOAD best of, akkor a Toxicity és a Chop Suey! az elsők között követel majd helyet rajta magának, hozzáteszem teljesen megérdemelten.
A lemez masszív siker lett, mind a közönség, mind a kritikusok körében, és az előbb említett Chop Suey!-t még Grammy-re is jelölték.

A videó a Toxicity-hez tartozik.

(ez volt a 200. bejegyzésem a halfpécsre, hellyeah!)

Ez itt kérem szépen a kiérdemelt reklám helye. Lassan három hónapja látogatom a Kritikus Tömeg nevű filmes oldalt, és ez idő alatt a legalapabb mozis hivatkozási pontom, adatbázisom, ajánlóm és bibliám lett. A legjobb benne, hogy megnézheted, kik rendelkeznek hozzád hasonló ízléssel a leosztályzott filmek alapján, majd jól megjelölheted őket kedvencnek. Ezek után az emberi ajánló gombra kattintva rengeteg alkotást fog feléd dobálni a szájt, amik nagy valószínűséggel elnyerik majd tetszésedet. Persze van gépi ajánló is, na meg szintén örömteli, hogy személyeskedés nélküli, konstruktív viták folynak és színvonalas elemzéseket is lehet olvasni.
Szóval regeljetek filmbarátok, aztán osztályozzatok és beszélgessetek.