Ezen alkotást egy sorozatnak, név szerint a How I Met Your Mother-nek köszönhetem. Az egyik epizódban szóba kerül, mint Ted egyik kedvenc filmje, ő, Marshall és Barney nem győznek áradozni róla, Robin pedig utálja. Nos én valahol a két szélsőség között foglalok helyet, de a mérleg nyelve inkább a pozitívumok felé billen el végül.

A Baseball álmok az apa-fiú kapcsolatokról, a hitről, valamint arról szól, hogy sohasem késő megbocsátani, vagy helyre tenni a dolgokat, és hogy sohasem szabad lemondani az álmainkról. Mindezzel az üzenettel pedig nyílvánvalóan a  baseball szerető kiskamasz, kamasz srácokat bombázza. Rosszmájúan mondhatnánk, hogy ez bizony meg is látszik az első fél órán. A film itt össze-vissza csapong,  Costner felesége egyszerűen nevetséges (ő mondjuk az is marad), de a többiek is igazi Jóban rosszban ripacs módjára játszanak, a vízi világ úszóhártyás ura meg retardált hülyének néz ki a levakarhatatlan bárgyú vigyorával.

Aztán szép lassan elkezd kibontakozni a történet, és a filmnek sikerül megnyernie magának. A fordulatot a két vén róka, James Earl Jones és Burt Lancaster vászonra lépéséhez kötöm, ők méltóságot és mélységet adnak a mozinak, ami az ő karaktereiknek és alakításaiknak köszönhetően egyre inkább komolyan vehetővé válik, és valós érzelmekkel töltődik fel. Már nem unatkozunk, már nem röhögjük ki a párbeszédeket, érdekelnek a mellékszálak. A végén pedig jóleső melegség tölti el szívünket, és jönnek a tanulságok minimális giccsbe burkolva, miszerint is a meccsnek akkor van vége, amikor a bíró lefújja, és merjünk a szívünkre hallgatni, mert vannak még csodák. És tényleg. 10/6.5.