Az a bizonyos kakukk fészek már ki tudja mióta kísérti a mozi vásznakat, főleg a tengerentúlon. Újabbnál-újabb, gyakran minőségükkel szemben erős kifogással élhető alkotások kerülnek ki az álomgyár rejtett üzemeiből. Most viszont egy újabb gyöngyszem akad a hálóba, mely képes túlmutatni a Kesey által felvázolt kontextuson, s az elmegyógyintézet és a lázadás szimbolikus házasságából kialakult fenomént újra értelmezni, bár igaz, hogy ezt a valóság szülte.

No meg persze mindezt köszönhetjük az új virágzását élő Piszkos Harrynek, ki kiválóan dirigálja az Angelina Jolie és John Malkovich által fémjelzett filmet, mely megszületése a csoda határán egyensúlyozva küszködik, hogy hova is essen. Hisz mi annak az esélye, hogy bizonyos J. Michael Straczynski, a Los Angeles Times egykori írója rábukkanjon a történet eredetijére, s alig egy év nyomozás után elinduljon minden a maga útján, hogy végül Eastwood ölében landoljon a forgatókönyv.

Mindenesetre megtörtént, s így Christine Collins (Angelina Jolie) drámája a széles vásznon landolt, hogy mindenféle giccs nélkül szívbemarkolóan repítse vissza nézőit a közelmúlt Los Angelesébe, s ezzel nem csupán egy tényleg nagyon emberi történet szülessen, hanem egy olyan kortabló is, mely minden kritikával szemben megállja a helyét.

Tehát Miss Collins gyermeke eltűnik, s néhány hónapnyi nyomozás után a rendőrség egy kisfiúval tér vissza hozzá, ki első pillantásra sem tűnik az elveszett Walternek, majd mikor haza érnek, egyre több jel mutat arra, hogy a rendőrség egy másik fiút talált Christine-nek. S mivel ezzel szemben túl erélyesen próbál az aggódó anyuka fellépni, hamar egy zárt osztályon találja magát, hol megtudja, kijutni csak egy esélye van, aláírni egy papírt, mely szerint a megtalált gyermek az övé.

Szerencsére a fiatal anyukának akad egy pártfogója, ki mindent megtesz, hogy az igazságra fény derüljön, s küzd a hatósági szervek kétségbe vonható módszerei ellen. Gustav A. Briegleb tiszteletes (John Malkovich) miután kudarcot vall a józan ésszel, mintha isteni közbeavatkozás részesévé válna, s az eddig is súlyos tragédia egy még sötétebb tettre derít fényt (bár ettől azért sokkal esetlegesebb a felbukkanása a történetnek), melynek Walter is áldozatul esett.

Az események ezek után pedig egyértelműen pörögnek a feloldás felé, mely talán ebben az esetben elengedhetetlen is, hisz akármennyire is borsózunk már a boldog vég kényszerített kibontakozásától, vannak tettek, melyeket méltó büntetéssel kell „jutalmazni”. De még mielőtt túlságosan elmerülnénk a moralitás útvesztőjében, s ezzel talán kicsit félre is csúsznánk, inkább nézzük meg a filmet, mint társadalomkritikára okot adó alkotást.

Több szálon is elindulhatnánk, de lényegileg mindig ugyanoda bukkannánk, méghozzá a hatalom akarása, a hatalom féltés témaköréhez. Akár a rendőrök nagy része, akár a pszichiátria személyzete felől vizsgáljuk ezt a kérdést, a konklúziónk valószínűleg mindig ugyanaz lesz. Méghozzá, hogy a hatalom emberi kézbe való helyezése csak azzal jár, hogy ennek megkérdőjelezése ellen akármivel képes fellépni a tulajdonos.

De míg ez az elején említett alkotásban sokkal szimbolikusabban értendő, ebben az esetben – már csak a valós események miatt is – sokkal profánabb módon fogalmazódik meg, melyet most ne mint kritikát értsünk. Hisz ha valaki a hatalom féltése következményeként akármit, akármilyen eszközzel hajlandó eltusolni, talán nem olyan szimbolikus, de talán ugyanannyira húsba vágó felismerés, mint McMurphy lobotómiáját megélni. Bár míg a párhuzam szimbolikusan „kiherél” egy egész generációt, életérzést, addig itt konkrét esettel próbálkozik, s így az egyediség tragédiája nagyjából azonos súlyúvá teszi őket.

Ezek után könnyed szívvel ajánlom akárkinek ezt a fantasztikusan fényképezett, vágott alkotást, melyből Angelina Jolie színész zsenije oly tisztán kitűnik, hogy nem is értjük, hogy lehetett ő a Tomb Raider női főszereplője, s persze a háttérül szolgáló korhű LA-ről se feledkezzünk meg, hisz Eastwood stábja mindent megtett a varázslat érdekében, hogy úgy két órára a sötét székekkel túlzsúfolt termeket átalakítsa egy mára már a múltba homályába veszett hellyé.