A Winchester '73 két szempontból is első filmnek tekinthető. Egyrészt, és ez a fontosabb, ezen alkotás jelenti Anthony Mann rendező és James Stewart öt filmen keresztül tartó együttműködésének első állomását. Másrészt ez az első találkozásom a vadnyugaton egyik kedvenc színészemmel. Szóval az elvárások magasak voltak, de végülis a film könnyebben ugrotta át a lécet, mint Kobe az Aston Martint.

A csavaros, westernes átlagból messze kiemelkedő történet igazi cím- és főszereplője, valamint összekötő kapcsa a fent említett ismétlő fegyver. Az új karakterek általában először vele kerülnek kapcsolatba, és csak ezután találkoznak, és cserélnek ólmot egymással. A karakterábrázolás a film egyik, ha nem a legerősebb pontja. Pár jellemvonással, pár perc alatt megkedvelünk, illetve megutálunk válogatott pisztolyhősöket, igazi egyéniségeket. Ez természetesen nem kis mértékben köszönhető a  Jimmy Stewart által vezetett nagyszerű szereplőgárdának. Először furcsa volt őt nem öltöny-nyakkendőben látni, de aztán megbarátkoztam ezzel a másik oldalával is. Ő azért nem véletlenül minden idők egyik legnagyobbja. A női vonalat majdnem egyedül, de annál érzékiebben képviselő Shelly Winters például a Lolitából lehet ismerős, egy rövid szerep erejéig pedig a pályakezdő, szemtelenül fiatal Tony Curtis is feltűnik a színen. A negatív hősök közül a kissé őrült Waco Johnnie Dean-t megszemélyesítő Dan Duryea játéka tetszett a legjobban.

Hangulatos, szép képekkel megtámogatott, jól eljátszott, izgalmas bosszú-western méltó fináléval. Jöhet a többi Mann-Stewart mozi! 10/9.

Nem minden arany, ami John Hughes. Ezt mondjuk különösebb bátorság nélkül kijelenthettem volna a Különös kísérlet megtekintése előtt is, elég csak átpörgetni a forgatókönyvíró / rendező közelmúltbeli munkásság. Mégis, a Nulladik óra, és a Meglógtam a Ferrarival fémjelezte csúcs korszakból ordas nagy csalódás ez a film.

A produkció elég kétarcú, és míg az első fele nagyjából élvezhető, illetve a már itt is meglévő hibák jobbára a második félidőben domborodnak ki, addig a végére teljesen szétesik, hőseink lába alól kicsúszik a talaj, és ezzel együtt a filmet jelképező deszkánkról a kukába söpörjük a stílusosság, a humor, és a realitás utolsó morzsáit is.
De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején. Két nagybetűs Lúzer elhatározza (egyikőjük a korszak egyik tinisztárja, Anthony Michael Hall), hogy mivel úgy tűnik, hogy mindenki utálja, illetve jobbik esetben levegőnek nézi őket, na meg mert egy nőhöz a születésük pillanatában voltak a legközelebb, na ezért ne kérdezzétek hogyan, de létrehozzák a saját nedves álmaikból előlépő nehézsúlyú bombázót. Azt persze alá kell írni, hogy Lisa teste (Kelly LeBrock) az alkotás messze legerősebb pontja. És megérkezésével jól is megy a szekér bő fél órán keresztül. De ezután mintha nem is Hughes keze munkája lenne a cucc. Össze-vissza csapongó, követhetelenül logikátlan masszává válik az alkotás, és percek alatt süllyed vasárnap délutáni tévékettős vígjáték szintre. A legnagyobb, megbocsájthatatlan hibája azonban az, hogy hőseinkkel nem lehet azonosulni, nem lehet megkedvelni őket. Ahogy eléjük gördül a lehető legkisebb probléma, egy csettintésre azonnal megoldódik. Nevetséges módon. Fájdalmas poénokkal tarkítva.

Kár is tovább ragozni, gyenge közepes, felejtős film a Különös kísérlet. Ne kísérletezzetek vele. Csak az első fél óra miatt 10/5.
 

Szomjas György a 80-as évek elején megpróbálta mozgóképbe önteni azt a hangulatot, mely talán utánozhatatlanul, s egyedülállóan lebegett (akár csak Marx kísértete) hazánk felett. Bár biztos, hogy más keleti blokkos országban is lezajlódhattak e fikcióhoz hasonló történetek, de hogy ezt teljes mértékben sajátunknak érezhetjük az biztos. Hisz a Kopaszkutyában az a tipikusan magyar sikertörténet örökítődött meg, mely talán tényleg elképzelhetetlen máshol.

„Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya!” – üvölti Földes Hobo László a mikrofonba, s ezzel egy egész generáció fejébe írja bele a mondatot, mely örökérvényű jelszava is lehetne a „magyar punknak” ha egyáltalán van ilyen. Mellette Deák Bill Gyula, ki egyébként már régen lent van kutyában, s ezért lehet a formáció tagja. A zenekar pedig mögöttük. A Tabán tele, a rajongók hada ellepte a zöldet, s lám ez egy sikertörténet csúcspontja, hogy is képzelhető el másképp? Ja igen, a bevert orrú manager még nélkülözhetetlen, hisz a híres emberek el szokták felejteni honnan indultak, s kivel.

Tehát a kamera a Kopaszkutya (előtte Colorado) nevű formáció történetét követi nyomon a magyarul énekelt Johnny be good művelődési házas haknitól, a Kőbánya Blues Tabánban való fergeteges produkciójáig. S közben megelevenedik a 80-as évek, a szocializmus, a zene (a Neotontól, a rock szárnypróbálgatásáig), olyan emberi történetek, melyek univerzálisabbak, mint ahogy az a mozgóképen megjelenik. S közben a rock’n’roll-t leváltja a blues-zal kevert nyersebb hangzás, s egy új generáció cseperedik fel, mellyel új életérzés is együtt jár.

A szabadság illata terjed a kockák között. Valami reménnyel teli hangulat, hogy minden lehet másképpen is, s nem tudják már befogni a szájakat, s a szalon-rock helyet, valami igazi szólam harsan fel, mely ha csak szimbolikusan is, de alátámasztja vágyaik elérhető közelségét. S tovább igazolja ezt a külföldi előadók folyamatosan fel-fel tűnő idézetei, aranyköpései, melyek már egy kinyíló világról árulkodnak, melyet még igaz befed a szellem árnyéka, de már érezhető a felhők felszakadozása.

Mindezzel igaz rettentően leszűkíti Szomjas filmjének célközönségét, s talán ma már nem is állná meg a helyét, ha az a csipetnyi búskomorság (mely egyébként is oly jellemző ránk/rájuk), s szabadság vággyal kevert lázadás ugyan úgy nem lenne a része a tizenévesek éltetőnk. Bár lehet, hogy csupán túlzásokba esek a filmmel kapcsolatban, s a szocifilmek mestere ez esetben hibázott, s csupán zenés videókat vágott egymás után, mint ahogy a film fogadtatása azt megjegyezte, bár ki tudja, hogy ebből mennyi a kötelező körök megjárása, s mennyi a tényleges igazság.

Ami biztos Szomjas újra egy roppant szórakoztató és mulatságos alkotással (mondhatjuk nyugodtan belülről) fricskázta meg hazánk politikai, ideológiai, társadalmi beállítottságát. S ha ez nem elég, hogy egy film felelevenít egy kort, s árnyaltan, már-már „költői könnyedséggel” kritizálja azt, akkor inkább ne nézze meg senki, e zseniális zenés korlenyomatot.

"Én hajtogatok, Te hajtogatsz, Ő hajtogat, Mindenki hajtogatja a magáét." (Szabó Ervin: Papírrepülők)

Szabó Simon első nagyjátékfilmje  igencsak bevállalósra sikeredett.  A Papírrepülők az Egyetleneim című Nemes Gyula film óta az első hazai mozi, amely eredményesen (khm) tart tükrök a nagyvárosi élet vágányain robogó huszonévesek elé. Nem értékel, nem bírál, és nem magyaráz - csupán bemutat. Több, párhuzamosan futó történetet, melyek sokszor látszólag céltalanul futnak bele, és vesznek el a fővárosi éjszakában. Valódi helyzetjelentés: ilyenek vagyunk mi, 2009-ben, Szabó Simon szerint.

Ez a film valóban nekünk-, és rólunk szól. A készítők mindvégig kitartanak eme dicséretes közvetlenségük mellett: improvizáló (fél-)amatőr színészek, teljesen hétköznapi helyszínek, helyzetek és történések jellemzik a Papírrepülőket. Villamoson rushozó fiatalok, erős művészi vénával megáldott leszbikus pár, tüdőbeteg roma zenekar-szállító, magányos fitness klub recepciós, alkotói válságban szenvedő író – ezek a karakterek mind megjelennek a filmben, és valóban úgy érezzük, hogy akár köztünk is járhatnának. A film nyers, energiával teli amatőr érzésére még rátesz egy lapáttal, hogy az egész anyagot kézikamerával rögzítette Czomba Albert operatőr és brigádja.  A – kézikamerás viszonylatban is – erős rázkódás eleinte akár zavaró is lehet, de el kell fogadnunk, hogy a film ándörgráund mivoltja mindenképpen megkövetelte ezt a technikát; mint ahogy a modern elektronikus (többnyire DNB dallamokból építkező) soundtracket is. A zenék ugyan nagyon el lettek találva, de teljesen érthetetlen módon csupán igazán rövidke, 20-30 másodperces snittek aláfestésére használták őket az alkotók (pedig igazán el tudtam volna viselni hosszabb zenés jeleneteket).

Úgy érzem jó témákat fogott meg, és érdekesen mutatta be ezeket Szabó Simon filmje. A Papírrepülők egy igazán eredeti újhullámos magyar film (és pont annyival fogyaszthatóbb az Egyetleneimnél, amennyi szükséges az esetleges sikerhez). Véleményem szerint ezt a csapást lenne érdemes követni, ha valahova el szeretnénk jutni Európa filmes tengerén. Reménykedjünk, hogy a filmben bemutatott korosztályon (és az irántuk érdeklődő, de generációs szakadékkal elválasztott egyéneken) kívül mások is kíváncsiak lesznek a produktumra, és a rendezők fiatal generációja viszi tovább ezt a szép reményekkel kecsegtető underground vonalat.

Szükség lenne már az Üvegtigris-szindrómában szenvedő debilek leváltására... 

10/8

„Tamás mintaférj. Ő a világ legboldogabb embere, mikor megszületik a kislánya. Egy telefonfülkéből akarja közölni az örömhírt szeretett nagyanyjával, de félretárcsáz. Panni, a gyönyörű fényképésznő veszi fel a telefont, s Tamás tíz perc múlva már ott csókolódzik a szőke ciklonnal a fülkében. Mindketten tudják, hogy ez a kapcsolat tönkre fogja tenni őket, ráadásul a családjukat is. Még sincs megállás. Tamás élete fenekestül felfordul. Az ikrek szülöttjét magával ragadja a a skorpió lány viharos szerelme, a vad féltékenység, a pokoli szenvedés és földöntúli boldogság. Tamás családja Ausztráliába költözik, nagyanyja meghal. Ő pedig magára marad, mert – ahogy mindig is tudta – Panni végül nem lesz az övé.”

Gárdos Péter 1992-es vígjátéka első ránézésre egy egyszerű könnyed, bár több drámát magába rejtő szerelmi történet, mely az elhallgatások, és elfedések miatt még egy kicsit csavarosan is épül fel. A szerelmi szálak viszont a végére teljesen kibogozódnak, az eltitkolt képek fölvillannak, s a dráma eléri végkifejletét, mely sem váratlan, sem meglepő, csupán emberi, talán túlságosan is emberi.

Másodszorra már talán valami sokkal több, hisz ahogy az örök körforgás kirajzolódik, s a mítoszok földjéről elérünk egy gondolatkísérletben a film kontextusáig a skorpió minden reggel elfogyasztja reggelijét, s ha nem akarunk ilyen messzire menni, akkor csupán elég Maskó (Törőcsik Mari) és férje történetére gondolni, vagy Panni (Esszenyi Enikő) és Dezső (Garas Dezső) „kalandjára”.

S ahogy mind eközben kirajzolódik a nő és férfi végtelen tánca, mely az ég csillagainak tükörképeként köztünk zajlik, az egyeditől könnyedén eljutunk az általánosig, s a szerelmes tettől az akaratig, mely a zodiákus jegyek folyton ismétlődő motívuma mellett a másik legfőbb szervezőerő. Hisz ahogy a férfi és nő akarata összecsap vágyaik megvalósítása érdekében, az ugyanúgy megvalósítja a kört (bár sokkal szűkebbre szabva) újra és újra, mint a „reggeli”.

A nő a férfit újra és újra megszerzi (gyenge férfi, erős nő – az égiek rossz tréfája), majd eldobja, hogy a férfi akarata kétségek és féltékenység között őrlődve csak a megszerezhető, s mégis érinthetetlen „istenséggel” teljen meg teljesen, s vágya csupán ez az egy legyen. A kitörés pedig szinte lehetetlen, hisz azzal elveszti vágya tárgyát (vagy megöli, vagy mással próbálja helyettesíteni, de egyik sem megoldás).

Épp ezért nem lesz a film folyamatosan ismétlődő narratívája vontatott, vagy unalomba, érdektelenségbe hajló, hisz az egymásra találás – veszekedés – elhagyás hármassága támasztja leginkább alá mindakét megközelítési módot, mely persze inkább egy, hisz házasságot, s ezzel ég és föld közötti találkozást nagyon könnyen köthetnek. Így a mese mese marad, egy elképzelt történet, melyben Tamás (Rudolf Péter) saját magát tálalja fel reggelire, s még jó étvágyat is kíván hozzá.

Tehát egy egyszerű, de annál többet mondó szimbólumra épített alkotással van dolgunk, mely tökéletesen bontja ki zodiákus jegyekre épített, örök körbeforgásra utaló történetét, s mindezt még szórakoztató módon teszi, mely nem feltétlen az utolsó érv a film fogyasztása melett.

Halálos iramban suhantam el tegnap a moziba az autós-jócsajos széria negyedik felvonására, ami minden tekintetben az első részhez áll legközelebb. Amely ugye anno újszerű, villámgyors móka volt, és noha mára kicsit megkopott a fényezés a karosszériáján, még mindig köröket ver az ótvarszar második epizódra, és a ferdeszemű driftelésre is. Az elődök egymondatos summázása után, nézzük, hogy hasít negyedmérföldön az új gép.

A film majdnem elköveti azt a hibát (az egyiket a sok közül), ami a második részt a sírba tette. Ugyanis egy olyan veszettül látványos adrenalinpumpával nyitnak Diesel bácsiék, hogy ennek überelése ahhoz a valószínűséghez konvergál, hogy Paul Walkert tíz év múlva még látjuk a mozikban. Ez meg ugye röhögnivalóan alacsony. Tehát jön is az elkerülhetetlen lejtő, és most itt neki lehetne állni darabjaira szedni a buta, pofátlanul sablonkirály forgatókönyvet, fikázni a párbeszédeket, vagy a színészeket, de ennek nem lenne semmi értelme. Mindenki tudja, hogy nem egy Tarr Béla filmre ült be, és természetesen mindenki tisztában van azzal is, hogy miért majszolja a popcornt a vászon előtt. Tuningolt verdákért, dögös csajokért, ütős látványért, a jellemző hangulatért, cool és macsó Vin Dieselért. Ezeket pedig 220-al szállítja is a mozi, és a legmeglepőbb módon minimális időkre dobja csak le a láncot az üldözések, lövöldözések között (értsd: a szereplők elkezdenek drámázni, beszélgetni). Van itt minden: kamion fosztogatás, forgalomban csapatás, alagútban libasor, sivatagi halálfutam.

Vin Diesel a legnagyobb király szúrós tekintettel nézésben és lazulásban is, nélküle ez a cucc is sokkal haloványabb lenne, mert hát Paul Walker eléggé szerencsétlenke, Michelle Rodriguezben van még valami tűz, de hát Jordana Brewster aztán akárkivel helyettesíthető lenne. A többiek pedig a szükséges papírmasé figurákat hozzák többé-kevésbé megbízhatóan.

Visszakanyarodva a majdnem elkövettet hibához, és a nyitójelenethez. A film végén egy ügyes húzással újra az első percek feelingje köszönt be, csinos keretet adva a mozinak, én pedig vigyorogva jövök ki a teremből, folytatást követelve, illetve a haveromnak egy kézifékes kikanyarodást javasolva a pláza parkolóból. Ezért 10/7, az amúgy talán valamivel reálisabb 6-os helyett.

Abba már évekkel ezelőtt belenyugodtam, hogy az értékmentés a legtöbb filmiparban tevékenykedő egyén számára ismeretlen fogalommá vált - viszont hihetetlenül fáj, hogy klasszikusok összehazudott remakejei esetében ez a pénzhajhász elbutulás ilyen rettentő mértékben van jelen. Persze én voltam a naiv, hogy 0/10-nél jobbat vártam a Sárkánylabda múvítól, hiszen low budget szuperhősfilm lévén eme produktum eredetéből adódóan az üzletág valódi LEGALJÁT reprezentálja. A filmet nézve mindvégig egy kérdés járt a fejemben: Hogy merték ezt megtenni? Az Evolution ugyanis - amellett, hogy übergagyi - az eredeti Dragonball megalázása. Bazári lendkerekes autó Ferrari matricával az oldalán. A kedves készítők baltával faragtak trendi, amerikai vattacukor-emlékművet egy klasszikus animének, melyben a világ megmentésére hivatott fullzselé Goku kapucnis eminemként fittizik a kémiaszakos álomcsajszi előtt. Az eladhatósághoz feltétlenül szükséges modernizációs elemektől eltekintve a plot ugyan követi az eredeti verzió történéseit, de a válogatottan birka színészek bárgyú párbeszédei nem sok élménnyel kecsegtetnek a néző számára. A film első húsz perce után tisztázódik, hogy ezt a frankensteini tákolmányt egyedül a minőségi bunyó mentheti meg, de azt hiszem nem fogtok megkövezni, ha elárulom, hogy ezen a téren is óriási bukta az Evolution: Száraz koreográfiák, költségkímélő vágások és elképesztően cheap, hatásvadász megoldások jellemzik a küzdelmeket (a pocsolya belassított fröccsenése mindent visz). A filmet nyolc év fölött semmiképpen nem tudom ajánlani, bár nevelési célzattal a kindergartenek növendékei számára is inkább a '86-os eredetit erőltetném. B*szott nagy NULLA.

Eladnám DVD gyűjteményem pár darabját. Akinek valamelyik megtetszik, az kommenteljen, vagy dobjon egy mélt a halfpecssquad@freemail.hu címre. Ha többet is vennél, akkor alkudhatunk külön kedvezményről.

 
Beavatás - 1500 Ft,-
Csajok a csúcson - 500 Ft,-
Jég és föld között - 1500 Ft,-
Intacto - 1500 Ft,-
Egy szoknya, egy nadrág (2005) - 1000 Ft,-
Törjön ki a frász! - 500 Ft,-


vagy egyben 5000 Ft,-

Én szerettem a Valami Amerikát. A karakterei, a jól megírt dialógusai, és az ötletes sztorija miatt. Na most elmondhatom, hogy ezen nosztalgikus érzéseim voltak azok amik rávettek, hogy arcomat előre bekészített instant mosollyal felvértezve megtekintsem a film második részét, nos ezeknek az emlékeknek köszönhetően sikeresen elbasztam majdnem két órát az életemből erre a mindjárt bővebben is taglalt orbitális szarságra, és ez egyben azt is jelenti, hogy noha FlasH is írni készül róla, az enyémnél várhatóan sokkal pozitívabb hangnemben és disztingváltabb stílusban, nekem mégis be KELL előznöm őt, és kiadni magamból csalódottságot, felháborodást. Barokkos körmondatunk végére érve vágjunk is bele, csináljuk meg!

Pedig már a posztert alaposabban szemügyre véve, és gugli barátunk segítségével az első rész plakátjával összehasonlítva sejthettem volna, hogy itt valami nem kóser. Mert akik ekkora bolhafingnyi kreativitást képesek felmutatni poszter fronton, azok nagyon retteghetnek attól, hogy filmjük önmagában egy nagy nulla. Teszem hozzá, joggal.

Mert a sztori annyira bután semmilyen, hogy fél óra után már kellemesen halálközeli állapotba juttatott a cucc, de aztán megláttam a fehér fényt és pár perc vacilálás után végül inkább visszatértem hőseink felettébb kalandos és érdekes próbálgatásához. Tehettem ezt azért, mert Herendi Gábor olyan fogalmatlan módon segghülye, hogy ahelyett, hogy kiaknázná az Amerikában rejlő lehetőségeket, és szereplőink a film döntő részében ott tartózkodnának, ahelyett pillanatok alatt hazaküldi őket egy raktárba héderezni. Nehogy már legyen valami új ötlet, vagy egy lehelletnyi frissesség a moziban. Szóval emiatt a kétségtelenül kényelmes húzás miatt a karakterek tovább árnyalására, vagy egyáltalán előtérbe tolására már nem marad játékidő. A film így persze jó húsz perccel, fél órával hosszabb, mint amennyit még színvonalasan ki lehetett volna hozni ebből a halovány scriptből.

Szóval a történet legalább annyira elől deszka-hátul léc, mint Keira Knightley, de ugye legalább vicces az alkotás? Wrooong! Pár röhögős poén és szituáció azért akad, és mint ahogyan azt az értékelésnél látni fogjátok, ezek mentik meg a filmet a nézhetetlen kategóriától. Na de olyan szánalmasan borzasztó szóvicceket már ne karjanak lenyomni a torkomon, hogy azért Béla Bala a neve, mert hogy övé a fél Balaton. És még tudják fokozni, amikor rákérdeznek, hogy érted Bala-ton? A másik nagy humorforrásnak pedig az előző rész mindegyik (!!!), még legkisebb mellékszereplőinek is izzadtságszagú előrángatását szánták. Hatalmas gratula.
Amennyire tetszettek a dalok az első részben, most kb. annyira értetlenül fogadtam azt is, hogy szinte végig ugyanaz a már félszer is bőven sok, tizenkettő egy tucat szám szólt.

Az új arcok mondjuk nem rosszak. Tompos Kátya (Vivi) ugye szépen énekel és jónő,  más dolga meg nincs is a filmben, szóval őt bántani nem lehet. Csuja Imre (Bala) és Faragó András (Mónika) pedig lazán hozzák a tőlük megkövetelt, és persze már ezerszer látott figurákat. Fájdalmasan kevés idő jut azonban a régi arcokra. Szervét Tibortól (Alex) mindössze fel-felbukkanásokra futja; a gyógyszerészből furfangosan énektanárrá-táncossá-fasz tudja mivé nem avanzsáló Ónodi Eszter (Eszter) csak úgy lóg a levegőben; Oroszlán Szonjának (Timi) vagy a dublőrének bitang jó teste/segge van, szóval ő 100%-osan teljesíti azt, amiért a vásznon van; a Pindroch-Szabó-Hujber (Tamás-Ákos-András) királyfi tengely pedig dagadtabb lett az évek során, azt annyi.

Aki valami hihhhetetlenül unalmas és elképesztően vontatott alkotásra vágyik, továbbá megvan benne a szenvedés iránti enyhe vonzalom, az nagyon gyorsan fújja le a keresést. A többiek meg (szerintem legalábbis) kerüljék még az 50 mérföldes körzetét is. Valami rettenetes. 10/2.5.

(jajj jajj, a szánalomra méltó stáblista alatti kurválkodás említését majdnem kifelejtettem, komolyan mondom, ennél még az is jobb, ha csak simán lefutnak a támogatók a film végén. Tényleg, más országok filmjeinél tapasztaltatok már ilyet, hogy 5-6 szponzort is említenek, hogy egyáltalán említenek szponzorokat?)

Kurvajónak tűnő, rajongók által rajongóknak készülő Gyűrűk Ura inspirálta filmecske. Régebben már hallottam róla, de most balukaaaa (köszi!) hívta fel rá újra a figyelmem, hogy hamarosan már tényleg érkezik, méghozzá pontosan május harmadikán. Állítólag ingyen lehet majd nézni interneten keresztül, úgyhogy ha lehetséges, ide is kirakom majd jól.

A posztot Olivérnek ajánlom, aki egyik felettébb érdekfeszítő termelésmenedzsment gyakorlati óránk során hozzám vágta a DVD-t, hogy nézzem meg, plusz esetleg írjak róla, mert a film jó anyag, ő sokat röhögött rajta.

Az biztos, hogy a Gyönyörű teremtményt túlzott eredetiséggel nem lehet vádolni. Mindent láthattunk már elégszer, talán az ismerős fordulatok tömény ösztrogénbe ágyazása, azaz a girl powaa ad egy kis egyedi színt a cuccnak. Ez az a fajta film amúgy, amit én nagyon szeretek. Egyszerű, hétköznapi emberek egy semmiségből kiindulva csöppennek események vérfolyamot maguk mögött hagyó láncolatába, majd innentől már nem egyszer pénz által motiválva még több gyilkosságig jutnak, mert kiszállni, na azt aztán nem lehet.

A sztoriról ennyi elég is lesz, hiszen ennél a műfajnál talán még inkább vétek elárulni bármit is. A kivitelezés nem rossz, tényleg van pár szakadva röhögős jelenet, bár ezek száma gondolom a mozizó társaság létszámával egyenes arányban nő. Szóval simán elszórakoztat, de hiányzik belőle az a plusz, ami ismertebbé tette volna az évek során, és ami ismertebbé tett sok más hasonló stílusú bűntörténetet. És ez a finálé felé haladva egyre szembetűnőbb. Össze van csapva a dolog rendesen, simán elnéztük volna a kicsit részletesebben és ötletesebben összebogozott, majd kibontott szálakat, de direktorunk inkább lezavarja a menetet röpke 86 perc alatt. Kár érte, mert úgy akár egy második megtekintés is kinézhetne.

Így viszont egyszeri móka, kicsit bűnös élvezet marad ez a vérben és poénokban, és igencsak szexi Rachel Weiszben azért hiányt nem szenvedő alkotás. 10/6.

Valamikor 1999-ben üstökösként robbant a köztudatba a valóság kérdésével játszadozó sci-fi, mely ezek után még két folytatást élt meg. Persze az első színvonalát már nem érte el (csupán látványban, bár úgy még lehet túl is szárnyalta) a trilógiává bővülő vallásos utalásokkal teleszőtt hőseposz, de a rajongók, az elemzők számát többszörös hatványra emelte. Illetve persze arról se feledkezzünk meg, hogy a film jó néhány előzménnyel rendelkezik, s így a roppant eredetinek kikiáltott alkotás, sem annyira egyértelműen korszakalkotó témájában (látványában más tészta).

Ugye elég csupán Cronenberg eXistenZ-ét említeni, vagy a szűk félévvel hamarabb bemutatott, s azóta már teljesen el is felejtett 13. emeletet, mely lényegileg a Matrix valóságkérdésével egy sokkal alacsonyabb költségvetésű, ám sokkal jobban a kérdés mélyére hatoló mozi. (A Sliders ide vonatkozó részét meg keresse meg mindenki magának.) De talán ez ma már senkit nem érdekel, hisz a lassan 10 éves kezdő darab, s a folytatások semmi perc alatt kultikussá válták, s e kerek évforduló alkalmából ideje megemlékezni róluk.

Röviden összefoglalva a történet Mr. Anderson vagy Neo (Keanu Reeves) életének legérdekesebb fejezetét követi nyomon, hisz a történet elején rádöbben, hogy élete csupán fejében létezik, s az onnan való kitörés, olyan terheket ró rá, melyek mindenképpen az egyensúly elhozójává, az emberiség új megváltójává teszik ők.

Az emberiség háborúban áll, s a legtöbbjük nem is tud róla, hisz elméjüket rabságban tartja a Matrix (egy virtuális realitás), s testük mint elemek szolgálják a gépeket. Egy maroknyi „felébredt” ellenálló az emberek utolsó városával (Zion) a hátuk mögött küzd, s várja a kiválasztottat, ki majd felszabadítja fajukat, s győzelemre vezeti őket.

Az események persze ettől kicsit bonyolultabban alakulnak, s rengeteg árulás, csalás, színjáték után végül a végkifejlett egy nem várt révbe vezeti el Zion lakosait. Eközben Neo egy személyben járja be Jézus és Buddha útját, melyről rengeteg mindenkinek igen sok és velős gondolat jutott már eszébe, s ezek teret is kaptak a film megvitatásával kapcsolatban. Persze nehéz lenne ennek nekimenni, hisz a keresztény és a buddhista misztika és tanok olyan erős szimbiózist alkotnak a műben, hogy ennek felvetése tényleg indokolt.

Gondoljunk akár csak a kanalakra, akár Neo elárulására, akár a keresztrefeszítésére, s még számos apróbb, vagy még szembetűnőbb áthallásra, az olvasat áll, s ezzel nincs mit vitatkozni, még ha az én fejemben az egész kicsit inkább tűnik ötletelésnek, mint komolyan felépített, átlátható vonalnak, melyre a máz felfűződik.

Persze sokan arról is beszélnek, hogy valójában Neo és társai a gépek, s az emberek elhitették velük a helyzetet, melyben élni kénytelenek. Vagyis a kettős honfoglaláshoz hasonlatosan (a 13. emeletet pedig ebben az olvasatban csak csendben citálom ide) kettős virtuális valóság elméleteket szőnek ebben az olvasatban a film köré.

A második rész végéig a felvetés teljesen helytálló, sőt még a harmadik alkotásba is belemagyarázható, hogy igen itt-és-itt, de őszintén szólva semmivel nem meggyőzőbb, mint, hogy Neo két vallásalapító összeolvadásából, amolyan virtuális transzcendentalitással bőségesen megspékelt Supermanként értelmezzük.

Tehát mindehelyett egy roppant egyszerű, a fundementumot vizsgáló olvasattal rukkolnék én elő, mely szintén nem új keletű, s a kimondása végül is egyik eddig sem negálja, de primer módon mindenképpen erről szól a mű. Hisz mi is történik benne, az emberek fejében létezik egy világ, mely nem azonos a valósággal. Az emberek pedig azért küzdenek, hogy kitörjenek saját fejük börtönéből. Nem akarok nagyot szólni, de ezek olyan történetileg terhelt témák (mármint filozófiailag), hogy már az antikvitás nagy gondolkodói is mindenféle modern technikai ismeret nélkül értekeztek róluk.

Azaz a film felvetése semmi más nem lesz, csupán, hogy létezik igen is két világ (már persze sokkal több, de most vegyünk egy nézőpontot, azaz egy személyt), egy mely a fejünkben van, egy pedig a valóság, melyhez a legtöbb esetben a fejünkben lévőnek annyi köze van, mint mondjuk nekem az atomfizikához, vagy a magas matematikához.

Ennyivel le is lehetne rendezni a filmet, de úgy tűnik, hogy a vizuális orgia, mely csodálatosan kiterjeszti a film vonzáskörét szinte minden rétegre (bár azért felvet egy két érdekes kérdést a test reprezentációjával kapcsolatban, de az önkép kérdését nyugodtan illesszétek az előző két bekezdésbe), olyat mutatott, melyet azóta is csak koppintani akarnak, de valahogy sehogy sem akar összejönni.

Na jó túlzásokba azért ne essük, s maradjunk meg az ígért megemlékezés talaján, s így mondjunk csupán annyit végezetül, hogy nézzétek újra, még mindig hatalmas élmény.

Kezdjük ott, hogy én úgy nagy általánosságokban igencsak szeretem a tinivígjátékot, mint (al)műfajt. Ezért sokszor elnézőbb is vagyok ezekkel az alkotásokkal. Nos, esetünkben erről azonban szó nem lehet, ugyanis a slendrián módra összehegesztett, minden eredetiséget, hangulatot vagy szerethető karaktereket nélkülöző béna filmeket meg rühellem.

És a 10 dolog, amit utálok bennedre az előbbi mondat jelzős szerkezetei bizony tökéletesen ráillenek. A fogadós-lefizetős kiindulási pontban, és úgy összességében is felfedezhető valamiféle hasonlóság a szintén '99-es A csaj nem jár egyedüllel, de az egy jóval profibb, viccesebb és szerethetőbb darab (persze ezek ellenére is jócskán közepes). A sztorira bővebben nem térek ki, mert nem éri meg a billentyű püfölésbe feccölt energiát.
Kijelenthetjük, hogy szinte semmi sem működik jól. Még csak egy fél mosolyra sem futotta tőlem, a poénok annyira elhasználtak, kiszámíthatóak és szarul előadottak. A színészek pár kivétellel harmatgyengék, a dialógusok összecsapottak, a konfliktusok annyira kisstílűen papírízűek és felszínesek, hogy azt már szinte felesleges is megemlíteni, a rendezés pedig dilettáns (direktorunk következő nagy dobása a Fekete / Gagyi lovag volt...).
Az egyetlen dolog, ami végignézhetővé teszi, és kicsit feljebb tornássza az amúgy olajfúróval keresendő színvonalat, az Heath Ledger és Julia Stiles párosa. De azért inkább Ledger. Szóval amikor ők ketten vannak a vásznon, azok a jelenetek nem rosszak, azokban van potenciál. Ezért is sajnálatos, hogy a többi meg mehetne a kukába.

Harmatgyenge cucc ez, amit talán csak 14 év alatti fruskák, vagy tinivígjátékot életükben először látók tudnak élvezni. Bár ez utóbbira én nem tennék komolyabb összegeket. Kerüljétek. 10/3.
 

E filmje Richard Kelly-nek tipikus példája annak a kategóriának, amit sznobság imádni és divat utálni. A zseniális Donnie Darko szülőatyja nem csoda, hogy merészebb produkcióba kezdett, nem is nézték jó szemmel Cannes-ban, ahol konkrétan kifütyülték az alkotást apucival egyetemben.  

A Southland Tales egy olyan tripre kalauzol minket, amit feltételezhetően valamely szintetikus anyag hatása alatt, könnyebben megért, vagy inkább befogad az utazó. Hisz nem más ez mint egy (mostmár végképp) megfejthetetlen zseni fejében fogant gondolatok, látszólagos kohézió nélküli masszája, amit talán csak maga a szerző ért maximálisan, így nem is törekedik szájbarágásra, a néző totális felvilágosítására... vagy mégis, csak az emberi öntudat, a mindenek előtt álló büszkeség nem képes elfogadtatni Kelly szemtelenségét? 

De miről is van szó tulajdonképpen? Szavakba önteni nehéz (így ezt az írást is összehozni, ha hasonlóan érthetetlen lesz első olvasatra, mint a film, az már jó jel), olyan ez, mint például a szex; ki kell próbálni. Mert egyrészt nehezen összefoglalható a családfaként burjánzó cselekmény, másrészt, leírva - kedvenc neológusunk szavaival élve - akkora böszmeségnek tűnhet, hogy a kívánt nézőszám fele, már kukába is hajítja, a már itthon is (A káosz birodalma címen) megjelent DVD-t. De ha címszavakban megpróbálnánk, tökéletesen helytállna a (szerintem nem túl jó) magyar cím. Harmadik Világháború, Nagy Testvér, alternatív energiaforrások, neo-marxista csoportok, személyiségzavarok, megduplázódott rendőrtiszt, belassuló Föld, éneklő veterán és még a végtelenségig tartó sor, mi egyenesen a világ végét jelenti. 

Persze a kép tisztább valamivel, amint elolvastuk a film előzményeit feltáró képregényt, e mondat kínos tartalma pedig az, hogy egyáltalán szükség volt rá. No, nem bánom én, hogy elkészült, csak fájó, hogy így tennének szert a cím égisze alatt több pénzre (pedig gondolhatjuk, hogy Kelly szemhéjei nem egy ordas nagy dollár jelet rejtenek). 

A Southland Tales valójában a Biblia vásznon való manifesztációja a huszonegyedik században, és talán ez az egyetlen triviális dolog a filmben, köszönhetjük ezt a mesterlövészállásból figyelő Justin Timberlake narrálásának. A szüzsé alapján a műfaj gyakorlatilag behatárolhatatlan. Sci-fi, szatíra, dráma, vígjáték, csipetnyi akció, musical elemekkel meghintve. Ami igazán érdekes és izgalmas, az a fabula, a felszínről induló fúrás, a felmerülő kérdések, a milliónyi szimbólum értelmezése, a hangulat-tengerben való megmártózás, minden egyes újabb megfejtés örömteli fogadása. Mert Kelly aztán tényleg nem adja könnyen magát, inkább csak mutat és nem mond... Illetve, kimondja ő a dolgokat elég kritikusan, nyilván ez sem tetszett honfitársainak, ám a néző nem feltétlen Kelly társadalomról, Amerikáról alkotott véleményére kiváncsi (vagy de). 

De ha már csak mutatni képes, akkor nem fogja vissza magát. Jóval grandiózusabb, szerteágazóbb, nagyobb teret kívánó mű ez, mint a Donnie Darko, de mégis a Southland Tales csak kisöcsi lehet Kelly klasszikusa mellett, hisz amíg itt Christopher Lamber lebegő jégkrémes kocsijáról becstelenítik meg a kapitalista világot egy rakétavetővel, addig Donnie az univerzumot mentette meg. Persze a rokonság felismerhető, nemcsak az apokalipszis körüljárása végett, hanem a maroknyi "homázs" jelenet miatt is. 

Fejtegetni felesleges a filmet, ha nem ragad el, nem érted meg huszadik nézésre se, és ha első alkalommal sem fogtad fel, huszadikra sem fogod (amolyan one way ticket). Például, hogy miért úgy játszottak a színészek ahogy. Hisz számukra csupán egyetlen instrukció volt: játssz szarul (vagy ahogy szoktál). Ennek ellenére Dwayne Johnson egyszerűen remek, talán élete alakítását nyújtja. A többiek szintén szórakoztatóak, Sarah Michelle Gellar, Seann William Scott, Bai Ling, John Lovitz, Christopher Lambert, tonnányi mellékszereplő és tán' a film legemlékezetesebb jelenetét jegyző, Justin Timberlake, aki összevérezve, beállva mókázik egy rakat nővérkével a The Killers 'All These Things That I've Done' című slágerére. De aki nem látta, annak most sokat beszéltem és keveset mondtam, szóval nézzétek meg minél többen, mert remekmű ez kérem alássan, az egyetlen pont pedig azért kerül levonásra, mert jóból is megárt a sok, hiába vágott ki félórát Kelly. 10/9 A film ismeretében pedig nevessünk egy jót az origó cikkjén.

„Mert így ér véget a világ, nem nyűszítéssel, hanem bummal”

Nem, ez nem egy filmcím (?), hanem a western habitált doktorának, az Hombre-t is jegyző Wurlitzer Vilmosnak az új blogja. Széles műfaj palettán és idősíkon foglalnak helyet a különféle filmekről szóló hosszabb-rövidebb írások, biztosan talál magának mindenki valami még fel nem fedezett jóságot. Szóval olvassátok, böngésszétek.

(hamarosan jövünk ám kritikával is, cserkészbecsszó - dá HPS sztáff)