Talán egy űrhajónál semmi nem alkalmasabb egy igazi klausztrofób horror elkészítésére. Igaz van nem egy más eszköz, melyen a bezártság már-már olyan nyomasztó, hogy az önmagában is hátborzongató, de hogy a lehető legnagyobb „óceán” öleljen körül, ahhoz mindenképpen egy csillaghajóra van szükség. Hiszen ahogy tekintetünk a fénylő pöttyökkel teleszórt végtelen feketeséget kémleli (vagy legalábbis ahogy mi ezt elképzeljük) az már önmagában túltesz minden e kis bolygó adta retteneten.
Ezzel valószínűleg mind Dan O’Bannon, Ronald Shusett és Ridley Scott is tisztában volt, hiszen minden űr horrorok ős-anyját teljes mértékben erre a koncepcióra építették fel. Ugyanis a Nyolcadik utas a halál (Alien, 1979) egy időben elhanyagolható, ám a történet szempontjából rettentően fontos jeleneten kívül végig a Nostromo fedélzetén játszódik, mely teherhajó éppen rakományával tart haza felé, de vészjelzést fogva felébreszti legénységét a hibernációból, kiknek kötelessége minden ilyen esetet kivizsgálni.
A film ennek megfelelően két egymásra rímelő képsorral kezd. Mind hajón belül, mind azon kívül remek ritmusban pásztáz végig a kamara, hogy a nézőre rögtön ránehezedjen a fentebb már leírt helyzet. Majd némi álmosság után, a jel forrásához érve a legénység a hangulat fokozó kézi kamera mellett elindul, hogy kiderítse mi történt. De meglepetésükre csupán különös tojásokra bukkannak, melyben valamilyen szerves létforma növekszik.
A többi pedig azt hiszem ismert, vagy legalább is kitalálható, mert a találkozás után nem sokkal elszabadul a pokol. A tojásból kiugró, s a legénység egyik tagjára akaszkodó lény még hagyján, de a későbbiekben az emberből kikelő rettenet már sokkal inkább rémisztő. Be kell vallanom, hogy többszöri nézés után is beszippant az egész, s hála a jelmezeseknek, s főként a fényképezésnek, még mindig képes vagyok izgulni, s meg-meg ijedni az eseményeken.
Az Alien viszont sokkal több egy egyszerű űrbe helyezett horrornál, hiszen a tipikus sémákon kívül olyan elemeket használ fel, melyek ha csak a háttérben is, de a cyberpunk felé tolják el a történetet (legalábbis bizonyos aspektusai felé). A cégen keresztül, mely az emberi életet az üzlet mögé sorolja tökéletesen átjön egy világ sziluettje, mely majd a folytatásokban bontakozik ki bővebben. De már itt is érezhető, hiszen az, hogy az egész eseménysorozat az idegen megszerzéséért előre megtervezett volt sokat sejtet az „otthoniakról”.
A történeten, s a kép, jelmez, speciális effektusokon (ez utóbbi Oscart érdemel) túl a színészi teljesítményeket is nyugodtan díjazhatjuk, hiszen a díszletek között – főként a Ripleyt alakító Sigourney Weaver – teljesen elhitetik, hogy tényleg egy űrhajón rekedtünk a tökéletes gyilkoló géppel, kinek mi csak táplálékként lebegünk a szeme előtt, s őszintén szólva még mi magunk sem fogadnánk az esetleges győzelmünkre.
Mint látjuk a forgatókönyv tökéletesen ötvözi az űrhajózás klausztrofób jellegét a klasszikus szörnytörténetekkel, s olyan egyveleget hoz ki belőle végül – köszönhetően Ridley Scott, s stábja remek munkájának – melyet azóta sem sikerül igazán újra megteremteni. Így talán nem is hat feltétlenül közhelynek, hogy ezt mindenképpen, mindenkinek látnia kell.