Takeshi Kitano ismert figura már erre felé is. Filmjei a messzi keletről könnyedén jutottak el hozzánk, s bár időnként kicsit messze állnak tőlünk, a megközelítésük még sem tűnik lehetetlennek. Hisz nem rugaszkodik el annyira sem az erőszak, sem a lírai képek megjelenítésben filmjeiben, mondhatni egyszerre japán, s eukonform. A Szonatina talán a legismertebb mind közül, hisz könnyedén fésüli össze munkásságát alig másfél órában.
A cím, „a kis szonáta” egy ismert zenei műfaj, melyben három tétel követi úgy egymást, hogy a két szélső egymás pandanja. Tehát a film szerkezetében ezt követi, hiszen két erőszakban tobzódó részlet közzé ékelődik egy líra betét. Illene talán itt megemlíteni, hogy a japán mozi (sőt talán az egész távol keleti) egyébként is rendelkezik bizonyos zeneiséggel (áldjuk Adorno nevét, hogy ezt megtehetjük), mely ha nem is minden esetben, de gyakran és elég nyílván valóan jelenik meg a vásznon. Ebben az esetben mindez egy jakuza történet keretei között valósul meg, amely során Murakava (Takeshi Kitano) drámájának lehetünk tanúi.
Murakavát ugyanis főnökei Okinava-ba küldik, hol hatalmi harc folyik, s mint egyik legjobb emberüknek ott kellene rendet raknia. A megérkezésük után több parancs nem érkezik otthonról, s így a szálásukként kijelölt tengerparti viskóban töltik mindennapjaikat. Az unalom elől a játékba menekülnek, mely során fantasztikusan bontakozik ki e kegyetlen, rideg emberek infantilis vonásai. Majd az idő múlásával lassan rájönnek, hogy fel lettek ültetve, s egy újabb erőszak hullám csap át az alkotáson, mely talán minden idők egyik leglírikusabb bosszú jelenetével, s az elkerülhetetlen véggel zárja a filmet.
Talán a legelső szembetűnő dolog európai szemmel, hogy a halál valami teljesen más ezeknek a férfiaknak és nőknek az életében. Szenvtelenül szemlélik, s semmilyen érzelmet nem vált ki belőlük, s a kezük által elesettek, s a barátaik halála. Mintha valami beletörődő, mégis fanatikus lánggal szemlélő halak lennének ebben a tekintetben, kik csak némán, vagy esetleg gyakorlatiasan, végső esetben ironikus gúnnyal képesek megélni mindezt.
Ettől persze csak még jobban elképedve tudjuk a középső rész jellemrajzát szemlélni, mely során mégis csak hozzánk (európaiakhoz) hasonlatossá válnak e hideg emberek. S egyszerre lesznek gyermekek, szerelmesek, barátok. Ezzel párhuzamosan (a már egyébként is ott lappangó) a humor is megjelenik, mely megdöbbenésünket csak tovább fokozza, hisz e rezzenéstelen arcok mögött ilyesmit soha nem feltételeznék. Persze a visszazökkenés elkerülhetetlen, s a „hétköznapokban” újra feladatuk, bosszújuk tudtában néznek pislogás nélkül a halál szemébe, s fogadják el mit megírt nekik a sorsuk.
Kitano filmje szinte tökéletes, mind történetében, mind formájában (külön emeljük ki a fényképezést és a vágást, mely igazán zseniálisra sikerült) kiváló, s méltán említhető a legjobb távol-keleti alkotások között. Ami pedig még nagyobb öröm, hogy potom pár száz forintért beszerezhető e gyöngyszem.
