Tudományos fantasztikus, horror, rajzfilm. A képlet ismert, nem is kell túlságosan ragozni, maximum annyival, hogy ugye akkor űrhajó, idegenek, sok-sok vér és klasszikus rajzok. Nagyjából ennyit kínál Chuck Patton alig több mint egy órás alkotása, de a címszavakból nem olyasmi sül ki, mint amire számíthatnánk.

A történet szerint valahol a mély űr egy felfedezetlen szegletében, egy bányászkolónián az emberiség egy furcsa „kőre” bukkan, mely úgy tűnik egy vallás keresett szent tárgya. Jeladónak hívják, de a logikus következtetésen kívül, hogy valószínűleg valamit sugároz, semmi más nem derül ki róla, csak mint az egyházról, s a világról. Ami végülis -abból fakadóan, hogy egy játékot hivatott felvezetni a film- nem baj, bár hagy némi hiányérzetet maga után.

De ne legyünk ilyen kicsinyesek, foglalkozzunk inkább azzal, ami elénk kerül a 70 perc alatt. Ahogy kitalálható egy vérben tocsogó, túlélő, klausztrofóbiával fojtogató b-moziról van szó, mely valószínűleg a „rajz” jelző végett nem igazán működik, vagy legalábbis bennem a kívánt hatást nem érte el. Mondjuk hozzá tehetjük, hogy ilyen kategóriában utoljára (valamikor még sokkal, de sokkal fiatalabban) a Resident Evil második részének sikerült megijesztenie éjszakánként a gép előtt.

Ha már így szóba került, akkor gyorsan leszögezhetjük, hogy a Dead Space Downfall nem igazán titkolja, hogy nem kicsit merített elődeitől, s egy Resident Evil, Doom, Aliens (stb.) felsorolás nyugodtan megfér a háttérben, hogy még közelebbi képet mutassak arról, hogy mire is számíthat, aki nekivág a megtekintésének.

Nem igazán akarom húzni a dolgot, mert nincs miért. A rajzok a megszokottak (semmi extra), a történet elmegy (kellemes szórakozás), a karakterek pont annyira két dimenziósak, amennyire ilyen helyzetben az elvárható. Mondhatni sok popcorn és szóda, s adott a kellemes szórakozás, aztán majd a játék eldönti, hogy mi-merre-hogyan (ami valószínűleg már hozzá is férhető mellesleg - ja meg jön az élő szereplős változat is, reméljük más storyval).

Hetek óta gyűjtöm az erőt, hogy az előttem Donald G. Jackson és Scott Shaw által feltárt útra rálépve részesülhessek a zen bölcsességben, és végre megfürödhessek a fényben. A tapasztalt ZS-filmes veteránok szerint a fent említett két mester zen mozijánál nem nagyon létezik rohadtabb celluloidhulladék széles e világon. Dobálózhatsz olyan jelzőkkel, hogy ez, meg az volt minden idők legszarabb filmje számodra, de amíg nem láttad a Roller Blade Seven-t, addig ezen mindenki csak elnézően fog mosolyogni. Nálam jelenleg a GiAnts trónol a legmélyebb filmes pöcegödrök legeslegalján, de eddig még egy nekifutásra sem sikerült szűk 15 percnél tovább jutnom Donaldo atyáék a megvilágosodástól fényesen ragyogó ösvényén. Mondtam már, hogy ez még csak a kezdet?  A Roller Blade Seven a Return of the Roller Blade Seven, és a Legend of the Roller Blade Seven c. méltán sosehallott ingerküszöbtesztekkel bővül trilógiává.

The Roller Blade Seven - Preview - More related videos from Asterpix

Gondolom a mai mozis személyiségek között megbújó, talán a filmes „Esterházy” névvel méltán (vagy esetleg méltatlanul) illethető Quentin Tarantino-t nem túl sok mindenkinek kell bemutatnom. Elég csupán annyit mondanom, hogy „Tudod ő rendezte a Ponyvaregényt meg a Kill Bill-t, meg ő is írta, sőt egy-egy szerepet magára is kiosztott benne. És ha még nem tudnád augusztusban jön az új filmje a ’Becstelen Brigantyk’, Brad Pittel a főszerepben.”

Talán akkor pont itt az ideje, hogy néhány szót ejtsünk róla, mert igaz, hogy aztán az ő életét és filmjeit szinte már minden szempontból szétcincálták (itthon Vágvölgyi B. Tarantino mozija, 2004), de az is, hogy őt nem lehet elégszer elővenni, s néhány gondolatot „papírra vetni”. S akkor kezdjük a legelején 1963-ban, mikor is megszületett, majd ne felejtsük el, hogy a mozi (videotékák és a mozi) volt az első számú szerelme, s egy ugrással érjünk is el 1987-be, mikor is megírja első forgatókönyvét, az 'Open road'-ot melyből két filmet is forgatnak (persze neki egyik sem tetszik).

Először a ’Tiszta románc’-ot (True romance, 1993), majd a ’Született gyilkosok’-at (Natural born killers, 1994), melyek azonos alapanyagból két tökéletesen különböző alkotás. Tony Scott (az előbbi rendezője) egy „könnyedebb” mozit hoz össze, mely inkább fókuszál a tragikusan végződő szerelmi szálra, mint bármi egyébre. Oliver Stone (az utóbbi direktora) pedig egy húzósabb filmet rak össze, rengeteg társadalom- és médiakritikával, melynek olyan sötét, s mégis már-már mágikusan (vagy legyen inkább örvényszerűen?) vonzó hangulata van, mellyel bármely celluloidra rögzített mű szívesen büszkélkedne.

Tarantino viszont mindkét filmnek hátat fordít, de a forgatókönyv (nem a filmeké csupán még a könyvé) sikere megnyitja előtte a lehetőséget, s hozzákezd második dolgozatához. Itt talán meg kellene állni, s gyorsan említést tenni, hogy Tarantino filmjei hogyan is keletkeznek (ebben az esetben: Chow Yun Fat-nek, vagy Ringo Lam-nek köszönhetjük), illetve az „író” hogyan építkezik (szintén Chow Yun Fat, de itt már említhetjük Renoir-t, Melville-t, s egy filmet a 'Pokol a metróban'-t), de nem fogjuk, mert már annyi mindenki, s annyiféle módon leírt, hogy ez teljesen fölöslegessé vált (tudom javasolni a már említett művet Vágvölgyi tollából, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljon, miről is van szó).

Ehelyett inkább beszéljünk arról, hogy a ’Kutyaszorítóban’ (Reservoir dogs, 1992) színekkel megkülönböztetett karakterei hogyan teremtették meg szűk terükön egy elhibázott bankrablás után a még elsőfilmes rendező markáns és összetéveszthetetlen világát, kéznyomát. Mert ugye Tarantinot, mint a jó dumákkal és hangulattal operáló rendezőt tartjuk számon (mely természetesen legfőképpen a figuráiból jön), s nem mint azt a rendezőzsenit ki megújítja a filmművészetet. Bár igaz, hogy bizonyos értelemben megteszi ezt is, de inkább csupán megmutatja hová kell nyúlni, mi az ami a „most” generációját érdekli. Így talán nem nehéz azt kimondani, hogy Tarantino filmjei a ’b’-kategóriában helyezkednek alapvetően, de az utalásrendszer, a már említett hangulat és dumák s a karakterek az égbe repítik őket.

No meg persze a zene, hogy el ne feledkezzünk erről sem, mellyel kapcsolatban legyen annyi elég, hogy egy zenekar Londonban arra specializálódót, hogy a rendező által válogatott soundtrack-ekből mazsolázva fergeteges show-t produkáljanak (köztük a ’Kutyaszorító’ egyik legemlékezetesebb jelenetében, Mr. Blonde (Michael Madsen) magánszáma közben hallható Stuck in the middle with you-t, mely előadása közben el is játsszák a füllevágást).

Ezek után mondhatni a „Szenterdő” a lábai előtt hevert, s sorra kapta a felkéréseket a nagyobb stúdióktól, de ő csupán a Vészhelyzet egyik epizódját (’Anyaság’), s egy forgatókönyv (A szikla) csiszolgatását vállalta be, hogy aztán lelépjen Amszterdamba, s megírja a ’Ponyvaregényt’ (Pulp Fiction, 1994).

A filmet eredetileg Roger Avery írta, de miután Tarantino megvette tőle a jogokat, felforgatta az egészet, s mind az „f” betűs szóval, mind a francia újhullámmal (Band á Part, 1964 – a táncjelenet; A Bout de Souffe, 1959 – Vincent Vega; Jules et Jim, 1962 – Bonnie ügye; Nikita, 1990 – Mr Wolf) alaposan átitatta, s így az alig 8 milliós költségvetésű film (sok más egyéb díj mellett) 6 Oscar-jelölést gyűjtött be, s egyet, a legjobb eredeti forgatókönyvnek járót meg is kapta az akadémiától, s persze az elnyert Arany Pálmáról se feledkezzünk meg.

Műfajilag meghatározni szinte lehetetlen, annyit mondhatunk hogy valahol a posztmodern egén a neo-noir, akció, dráma, vígjáték négyszögében lenne mit keresgélni, hogy mégis elhelyezzük az alkotást. Az időben felbontott történetet – mely több szereplőn keresztül egy táskára, egy boksz meccsre, egy randevúra és egy sikeresnek nevezhető rablásra koncentrál, de összefoglalni egy mondatban szinte lehetetlen – viszont fölösleges lenne ilyen skatulyákon át látnunk. Egyszerűbb, ha mint Tarantino munkásságának legkiemelkedőbb alkotását említjük, s a ’Kutyaszorítóban’-nal kapcsolatos rendezői jegyeken keresztül tekintünk a mozira, melyek a kitűnő színészi játékokon keresztül még fényesebben csillannak meg. A kultuszfilmmé válás már szinte az első pillanattól kezdve elkönyvelhető volt, de az nem, hogy nem egy színész fordulóponthoz ért ezzel az alkotással pályáján, s a folytatás iránya nem éppen pozitív a legtöbb esetben. Tarantino mondhatni a popkultúrába írta magát (vastag, csupa nagy betűvel), s a szárnyalás csak folytatódott.

Először gyorsan összehozta ’A négy szoba’ (Four room, 1995) utolsó epizódját, egy ’Alfred Hitchcock bemutatja’ rész alapján, majd Robert Rodriguezzel közösen megálmodták és megírták az ’Alkonyattól pirkadatig’-ot (From dusk till dawn, 1996), mely talán a legjobb western-vámpír film a világegyetemben, hatalmas dumákkal, karakterekkel s feledhetetlen fegyverekkel, mely szintén sok más alkotásból építkezve nyeri el a közönség tetszését (Romero-tól a Peckinpah-ig, a ’Gonosz halottaktól’ a ’Satanico Pandemonium’-ig)

A ’90-es évektől ő már ’97-ben elköszön mint rendező, hiszen utolsó filmjét az elmúlt évezredben ekkor hozza össze. A ’Jackie Brown’ hozza azt, amit ekkorra már egy Tarantino filmtől elvárnak, s ráadásul Robert De Niro és Bridget Fonda még némi új színt is tud vinni a már felismerhető karakterekbe. Bár igaz, hogy a Jackie Brown és Ordell Robbie pénzének kapcsolatából felépülő történet izgalmas és fordulatos, viszont nem a ’Ponyvaregény’. Pedig a legtöbben valami hasonlót vártak a rendezőtől, de ő ehelyett egy sokkal érettebb alkotást tett le az asztalra, mely így megosztotta mind a nézőket, mind a kritikusokat.

A mozi egyébként Elmore Leonard ’Rum Punch’ című regénye nyomán készült, s egyértelműen a 70-es évek hangulatában tobzódik. Érdekességként megemlíthetjük (ha már eddig is helyet kaptak a filmes utalások), hogy most már saját magát idézi: Ms. Brown a táskacserét követően abban a ruhában rohangál, amit Mrs. Mia Wallace is visel a túladagolásának estéjén.

’97 után hat évet kell várni, hogy újra Tarantino mozira ülhessen be a publikum, de ekkor csupán egy film első felét tekinthettük meg, majd csak egy évvel később a másodikat, melyek azért a szokásos markáns kéznyomokat magukon viselték (a hangulat, a zene, a karakterek, a dialógusok). A ’Kill Bill’ tehát két részben (2003, 2004) került a mozikba, mely talán még jobban kétfelé választotta nézőit.

A bosszúálló menyasszony történetét taglaló mozik inkább egy alkotásnak tekinthetők, melyben 9 fejezeten és egy epilóguson keresztül tárul föl előttünk egy még a megszokottól is véresebb történet. A filmek kapcsán emlegethetőek a spagetti westernek, a blaxploitation (a hetvenes évek Amerikájában a néger hősöket felvonultató, fehér amerika ellenes mozik), a kínai wuxia (hagyományos kínai harcművészeti film), a japán jakuza, szamuráj és kung-fu mozik (a konkrét filmek felsorolásától, most tekintsünk el egy kivétellel, a ’Lady Snowblood’-dal (1973, Toshiya Fujita), mely lényegileg a film alapját szolgáltatja), melyek folytán egy olyan mixtúra keletkezik, mely egy roppant humoros és élvezhető bosszú filmet eredményez, ami azért mégis egy szórakoztató popcorn mozi (mint a Tarantino filmek általában).

A Sin City csupán érdekességként említhető, hiszen Rodriguez Frank Miller adaptációjában inkább csak mint barát vesz részt Tarantino, s a néhány, időben itt elkövetett sorozat epizódot sem kell túlságosan megbolygatni, hiszen elég csupán mint köztes időtöltést tételezni a karrierben, mielőtt megpróbálja Rodriguezzel fiatalságuk moziélményét újrateremteni.

Az egész egy poszter körül kezdődött, melyen két film (’Dragstip Girl’, ’Rock all Night’) egyéjszakás vetítését reklámozták. Rodriguez, miután megtudta, hogy Tarantino-nak is megvan, közölte, hogy mindig is szeretett volna egy ilyen dupla mozit készíteni, s jó lenne, ha az egyiket ő, a másikat pedig barátja rendezné. Az ötletre Tarantino rögtön rávágta, hogy rendben és Grindhouse (amerikai terminus, az összes B-kategóriás műfaj összefoglaló neve) lesz a címe.

Ezekután született meg az Európában két külön alkotásként, újravágva, hosszabb verzióban vetített ’Terrorbolygó’ (Planet Terror, 2007) és ’Halálbiztos’ (Death Proof, 2007) (ez valószínűleg az amerikai sikertelenségnek, illetve a mozi különböző szerepeinek, a tengeren innen és túl köszönhető). Az előbbi igaz, már a 1988-as The Faculty forgatása alatt megvolt, s a forgatókönyvet is írogatta már gazdája. Ez az alkotás a klasszikus zombifilmek előtti tisztelgés, azok újraélesztése. A másik mozi már kevésbé ilyen régi elképzelésen alapszik. Tarantino-t a tényleg létező halálbiztos autók (60 mérföldes sebességig ütközésnél elvileg semmi baja nem történhet a vezetőnek) ihlették meg, s készített így egy bodycount filmet.

Tehát úgy tűnhet, hogy a két vagy egy film tisztelgés a 70-es évek amerikai mozi világa, kultúrája előtt. Ezt tovább erősíti azoknak az álelőzetéseknek a leforgatása, melyek tekinthetőek akár kísérő rövidfilmekként is. Ez és a poszterek, a Terror Bolygó hiányzó részlete, illetve az Újvilágban való együttvetítés próbálta azt a sajátos hangulatot megteremteni, mely elrepítette volna a nézőket abba a világba, melyek valószínűleg a film rabjaivá tették a két rendezőt (bár lehet inkább csak az idősebb Tarantino-t).

Igazság szerint Tarantino-nak mindig is a párbeszédei és a karakterei voltak nagyon erősek, s így értelemszerűen ezek szegezték a nézőket a mozivászon, a televízió vagy éppen a monitor elé, s persze ezek miatt nézték meg újra és újra őket. A Kill Bill első és második része óta, sőt talán még ezek előtt is ez megkopott. Már nem volt ugyanaz, mint régen, az a bizonyos egyedi hang, él hiányzott belőle, ami a korábbiakban megfogó volt (na persze nem szabad elfeledni a film szinte legvégén elhangzó Superman-es fejtegetést, mely azóta is az egyik legkedvesebb Tarantino-tól származó elméletem). Itt viszont nem elég, hogy ezek a dialógusok sem az igaziak, de még érezhető is rajtuk, hogy igazából férfiak szájába kívánkoznak.

A ’Halálbiztos’ sikertelensége után egy kis csönd, aztán felrepültek a hírek, hogy Tarantino egy Második Világháborús filmet készít elő. Aztán jöttek sorba az információk, a trailerek, s lassan csak azt vesszük észre, hogy hamarosan (a cannes-i bemutató után) hazánkba is megérkezik Brad Pitt és az ő Brigantyjai, mely úgy tűnik talán feledteti velünk a melléfogásnak tekinthető legutóbbi filmet.

Hát film az ilyen? Tegyük fel rögtön az elején a kérdést, s próbáljunk meg egy határozott nemmel válaszolni. Hogy miért, azt inkább egyelőre ne firtassuk, próbáljunk inkább belemerülni a témába, melynek prezentálását sokak alig tudtak kivárni. Hiszen még nem is olyan régen vártuk, lestünk, néztük a posztereket, előzeteseket, mert ugye illek mindez abban az esetben, ha a rendező sikeresen dirigált Pacinonak és De Nironak egyszerre, s ezt most megfejeli azzal, hogy a két „új generációs” sztárral próbálja ezt megismételni (Depp és Bale).

A film, a Közellenségek (Public enemies, 2009) Dillinger (Johnny Depp) életét és korát próbálja bemutatni, természetesen a bankrablóra fókuszálva, de legyünk őszinték ez nem sikerül neki. Hiába a két jónak tűnő név (bár utóbbi, Bale a T4 óta kétséges), a már bizonyított rendező, az egész inkább egy kudarc, mint élvezhető, vagy egyáltalában elviselhető alkotás. Mert ugye először is nincsenek karakterek, vagy ha még vannak is, azok olyan közhelyesek, s sztereotipak, hogy az nevetséges (már feltéve, ha megformáltak, felismerhetőek lennének, de sajnos a mozinak erre sem futja).

Ebből adódóan már rögtön gondolható, hogy a két fiatal ember inkább csak vergődik, mint játszik, mely inkább Christianon érződik (legalábbis érződne, ha lett volna szerepe a filmben, de igazából jellegtelensége és háttérbe szorulása miatt még ez sem jelenthető ki ily könnyedén), hiszen Johnny legalább úgy tűnik jól érzi magát (már-már lubickol) az öntörvényűnek tűnő Dillinger szerepében. A többi bűnözőt és ügynököt pedig inkább ide se citáljuk, mert teljesen fölösleges, hisz talán még a nevük (de az is inkább a hozott tudás miatt) megmarad, de arcuk, vagy egyáltalán valami szikra belőlük semmiképpen.

Említsük meg inkább Dillinger kedvesét, Billie Frechette-t (Marion Cotillard) ki talán a legüdítőbb színfoltja a filmnek, hiszen talán az elhullajtott morzsákból az ő karaktere áll össze a leginkább, s talán a legjobb alakítás is hozzá köthető. De mint már az kiolvasható emiatt ne a színészeket okoljuk, hanem a forgatókönyvet, a fényképezést, a vágást, s egyebeket mert ezek minden kétség nélkül kijelenthetően messze alulmúlják a színészi teljesítményeket.

Először ugye ott a könyv, mely közhelyeken, s jól (esetleg itt-ott rosszabbul) bevált formulákon kívül semmit sem tud felmutatni, potencia sem rejlik benne, hogy a felvonultatott szereplőkről akármit is megtudjunk, vagy hogy egyáltalán hús-vér (valaha élt) embereknek véljük őket. Inkább tűnnek egy-egy torkolattűznek csupán, hiszen ettől meghatározóbb ismérvük a filmben nincsen. A korról pedig talán még ennyit sem mutat.

Köszönhető ez persze a vágásnak és a fényképezésnek is, mely a legtöbb esetben még azt a lehetőséget is megtagadja a nézőtől, hogy a szereplőket felismerjük. Időnként teljesen értelmetlen kézi kamerás jelenetek tűnnek fel s illannak el egy pillanat alatt, feltehetőleg, hogy a kivehetetlen massza gépfegyverropogásánál érezzük magunkat, de ez talán csak még tovább ront a helyzeten, melyet úgy ahogy a jazz muzsika ment, de azt is tönkrevágja ha más melódia hangzik fel.

Egyszóval sok mindennek titulálhatjuk a várva várt Közellenségeket, de semmiképpen sem annak a filmnek, amire előzetesen gondoltunk. Ha megtehetem szerény javaslatomat e rendkívül negatív kép után, akkor annyit megjegyzek, hogy inkább a Vincent Cassel-féle Közellenség (L’instinct de mort, 2008, L’ennemi public n’1, 2008), s nem ez.

„Halasi Mihály igazi magyar átlagember a ’80-as évekből, aki pár hétre otthagyja a gyárat, bepattan a Trabantba feleségével és két gyerekével, aztán irány a vállalati üdülő. Még az M7-esre sem jut ki, amikor egy apró kellemetlenség kizökkenti az eseményeket a normális kerékvágásból. Misi rájön, hogy bentfelejtette a gyárban a nemrég vásárolt vibrátort. Ettől kezdve útja kaotikus sodródás egy abszurd, Kafkai világban: portásokkal vív fegyveres összecsapást, felesége bizarr betegsége ellen küzd, kórházi folyosók labirintusaiban kóvályog, szadista ellenőrnő áldozatául esik. Kálváriájában hősünk szenvedéseit anyja és testvére sem tudja enyhíteni. Egyedül kell megértenie, hogy élete nem fog önmagától értelmes történetté összeállni. Az embernek magának kell a lét komikus-fájdalmas összevisszaságában találni egy vezérfonalat, mely számára igazán lényeges – méghozzá sürgősen, mert: „idő van”.

Az Esterházy Péter és Gothár Péter forgatókönyve alapján készült filmszatíra 1986-ban megkapta a Magyar Játék-filmszemle rendezői díját és a Magyar Filmkritikusok díját.”

Olvashatjuk a dvd hátulján, mely egyfelől megfelelő kiindulási alap, hogy a filmet valahogy megragadjuk, másfelől viszont időnként pontatlan és hiányos is, hogy teljesen készpénznek vegyük. Hiszen „idő van” igaz, egy 35 éves férfi életében itt az idő elgondolkozni, hogy honnan és hová, jól vagy rosszul? Halasi Mihály (Zala Márk) pedig pontosan ezt teszi a moziból kilépve, s a feliratok tanúsága szerint némileg bent is maradva járja végig a kor, és saját életének hangulatát, jó és rossz mivoltát.

Teszi ezt pedig a posztmodern irodalom szellemében (ugye Esterházyt itt talán aláhúzhatjuk), hiszen nem csupán ügyesen idéz fel más filmeket, de könnyedén eleveníti meg szerkezetével a modern ember epizodikus, szürreális életét, melyet inkább ural a hely és idő, mint ő maga. Ide citálhatnánk nem egy posztmodern irodalmi és etikai elméletet (pl. Alasdair MacIntyre), hogy mindezt alátámasszuk, de fölösleges. Elég csupán a már aláhúzott név előtt meghajolni, s a filmet megnézni, hogy belássuk Misi saját életét hiába próbálja kezébe venni az időben lévő környezet kibabrál vele.

A film hangulata ennek okán rettentően nyomasztó, hiába a humor, mely időnként kicsit feloldja a nézőre telepedett negatív hangulatot. De mit is várnánk a '80-as évektől? Mit is kaphatnánk egy filmtől, mely a '80-as évek egy átlagpolgárát próbálja bemutatni, s rajta keresztül számba venni a kor minden baját és szépségét? Valószínűleg semmi mást, mint amit az Idő van elénk tár.

Mindenképpen meg kell említeni még két motívumot, melyek talán nem annyira egyértelműen kapcsolódnak az eddigiekhez. Egyfelől ott vannak a felugró reklámok, melyek „a moziban való bennmaradásnak” a számlájára írhatóak, de a kor szellemének megidézését is segítik. Aztán ott a zene, mely igaz, hogy hangsúlyozza az „idő van” Misi számára (mint ahogy vélhetőleg a folyamatosan visszatérő vonat is), de ezen túl hangulatot is kölcsönöz, mely nélkül nem lenne teljes a kép.

De ne feledkezzünk el a zseniális színészi játékokról sem, hiszen nem csupán a Misit alakító Zala Márk alakít hatalmasat, hanem a feleségét, Ildikót is nagyszerűen hozza Lázár Kati, s közben egy-egy epizód erejéig olyan színészek (vagy nem színészek) tűnnek fel, mint Bodrogi Gyula, Cseh Tamás, Básti Jul vagy Kern András, kik szintén nagyszerű munkát végeznek.

Mint láthatjuk nem egy könnyed, akármikor leülök és megnézem alkotásról van szó. De mindenképpen egy remek posztmodern dolgozatról, mely talán még az akkor nem éltek számára is feleleveníti a letűnt évezred utolsó előtti évtizedének világát. A megfelelő időben és helyen csak javasolni tudom.

Pedig mennyire ígéretesen indult a szólista kalandja…  A két óriási kasszasikert frissen maga mögött tudó Joe Wright (Atonement, Pride & Prejudice) következő, igaz történetet bemutató projektjének két főszerepéhez megnyerte a Ray-el már bizonyított Jamie Foxx-ot, valamint az utóbbi pár év során (jogosan) legendává avanzsálódott ifjabbik Robert Downey-t.  A Szólista története – mely egy újságíró és egy a Julliardról kibukott, hajléktalanná váló zenész-zseni kapcsolatát mutatja be – szinte tökéletesen illik a rendező eddigi profiljához. Hogyan lehetett ezt mégis ennyire elbaltázni? Let’s find it out! 

Alex Proyas neve még önmagában nem ér garanciát, de bizonyos okoknál fogva – gondolok itt elsősorban a Dark Cityre (1998) – jót sejtet. Nicolas Cage viszont csak egy lejárt szavatosságú termék bukéjával érhet fel mostanában, hiszen hiába a jobbnál jobb szerepekkel megtűzdelt karrier, 2002 (Adaptation) óta valahogy semmi nem akar összejönni az egyébként kimondottan jó színésznek.

A két legszembetűnőbb összetevő tehát akármit hozhat, de előzetesen úgy tűnik, hogy inkább fanyalgó szájízzel távozunk, minthogy rohannánk a pénztárhoz, hogy újrázzunk. De szabaduljunk meg előítéleteinktől, s koncentráljunk inkább a filmre, s próbáljunk meg minden mást kirekeszteni a „gyéren lakott” teremből.

A történet szerint egy fiatal lány, bizonyos Lucinda Embry (Larra Robinson) 50 évvel ezelőtt egy időkapszulába másokkal ellentétben nem egy rajzot, hanem egy hosszú számsort rakott. A papír napjainkban egy Caleb (Chandler Canterbury) nevű fiúhoz kerül, kinek az apja egy asztrofizikus, s egy véletlen folytán rájön, hogy a számsor az elmúlt 50 év számos tragédiájának időpontját és áldozatainak számát tartalmazza.

A lapon három dátum van még hátra, melyek a jövőben fognak bekövetkezni. Az esetleges kétségek pedig az első után semmivé lesznek, hiszen John (Nicolas Cage), azaz Caleb apja testközelből tapasztalja meg egy „jóslat” beteljesülését sok-sok égő áldozattal. S ezzel el is indul a rohanás, mely a fináléig ki is tart, némi feszültséggel, s sok vallási utalással megfűszerezve.

Mert természetesen az apokalipszisről van szó, s „Isten” vagy mindenható idegenek óvó kezéről. Mely hangulatában remekül tölti ki a két órás játékidőt, sőt Nicolas is megcsillant valamit régi fényéből, még ha nem is az igazi csillogást, csupán valami ahhoz közelit, de a film akkor sincsen rendben. Hisz hiába mindez, s a remekül használt (egy pillanatra sem túlzásba vitt) CGI, a történet olyan szájbarágós, hogy az már bántó, illetve (talán ebből következően) pont egy jelenettel hosszabb, mint kellene (vagy emiatt szájbarágós), s így a vége előtt átélt katarzis szerű érzés semmivé foszlik, s könnyedén arcmaró élménybe csap át.

Persze már az egész szituáció tűnhet közhelyesnek, hiszen valljuk be nem a legkülönösebb ötletből kibontakozó világot rengető, „annyira eredeti, hogy már el sem hiszem” alkotásról van szó, csupán egy hangulatos, legfőképpen feszült filmről (nagyon remekek a kézi kamerás hihetetlenül zaklatott jelenetek - köszönjük Simon Duggan), melyről azért tudjuk az első pillanattól kezdve, hogy „boldog véggel” fog zárulni.

Így a Képlet (Knowing, 2009) semmiképpen nem fér be a legjobb világvége filmek közé, de alapvetően (a legelejét, s az utolsó jelenetet leszámítva) egy nézhető mozi, mely igaz sok klisével és bejáratott fordulattal él, illetve nem bontja ki magát teljesen (gondolok itt az odavetett bibliai párhuzamra). Némi popcornt és szódát (vagy más üdítőt) javaslok a fogyasztásához.

Az 54 éves Nyugat-Németországban született Bruce Willis filmjei közül legalább egyet mindenki látott, nemcsak azért biztos ez, mert termékeny, hanem, mert több, ma már "kultikus" darab fűződik a nevéhez és nem oktalanul, mert bár, nem az a tipikus ezrarcú színész, de érdemei vitathatatlanok. Karrierje még közel sem ért véget, de azért summázzunk egy Top10-et eddigi munkásságaiból, (szigorúan szubjektíven) egetverő meglepetésre gyanítom nem lesz példa.

10. Unbreakable - Sebezhetetlen (2000)

Nem csak Willis büszkélkedhet ezzel a filmmel, hanem a rendező/író M. Night Shyamalan is, aki ekkor még viszonylag toppon volt, elég csak a számokra hagyatkoznunk (k75M/b248M). A Sebezhetetlen egy valódi szuperhős életét meséli el. David Dunn (Willis) útját követhetjük a megvilágosodás útján, minek végén realizálja, hogy érthetelen módon, egyszerűen senki és semmi nem árthat neki. Példának okáért, ő az egyetlen túlélője egy vonatkatasztrófának, amit mellesleg karcolás nélkül úszott meg. Shyamalan roppant precízen, végtelenül nyugodtan és meglepő komolysággal (végre valaki) emeli át a képregényhősök fejlődéstörténet, morális dilemmáit és ehhez nemcsak Willis asszisztál jól, de Samuel L. Jackson is maradandót alakít hősünk "nemeziseként".

9.The Sixth Sense - Hatodik érzék (1999)

Még mindig Shyamalan és továbbra is "pszichológiai thrillerként" aposztrofált versenyző. Minden bizonnyal a rendező legjobb és legsikeresebb filmje, mely a filmtörténelem egyik legnagyobb csavarjával szolgál és azóta is többen élnek belőle. Willis itt egy pszichológust alakít, kinek kliense, a tizenéves Cole (Haley Joel Osment), állítása szerint látja és beszél is a halottakkal. A 6 (stílszerűen) Oscar-djíra jelölt film borzongat, gondolkodtat, mindezt elegánsan és csendesen, ám a forgatókönyv kissé hanyag a karakterekkel. Willis ezt sem egyedül viszi, Haley Joel Osment kiválóan alakít, a film pedig valódi fejőstehén (k40M/b673M).

8. The Last Boy Scout - Az utolsó cserkész (1991)

Tony Scott filmje hazánkban valódi klasszikusnak számít, ez gyaníthatóan a szinkronból fakadó zseniális szövegeknek tudható be (hiába na, a hőskorszak), a stílusos jeleneteknek, na meg Willis valódi badass szerepének. Emberünk itt egy magánnyomozó, aki Damon Wayans oldalán nyomoz Wayens barátnőjének (a fiatal Halle Berry) meggyilkolása után. Persze többről van itt szó, ármánykodás, konspiráció, de a dumák és nem is a felemás akció az, ami miatt szeretjük. Ha forgatókönyvíró nevére pillantuk, persze rögtön értjük is a dolgot, hiszen Shane Black neve garancia a jó mókára.

7. Grindhouse: Planet Terror - Grindhouse: Terrorbolygó (2007)

Gondolkodás-mentes szórakozás, másfél óra teljes kikapcsolódás, hatalmas agyament fun, a legpoénosabb zombi film (mer' olyan sok van). Rodriguez tisztelgése az exploitation csúcsa, szomorú, hogy még jobban beindította a stílus termelését (gondoljunk csak a zombie strippers féle borzalmakra). Természtesen Willis itt is a szeren van (k53M/b25M - az egész Grindhouse projektre vonatkozik, nálunk ugye külön szedték a két filmet).

6. Armageddon (1998)

Michael Bay harmadik filmje igazi sztárparádé. Willis mellett többek közt Billy Bob Thorton, Ben Affleck, Michael Clarke Duncan, William Fichtner és Steve Buscemi próbálja megmenteni bolygónkat a felénk közeledő aszteroida elöl (még Liv Tyler és Owen Wilson is szerepet kap). Esze nem sok van, szíve annál több, de Bay-filmtől sose várjunk a látványos szórakoztatásnál többet, de nincs ezzel semmi gond, hiszen az Armageddon, a förtelmes giccsparádé ellenére is műkődik, nem mellesleg a soundtrack sem utolsó. Akkori konkurensével szemben (Deep Impact, mely fele akkora büdzséből készült) a kritikusoknál megbukott, de a kasszáknál fölényt élvezhetett (k140M/b555M).

5. Sin City (2005)

Frank Miller klasszikusában Willis a hozzá lehközelebb álló szerepet, a kiégett hőst hozza , és természetes, hogy szavunk nem lehet rá. Mellette még kismillió sztár csillan fel, láthatjuk a kegyvesztett Mickey Rourke feltámadását és Clive Owen sem tagadhatja, minek köszöheti, hogy karrierje dupla sebességre kapcsolt. Miller és Rodriguez rendezése az egyik legjobb képregényfilm, tökéletes adaptáció. Noir, groteszk, elképesztő látványvilág, de mégis üres (k40M/b159M). VVega írása

4. Pulp Fiction - Ponyvaregény (1994)

Felesleges fejtegetni, mérhetetlen nagy szórakozás baszdmeg! (k8,5M/b213M)

3. Die Hard - Drágán add az életed! (1988)

Egy kultikus akcióhős születése, egy ikon megteremtése, az akciófilmek hőskorának zászlósa. John McTiernan a Predator után újabb kultikussá avanzsálódott akciómozit rendezett (a harmadik rész is az övé, talán ha a másodikat is megkapja, elkerülünk egy kisebb lejtmenetet kvalitás terén), ami egy jó időre megalapozta Willis jövőbeli karaktereit. A nagydumás zsaru a műfaj mindenidők egyik legjobbját produkálta (k30M/b139M).

2. Twelve Monkeys - 12 Majom (1995)

Terry Gilliam rendezése elgondolkodtató, okos, többrétegű és végtelenül komplex, mindemelett Willis oldalán Brad Pitt zsenijét is élvezhetjük. A poszt-apokaliptikus jövőben járunk, ahol az elítélt James Cole-t (Willis) a múltba küldik (?), hogy információkat gyűjtsön a Föld lakosságát pusztító vírusról, így csökkentheti büntetésének idejét is. Nem az egyszeri mozinéző barátja, de mindenképp kiemelkedő sci-fi (k29,5M/b169M).

1. The Fifth Element - Az ötödik elem (1997)

Korát megelőző, látványos, poénos, bármikor/bármennyiszer szórakoztató sci-fi Luc Besson dirigálása alatt, kiváló alakításokkal - az átlagos new york-i taxisofőr, Jovovich a Down-kóros idegen, a végtelenül irritáló (de épp ettől jó) Chris Tucker, nem is beszélve Ian Holm-ról, mint Cornelius atyáról-. Roppant energikus, a figyelmet folyamatosan fenntartja és egyszerűen tényleg időtálló, feltétel nélküli móka bárkinek (k80M/b264M).

Nos, ennyi lett volna, remélem, már ha egyáltalán el lehet ilyet várni, jól elvoltatok a poszttal. Ha lehetne +1 filmet mondani, én mindenképp a 16 utcát (16 Blocks) jelölném, de mivel gyanítom, hogy én a Föld lakosságának azon 0,000000000000001%-ába tartozom akinek bejött, így kimaradt a listából. Ami viszont biztos, hogy Willis kikerülhetetlen és ezentúl bármit csinál remek karriert tudhat magáénak. Akkor hát vége, a legközelebbi toplista témája pedig nem más, mint... ? (javaslatokisjöhetnek)

*(kXM/bYM) = (költségvetés X millió dollár/bevétel Y millió dollár)

Az alant látható trailer alapján komoly mókának ígérkezett ez a kis lowbudget norvég horror, de végülis elég felemás érzésekkel csaptam rá a stop gombra. Ha érdekelnek a miértek, nehogy elkattintsatok, kezdődjön az élőhalott horogkeresztesek hentelése.

Tommy Wirkola filmje ijesztgetős táboros kaszabolós moziként indul, és pofátlan közhelyessége ellenére tisztesen működik is, de a zombi témára váltás, és az esetünkben ezzel együtt érkező vígjátéki eszköztár kreatív kihasználása bizony előnyére válik. A Dead Snow ügyesen utalgat a Hullajóra és a Gonosz Halott filmekre, azonban meg sem közelíti ezen alapműveket, sem elborult ötletesség, sem szórakoztatás tekintetében, sőt még goreból is csak jelenthet nekik. A cselekményen például ordas lyukak tátonganak, következetlen, hülyének tetsző tettek követik egymást, és az a legnagyobb baj, hogy ezeket észre is vettem, illetve hogy nem csak legyintek felettük. Mert a darával is gondok vannak. Az egy dolog, hogy kaszával kapával láncfűrésszel üvöltve nekiesünk a Wehrmacht oszladozó tizedeseinek, de ezt nem ártana stílusosan, jobban megkoreografáltan elkövetni. Például milyen snassz dolog már egyszerűen kettészelni őket?

Minden negatívumától függetlenül zombi és gore fanoknak kötelező néznivaló, amin azért lehet nagyokat röhögni, és összességében egy 10/6-ra simán jó. Csak hát volt ebben még bőven ki nem adott kraft, és a vége is kurvára röhejes, jajjpersze, még a bab is hús feeling.

Ma a szokás hatalmából kitörve, nem Marvel Inc. alkotta történettel jelentkezem. Habár, ezt talán meg is lehetne kérdőjelezni. Bemutatom nektek, az Image Comics egyik legismertebb karakterét, Spawn-t.

Spawn, még a Marvel bronzkorában készült. Stan Lee alkotta meg, ám nem pont úgy, ahogy most kinéz. Hasonló, de mégis más volt. Képességei, és története viszont teljesen eltérőnek indult. De korán a süllyesztőbe került, és egy szerepet sem kapott. Az Image felvásárolta a karakter alkotásának jogait, és csiri búúú, csiri bááá kész is Spawn.  Todd McFarlane egyik kétséget kizáróan hatalmas sikere (A Marvelnek is dolgozik rendszeresen). Az ivadék, mára igaz, kissé megkopott ám nem felejtődött el.

Ki is Spawn?

Először, 1992 májusában jelent meg. A képregény sorozata itt kezdődött, és a sikerét, csak erősítette az, hogy egy élő szereplős, egész estés mozi jelent meg vele 1997-ben. Ám csak olaj volt a tűzre, az, hogy egy album is megjelent a filmben elhangzott zenékről, mi szokatlanul nagy sikereknek örvendett (világszerte, 4.000.000 példány kelt el).

Spawn éltében katona volt, ki az U.S.A. szolgálatában állt, mint bérgyilkos. Ám a halál őt is elragadta. Annyi ember halála száradt lelkén, hogy hova máshová is juthatott volna, mint a pokolra. Ám túl hamar távozott, így alkut kötött az ördöggel, hogy visszatér a Földre, mint a gonosz szolgája. Csak valami elkerülte a figyelmét… az apró betűs rész. Innentől kezdődnek a bonyodalmak. A hajdani Al Simmons-nak, ám mostanra Spawn-nak, rengeteg gondja meggyűlt a sötét erőkkel. Azt hitte, ha ismét élők között járhat, azzal független lesz, és az Ördögnek tett ígérete mellékes. Hát nem így volt. Az ivadék egyik púpja a Bohóc volt, ki a férfi halálát akarta, mivel ellenszegült az alkunak. De az Ördög nem csak őt küldte utána. Rengeteg más démoni lényt, hogy visszavigyék a pokolba. De túl nagy erőt adott a visszatértnek. A palettája, mondhatni kimeríthetetlen lett. Olyan erők álltak rendelkezésére, mint; emberfeletti erő és ellenálló képesség, gyorsaság, halhatatlanság, repülés, mágikus képességek, teleportálás, alakváltás, feltámadás, empátia, élő szimbióta köpenyt hord- ami önmagában is képes támadásra és védekezésre, folyamatosan fejlődik gazdájával.

Mindezek csak töredékek, hisz a több mint 200 résszel büszkélkedő karakterünk, majdhogynem minden új képregényben más-más erejét fitogtatta.

Siker…siker…SIKER!

Todd McFarlane a Spawn-nal zsebelte a sikereket. Élőszereplős film, konzol játékok, ám amivel talán igazán tarolt, azok a gyűjthető akciófigurák voltak. Több széria is megjelent, a jól ismert szereplőkkel, és csatajelenetekkel. Ezek mind, egytől egyig kézzel festett bábuk voltak. Eléggé busás ára volt, és ezzel zsebelt is eleget Todd. Nem beszélve a több horror figurájáról, és képregényeiről. Ám ezek már az író, és rajzoló sikerei.

Spawn, több díjat is nyert. Az egyik amerikai képregény díjátadáson, elnyerte a „legjobb természetfeletti karakter” díjat, és ezt nem egyszer vívta ki magának. Továbbá sok rajongót toborzott magának a 90-es években azzal, hogy állandó viaskodása az Ördöggel, és brutális kivégzései és halálai mellett, egy igazán érző ember lakozott a szívében. Talán emiatt szállt szembe a sötéttel. Anyját többször láthattuk a képregényben feltűnni, amint az ivadékot istápolja. A történet, úgymond két szálon fut, hisz felesége életét is tablózta Al halála után. No meg az érző szív, ami még mindig szerette a hitvesét, Wanda Blake-t.

Többször is feltűnt a DC comics egyik neves szereplője mellett, akiben Batman személyét tisztelhettük. Egy minisorozat is kijött a történettel.


Hová tűnt?

2008-2009-ben, a természetfeletti Al, elhalványult. Olyannyira mélyen, hogy a képregény újabb részei igazán nehézkesen jelentek meg. Mára nagyobb hangsúly van fektetve inkább az akció figurákra, és más karakterek kidolgozására. Elsősorban, az új üdvöskére, kit sokan csak az előszereplős filmből ismertek meg. Ő Hellboy, a pokolfajzat. Egy újabb ördögi jövevény, ki viszont a jó oldalon harcol mibenléte ellen. Hellboy, már korábban is lélegzett, ám csak a film sikere indította be igazán a karrierjét (a nagyközönség előtt). De ez már egy másik posztra tartozik...

Lincoln Hat Echo szerencsés ember. Túlélte a földet letaroló epidemikként emlegetett "elszennyeződést",  kimentették, és most egy szupersteril komplexumban él a többi túlélővel, akikkel felső utasításra csakis norbi update kaját eszik, és naponta több órát edz, hogy meg át tudjon menni szigorú orvosi vizsgálatokin. Lincoln Hat Echo azonban úgy érzi, hogy itt valami bűzlik. Lincoln Hat Echo fellázad. Lincoln Hat Echo ki akar törni.

Achtung, achtung! Spoiler alarm!

Steven Spielberg nagyjátékfilmes névjegyletétele egyike minden idők legjobb filmes bemutatkozásainak. A Párbaj pont annyit kínál, mint amennyit a címe sugall: sallangmentes, vérre és gépolajra menő összecsapást ember és kamion között.

A film varázsa abban (is) rejlik, hogy egy teljesen hétköznapi szituációból  jutunk el pillanatok alatt a tökéletes horrorba. Egy hazafelé igyekvő átlaglaci megelőz egy kamiont, aki azonban nem hagyja ennyiben, és hajszolni kezdi emberünket. A városi aktakukacnak le kell vetkőznie magáról a civilizáció páncélját, és az életéért kell küzdenie a modern dzsungelnek megfelelő kietlen, és reménytelenül végtelen országúton. Pár suta próbálkozás után az is nyílvánvalóvá válik hősünk számára, hogy harcát egyedül kell megvívnia, nincsenek mentőövek, nem tud külső segítséget szerezni. Itt a kamion(os) diktálja a feltételeket.

Az egyre fokozódó hitchcocki feszültség, a szerkezet hasonlósága és a remek zene mind-mind a Cápa kistestvérévé teszi a filmet. A "kicsi" természetesen csak a költségvetés nagyságára, és a reklámkampány méretére vonatkozhat, ugyanis csak ezeknek köszönhető, hogy az országúti csörte helyett a tengeri horror-horgászat vált egyértelmű és a legszélesebb körben ismert klasszikussá. Hiszen a Párbaj jobb film, izgalmasabb, komplexebb munka, aminek ráadásul a zárlata is jóval ütősebb. Feledhetetlen képsor, ahogy David Mann (Dennis Weaver) a végső küzdelem adrenalinlökete, a győzelem extázisa után a teljes üresség érzetével kuporodik le a szakadék szélére. Hiszen valami végetért, amit minden borzalma ellenére tagadhatatlanul élvezett. Mert más volt, mint az ezerszer átélt hétköznapok, ez valami ösztönszinten átélt élmény, valami ősrégi  állatias küzdelem volt, ami valószínűleg sosem ismétlődik meg. Hihetetlenül erős film. 10/9.

1968-at írunk, a világ lángokban áll, az emberiség minden fronton harcban. A kultúra, a politika, a társadalmi rend a felbujtó ok, melyek mögé látva rögtön feltűnik a generációk közötti probléma. Talán új kor hajnala virradt ebben az évben, talán csak egy nagy adag feszültség csapódott ki, lényegileg mindegy, hisz az utókor méltán emlékszik eme évre, s tartja számon, mint valami új kezdetét.

A voodoo vallás az, melynek először eszünkbe kell jutni ha a zombi szót halljuk. Itt még csupán a voodoo sámán „rabszolgáját” kell érteni alatta, aki lényegileg minden a mester számára terhes feladatot elvégez helyette. A filmművészet történetében hamar szerepet kapott ez a lény, de az igazi áttörésre egészen 1968-ig kellett várni, mikor is George A. Romero roppant alacsony költségvetésből megteremtette a horror filmek egyik legismertebb, s „legszaporább” teremtményét.

Hiszen ki vonná kétségbe, hogy Romero zombija (még ha az első filmben e megnevezés nem is hangzik el) lesz az (a transzban lévőnek tűnő, lassú, ám mindent felfaló szörnyeteg, kinek ráadásul harapása hasonlatossá tesz hozzá), mely a későbbiekben megihleti nem egy rendező és forgatókönyv író fantáziáját. S ki kételkedne egy idő után abban, hogy nem véletlen, hogy pont '68-ban kerül a nagyérdemű elé a film.

De ne rohanjunk előre. Az eredeti film cselekményét igazából pár szóban össze lehet foglalni. Hisz ott a testvérpár, kik éppen koszorút igyekeznek elhelyezni halott apjuk sírján, mikor is egy furcsa férfi megtámadja őket, s csupán az egyikőjük tud elmenekülni egy közeli elhagyatott házba, hol először kap egy társat, majd a pincéből még néhányat, hogy egy-két menekülési kísérlet után mindannyiukat kiírják az élők soraiból.

Elsőre természetesen a film nem tűnik valami vaskos darabnak, sokkal inkább az éjszakai mozizás alaphangját megadó alkotásnak vélhetnénk. De persze mint már említés történt róla nem véletlen az időpont, hiszen az amerikai közönség a zombik üres tekintetében, s mindent elemésztő áradatában – talán nem is alaptalanul – a Vietnámból haza érkező katonákat vélték felfedezni (kicsit tovább lépve talán még a „peace, love, unity” szentháromságban s a szerek bódulatában élő hippik is beugrottak egyeseknek), mely folytán igazán vaskos társadalomkritika fogalmazódik meg.

De tovább menve a technokrata társadalom kritikája is megjelenik, hiszen a zombik feltehetőleg egy vénusz-szonda miatt kezdték a békés lakosságot felzabálni. Igaz ezzel csupán arra mutathat rá Romero, hogy igazából nem tudja az emberiség, hogy mivel is játszik, vagy milyen erőket enged szabadjára, miközben a tudomány pálcájával olyan helyeken kapirgál, ami lehet nem is neki lett szánva, melyet azért tekinthetnénk trivialitásnak, no de, hogy pont egy ilyen popcorn (B-mozi) legyen képes a témához hozzászólni, az talán még ebben az időben szokatlan.

S bár igaz, hogy maga Romero 30 évvel a megjelenés után újravágta, illetve egy kétes értékű remake is készült belőle, sőt az említett követők között akad nem egy sokkal jobban sikerült alkotás, mégis úgy érzem időről időre érdemes elővenni e klasszikust, s ha nem is rettegni, de mindenképpen jól szórakozni rajta.

The Velvet Underground - The Velvet Underground & Nico

Azt hiszem itt az ideje, hogy felpezsdítsem kicsit zenei rovatunkat. Egy jó ideje nem ajánlottam nektek semmit, úgyhogy most egy alaplemezzel szeretnék visszatérni.

Mert bizony a Velvet Underground bemutatkozó lemeze annak számít. Korszakalkotó mestermű, melyet saját korában a kritikusok éltettek, de a közönségnek csak kisebb rétege tudta megszeretni. Nem is csoda, hisz hangzásviláguk teljesen újszerű volt. Ez leginkább a változatosságukban nyilvánul meg, hisz dreampoptól kezdve, garage rock-on keresztül, egészen az R&B-ig minden műfaj képviselteti magát már az első lemezükön. Dalszövegeikre jellemző a merészség (s ebből fakadóan az innováció), hisz nem féltek olyan kényes témákhoz nyúlni, mint a szex, vagy a drogok. Lou Reed a banda frontembere, igazi rocklegenda, s az ő személye és zsenialitása nélkülözhetetlen volt a zenekar életében. Nem úgy Nico-é, akinek szerepe egy ködös folt a Velvet Underground történelmében. Egy dolog biztos, a lágy vokáljai nem épp rockzenére emlékeztetőek, de kétség kívűl hozzátett egy lapáttal a banda egyediségéhez.

Zenéjük olyan együtteseket befolyásolt mint a Nirvana, Sonic Youth, Pavement, Belle & Sebastian, Talking Heads, The Strokes, Pixies, és még sorolhatnám, mert szinte bármelyik alternatív rock banda idetartozik. Szóval ha kedveled valamelyik fentebb említett zenekart, vagy csak az általuk képviselt műfajt, akkor kötelező bepróbálnod ezt az albumot is. Nem fogod megbánni.

Ízelítőnek Femme Fatale és Heroin.

New York utcáit bandák uralják, s nem éppen a legfinomabb társaságok. Egyenruhájukban kisebb szeleteket szakítanak ki a városból, s azt otthonuknak, s birodalmuknak tekintve élik mindennapjaikat. Aztán egy nap, mind közül a leghatalmasabb egy gyűlést hív össze Bronxba, hogy nagyszabású terveit a tömeg elé tárja. A város minden szegletéből elindulnak a képviselők, hogy aztán a nagy vezér halálának legyenek szemtanúi.

Kezdődik a mese, mely némi történelmi háttérre támaszkodva olyan kultuszt teremtett, mely igazi áldozatokkal járt. A 'Warriors' kálváriája ugyanis rögtön a bemutatás után 3 halálos (2 Kaliforniában, 1 Bostonban) áldozattal járt, melyek egyértelműen a film hatására történetek. De ne ez alapján próbáljuk meg megítélni, azokat a felidézett erényeket, melyet a modern társadalom kezd elfeledni, de az alkotás kreatívan és roppant élvezetesen idéz fel az antik görögség eszményeiből.

Mint kitalálható nem az athéni demokrácia és annak filozófusai közül szemezget a mozi, hanem a spártai bajtársiasság és hősiesség erényeit idézi meg egy-egy pillanatra, s közben betekintést enged a modern társadalmak önkifejező eszközeibe. Mindehhez pedig párosul egy váratlan képregényforma (melynek alapja nincs, hiszen egy regény adaptációról beszélünk), mely tovább bolondítja a már amúgy is élvezetes szituációt, s persze felmenti magát vele a morális vádak alól.

De haladjunk sorban. A történelmi alapok megkérdőjelezhetetlenek már csak a film felütése végett, mely egy görög alakulatról számol be, akik perzsa földön ragadva, mindenfelől az ellenségtől körbevéve indulnak el haza az óceán felé. Sok magyarázatra ez nem szorul, hiszen a film pontosan ezt a narratívát követi modern köpönyegbe öltöztetve. A bajtársiasság és a további férfiúi erények sem szorulnak alátámasztásra, hiszen a párbeszédekben és bizonyos motívumokban (az egyenruhák, a szétszakadás, s egymásra találás) tökéletesen megnyilvánul mindez.

Az viszont, hogy bizonyos értelemben a film a modern társadalmak önkifejező eszközeire reflektál már nem feltétlen szembetűnő, bár ha olyan dolgokra gondolunk, mint a 'Mechanikus narancs' (A Clockwork Orange, 1971), vagy csupán az államokbeli banda „kultúra”, akkor talán mégis könnyű dolgunk van. Hiszen már csupán az előbbiből teljesen nyilvánvaló a külsőségek és a hovatartozás kapcsolata, illetve az erőszak, mint egyetlen egy lázadási, önkifejezési forma lehetősége a kiüresedett világban. Ha ezt még az említett amerikai sajátossággal megfűszerezzük, akkor még képbe kerül a „nincs más lehetőség” mára talán már elcsépelté vált magyarázata, de ez igazából a film kontextusában nincs kifejtve, ezért csupán mint vélt szociográfiai eshetőséget tudjuk számba venni.

A film erőszakossága és már-már túlzásba vitt brutalitása, illetve a nőkkel való bánásmód sok morális kérdőjelre adna okot, de ez alól könnyedén, s már-már légiesen bújik ki az alkotás, hiszen azzal, hogy a a történet cselekményét a „képregény lapokkal” fűzi kerek egésszé, rögtön kívül helyezi magát az ilyen kategóriákon. S azzal, hogy ilyen keretek között nem értelmezhető az alkotás, bevallja, hogy csupán mesét mond, bizonyos értelemben egy tanmesét, a már említett feledésbe merülő erényekről.

A végén dicsérjük meg mind a színészeket, mind a fényképezést s természetesen a vágást is, hiszen mind három sokkal többet mutat, mint amit egy ilyen jellegű filmtől elvárhatnánk. Tehát nyugodtan tarthatjuk a 'The Warriors'-t Walter Hill egyik legjobb munkájának.