A legnagyobb probléma a filmmel kapcsolatban, hogy a valós eseményekhez való ilyen mértékű ragaszkodás mellett ebből az alapanyagból nehezen lehetett volna érdekfeszítő egész estés mozit csinálni. Sajnos bármennyire is megható a sikátorok patkánybűzében hegedülő hajléktalan karaktere, ha nem történik vele semmi két órán keresztül azt sem a csodás színészi performansz, sem Ludwig van szonátái nem fogják megmenteni a langyos középszarba való süppedéstől. Márpedig Joe Wright ezúttal nem igazán mesél történetet. Felfest egy képet, bemutat egy állapotot, de a jellemfejlődést és az érzelmi hullámvasútat hiába keressük. Persze örülhetnénk is akár, hogy nincs felhasználva a kezdeti ellenszenvből kialakuló barátság überklisés eleme, de a két főszereplő első pillanatban kialakuló baráti kapcsolata olyannyira minimális kilengésekkel van csupán megspékelve, hogy a film harmadik negyedére teljesen érdektelenné válik az egész. Ezt valószínűleg Wright úr is realizálta, és a befejező szakaszban meg is próbált valamiféle feneket keríteni az egésznek, de vélemélnyem szerint mindössze még nagyobb zűrzavar lett erőfeszítésének az eredménye. 

 

Sajnos, mivel a The Soloist egy élvezhető film is lehetett volna, és ehhez nem feltétlenül kellett volna több, mint egy újravágás. A játékidő teljes hosszában érezni lehet, hogy a rendező egyszerűen nincs a helyzet magaslatán: alkalmanként látható célzat nélkül rángat be teljesen kidolgozatlan  karaktereket (az újságíró felesége, Nathaniel családtagjai) a történésekbe, máskor rosszul adagolt visszaemlékezős jelenetekkel megtöri az éppen aktuális jelenet kialakulni készülő harmóniáját, és még sorolhatnám... 

 

A filmet kuszasága és minden hibája ellenére azonban a két színész rajongói számára ajánlom megtekintésre, mert több parádésan sziporkázó jelenetet raknak le az asztalra. Nálam egyébként 10/6