New York utcáit bandák uralják, s nem éppen a legfinomabb társaságok. Egyenruhájukban kisebb szeleteket szakítanak ki a városból, s azt otthonuknak, s birodalmuknak tekintve élik mindennapjaikat. Aztán egy nap, mind közül a leghatalmasabb egy gyűlést hív össze Bronxba, hogy nagyszabású terveit a tömeg elé tárja. A város minden szegletéből elindulnak a képviselők, hogy aztán a nagy vezér halálának legyenek szemtanúi.

Kezdődik a mese, mely némi történelmi háttérre támaszkodva olyan kultuszt teremtett, mely igazi áldozatokkal járt. A 'Warriors' kálváriája ugyanis rögtön a bemutatás után 3 halálos (2 Kaliforniában, 1 Bostonban) áldozattal járt, melyek egyértelműen a film hatására történetek. De ne ez alapján próbáljuk meg megítélni, azokat a felidézett erényeket, melyet a modern társadalom kezd elfeledni, de az alkotás kreatívan és roppant élvezetesen idéz fel az antik görögség eszményeiből.

Mint kitalálható nem az athéni demokrácia és annak filozófusai közül szemezget a mozi, hanem a spártai bajtársiasság és hősiesség erényeit idézi meg egy-egy pillanatra, s közben betekintést enged a modern társadalmak önkifejező eszközeibe. Mindehhez pedig párosul egy váratlan képregényforma (melynek alapja nincs, hiszen egy regény adaptációról beszélünk), mely tovább bolondítja a már amúgy is élvezetes szituációt, s persze felmenti magát vele a morális vádak alól.

De haladjunk sorban. A történelmi alapok megkérdőjelezhetetlenek már csak a film felütése végett, mely egy görög alakulatról számol be, akik perzsa földön ragadva, mindenfelől az ellenségtől körbevéve indulnak el haza az óceán felé. Sok magyarázatra ez nem szorul, hiszen a film pontosan ezt a narratívát követi modern köpönyegbe öltöztetve. A bajtársiasság és a további férfiúi erények sem szorulnak alátámasztásra, hiszen a párbeszédekben és bizonyos motívumokban (az egyenruhák, a szétszakadás, s egymásra találás) tökéletesen megnyilvánul mindez.

Az viszont, hogy bizonyos értelemben a film a modern társadalmak önkifejező eszközeire reflektál már nem feltétlen szembetűnő, bár ha olyan dolgokra gondolunk, mint a 'Mechanikus narancs' (A Clockwork Orange, 1971), vagy csupán az államokbeli banda „kultúra”, akkor talán mégis könnyű dolgunk van. Hiszen már csupán az előbbiből teljesen nyilvánvaló a külsőségek és a hovatartozás kapcsolata, illetve az erőszak, mint egyetlen egy lázadási, önkifejezési forma lehetősége a kiüresedett világban. Ha ezt még az említett amerikai sajátossággal megfűszerezzük, akkor még képbe kerül a „nincs más lehetőség” mára talán már elcsépelté vált magyarázata, de ez igazából a film kontextusában nincs kifejtve, ezért csupán mint vélt szociográfiai eshetőséget tudjuk számba venni.

A film erőszakossága és már-már túlzásba vitt brutalitása, illetve a nőkkel való bánásmód sok morális kérdőjelre adna okot, de ez alól könnyedén, s már-már légiesen bújik ki az alkotás, hiszen azzal, hogy a a történet cselekményét a „képregény lapokkal” fűzi kerek egésszé, rögtön kívül helyezi magát az ilyen kategóriákon. S azzal, hogy ilyen keretek között nem értelmezhető az alkotás, bevallja, hogy csupán mesét mond, bizonyos értelemben egy tanmesét, a már említett feledésbe merülő erényekről.

A végén dicsérjük meg mind a színészeket, mind a fényképezést s természetesen a vágást is, hiszen mind három sokkal többet mutat, mint amit egy ilyen jellegű filmtől elvárhatnánk. Tehát nyugodtan tarthatjuk a 'The Warriors'-t Walter Hill egyik legjobb munkájának.