Tudományos fantasztikus, horror, rajzfilm. A képlet ismert, nem is kell túlságosan ragozni, maximum annyival, hogy ugye akkor űrhajó, idegenek, sok-sok vér és klasszikus rajzok. Nagyjából ennyit kínál Chuck Patton alig több mint egy órás alkotása, de a címszavakból nem olyasmi sül ki, mint amire számíthatnánk.
A történet szerint valahol a mély űr egy felfedezetlen szegletében, egy bányászkolónián az emberiség egy furcsa „kőre” bukkan, mely úgy tűnik egy vallás keresett szent tárgya. Jeladónak hívják, de a logikus következtetésen kívül, hogy valószínűleg valamit sugároz, semmi más nem derül ki róla, csak mint az egyházról, s a világról. Ami végülis -abból fakadóan, hogy egy játékot hivatott felvezetni a film- nem baj, bár hagy némi hiányérzetet maga után.
De ne legyünk ilyen kicsinyesek, foglalkozzunk inkább azzal, ami elénk kerül a 70 perc alatt. Ahogy kitalálható egy vérben tocsogó, túlélő, klausztrofóbiával fojtogató b-moziról van szó, mely valószínűleg a „rajz” jelző végett nem igazán működik, vagy legalábbis bennem a kívánt hatást nem érte el. Mondjuk hozzá tehetjük, hogy ilyen kategóriában utoljára (valamikor még sokkal, de sokkal fiatalabban) a Resident Evil második részének sikerült megijesztenie éjszakánként a gép előtt.
Ha már így szóba került, akkor gyorsan leszögezhetjük, hogy a Dead Space Downfall nem igazán titkolja, hogy nem kicsit merített elődeitől, s egy Resident Evil, Doom, Aliens (stb.) felsorolás nyugodtan megfér a háttérben, hogy még közelebbi képet mutassak arról, hogy mire is számíthat, aki nekivág a megtekintésének.
Nem igazán akarom húzni a dolgot, mert nincs miért. A rajzok a megszokottak (semmi extra), a történet elmegy (kellemes szórakozás), a karakterek pont annyira két dimenziósak, amennyire ilyen helyzetben az elvárható. Mondhatni sok popcorn és szóda, s adott a kellemes szórakozás, aztán majd a játék eldönti, hogy mi-merre-hogyan (ami valószínűleg már hozzá is férhető mellesleg - ja meg jön az élő szereplős változat is, reméljük más storyval).