Ha egy film a világvégéről szól, akkor rögtön elkönyvelhetjük, hogy a tét nem a túlélés (mert ugye csak képtelenek vagyunk magunkat szimbolikusan kiírtani) okozza a feszültséget az esetek nagyon magas százalékban, hanem annak mikéntje, illetve, hogy az éppen aktuális író és rendező mily módon képes a minden apró részletében ismert paklit megkeverni. Az emberi fantázia viszont egyre bizonyosabb, hogy közel sem végtelen, sőt a kapitalizmus malmai alatt szinte tökéletesen megőröltetett, s a hegyről alászálló porszerű törmeléknek inkább a kukában kellene landolnia, mint a celluloid szalagokon hihetetlen pénzekért.
De ne legyünk egy pillanatra sem ennyire negatívak, hiszen a legújabb apokalipszisünk olyan alternatívákat is képes magából kiböfögni (természetesen még továbbra is a már említett gépezet égisze alatt), amely oly mértékben felülír minden képletet, hogy egy pillanatra semmivé válik, mindenféle tektonikai lemez mozgás okozta földrengés, vulkánkitörés vagy akár szökőár. Sőt, hogy minden klappoljon képes pillanatok alatt mindenféle keresztény és egyéb misztikákból kölcsönzött elemeket negálni, vagy sokkal inkább (hogy kicsit forduljon a kocka) ezekkel álcázni igazi mondanivalóját, azaz az emberiség igazi katasztrófáját.
De mielőtt ilyen sebességgel haladva elsiklanánk a nagy egész felett, s csupán pár képkockára alapozva olyan mélyenszántó ötletekkel állnánk elő, melyek mindenképpen közröhej tárgyát képeznék, ha jó prófétához méltón a film végén a közönséghez intézve elüvöltenénk (lehetőleg zsoltár formában) a poént, kicsit fékezzünk, s próbáljunk ne hinni a szemünk előtt fel-fel bukkanó ördögnek, hanem a kóla és a pattogatott kukorica szintjén merüljünk el a maják által is megjövendölt végzetbe.
Ennyi felvezetés után talán azzal kellene folytatni, hogy R. E.–en új filmet készített, méghozzá a filmes világ teljes meghökkenésére egy katasztrófáról, mely azzal fenyeget, hogy elemészti a magát a legértelmesebb fajnak tartó egyedek sokaságát, technikástul, kultúrástul s persze civilizációstól, melyet azért jobb érzésű honatyáink csak nem engedhetnek. Hogy egy fokkal konkrétabbak legyünk 2012-vel, azaz a már előkerült indiánok által megjósolt apokalipszissel nézünk farkasszemet, melynek okozói egy napkitörés által megbolondított neutrinók.
De még mielőtt olyasmiről kezdenénk el beszélni, melyhez ténylegesen semmit sem értünk, inkább elégedjünk meg annyival, hogy e kis Lucifer szülte semleges valamik sikeresen felhevítik szeretett bolygónk magját, melynek következtében, annak felszíne, azaz a létünkhöz elengedhetetlen szárazföld (meg a többi is, de ez most mindegy) szépen lassan, majd hirtelen nagyon gyorsan elcsúszik, s így ránk szabadítja a természet már emlegetett összes csapását, mely ellen semmilyen csili-vili cuccunk nem véd. Legalábis látszólag, mert ugye az ember mégis csak egy találékony fajta, s képes sok mindenre, többek között az űrutazásra, de ezt egyelőre ne feszegessük.
Lapozzuk fel inkább rögtön egy másik műfaj, a családi dráma nagykönyvét, melyben biztosan ott van valahol az író apa, kinek családja, akár csak kiváló regénye lényegesen kevesebb „tapsot” kap, mint valójában megérdemelne. A következő oldal pedig ehhez rögtön hozzá is fűzi, hogy akkor kell lennie valahol egy sármos (vagy éppen sármtalan) plasztikai sebésznek, ki minden poszton (apa, férj, szerető) átveszi a helyét. Ennek megakadályozására tett kísérletek hamvában halnak (csak mint esetünkben a Yellow stone park – könnyet hullatunk bizonyos mackóért – a film egyik fénypontjával azaz Ed Harris karakterével), hiszen csóró éppen az orosz milliárdost furikázó faterunknak nem futja olyanra, hogy mobilt vegyen a gyereknek, vagy, hogy egyáltalán törődjön vele.
De persze mindez csupán a szokásos hollywood-i „boldog vég” felé való terelés, mert ugye mégiscsak könnyebb úgy átélni az egész ismert világunkat elsöprő kataklizmát, hogy közben tudjuk, hozzánk hasonló emberek is eséllyel állnak rajtvonalhoz, s még közben a „való élet” szülte problémájuk is megoldódik valami természetfeletti bonuszként. Mert ugye e szál kidolgozottsága és váratlan fordulatai láttán valami olyan magasságokat érünk, hogy a pofáresés tényleg fájdalmas már.
No de minden iróniát félretéve legyen elég annyi, hogy a gyakran rettentően jó ütemben elkövetett felvételek a természet tombolásáról isten bizony rákényszerítenek minket a moziban a szokásos rituális kellékek két pofára tömésére, illetve a másikkal való öblítésre, mert ugye egyszer kétszer a lélegzetünkkel együtt a film alatt a pop-corn is megakad a torkunkon. S hiába jön a grandiózus végkifejlet, mely most az utolsó utáni pillanatban hozza el a hőn áhított végkifejletet (melyen azért bibliai parafrázisokkal való sokszoros megterhelés sem segíti ki) az ember mégis kicsit csalódva távozik, hiszen már látott legalább kétszer ilyet.
Legalábbis gondolhatnánk, de nem ebben az esetben, hiszen ahogy már az egyszer megpróbált a felszínre törni kissé gúnyosra vett szavaim közül, ez az egész csupán illúzió, s az emberiség igazi katasztrófája valahol a roppant gyúlékony matéria apró részleteiben lett elrejtve. Méghozzá a VAIO laptopokon, mellyel minden egyes nagyobb (mondom G8) hatalom államfője rendelkezik, s ha ez nem lenne elég, akkor gyorsan jelentsük be, hogy ezeket elviszik magukkal az új világ első évének (majd feltehetőleg a soron következőknek) napjaiba. S hogy mi fut ezeken a gépeken, hát persze, hogy a VISTA böngészőstül, chat programostul, vírusostól. Mert ugye valljuk be, ha egy ilyen katasztrófa tehetne jót is az emberiséggel, akkor az lenne, hogy ezeket eltörli, de nem erre még a nap által felizgatott neutrinók is képtelenek (mondjuk egy Bill Gates cameo még hiányzott a tökéletes képhez, bár lehet én nem voltam elég figyelmes).
De hogy e poén, ne csak ennyi maradjon, s rámutasson a film valójára is, mely pont az emberiségnek az emberiségről próbál prédikálni, de persze az előzőekben leírtak komolyan vételével ez teljesen hitetlenné válik, s a lufiként lebegő lényeg hatalmas pukkanással adja át helyét az üres szórakozásnak, mely jelen esetben a tényleg biccentésre érdemes látvány, ami mint tudjuk bizonyos körökben nagyon kevés.
(500) Days of summer közvetlenül előbbi film előtt került megtekintésre, ami még inkább kihangsúlyozta előbbi gyengeségét. Ha VVega rádióban elhangzott teminusát alkalmaznám, azt mondanám, hogy heti kötelező romkom, de abból bizony a felső tíz tagja. Ha a Brothers Bloomra és a Zombielandre azt mondjuk indie, akkor ezt minden szívfájdalom nélkül nevezhetjük emígy. A történet maga sem rossz, de annak elmesélési módja, az egésznek az íve, egész egyszerűen bravúros. Apró lépésekben kezdődik az elbeszélés, hogy hétmérföldes csizmát húzzon és csak a lényegi részeknél álljon meg. Néha megtorpan, visszatekint, majd előre és megy tovább. Ennek ellenére, vagy éppen ezért mindvégig érthető marad. A tökjó az, hogy gyakorlatilag minden egyéb területen is megvesszük a filmet. A színészek (az kettő, aki érdemben van) hibátlanok, ami a kompánia hölgy tagjánál kifejezetten meglepő, mert eddig csak bambán nézős szerepekben láttuk (Zooey Deschanel-Happening, Yes Man). Az atmoszféra szintén nagyon klassz. Az a benyomásunk, hogy folyamatosan ősz van, csak néha, különleges alkalmakkor váltunk át nyárra, ami az angol cím vizsgálata után, további kényeztetés, a figyelő néző lelkének. Még a klisék sem zavaróak, annyira ki vannak párnázva eredeti ötletekkel. Az egyetlen hiba a két karakter viszonyának tisztázása (a padon), ami szerintem túl lágyra és amerikaira sikerült. Uraim, ez a film inkább nekünk szól, figyeljünk rá jól. 10/9.jpg)
