A most startolt 14. évad nyitóepizódjával a South Park elérte eddigi működésének abszolút legalját. Ennek ellenére semmi sem utal arra, hogy az alkotók abbahagynák a mélyfúrást. A sorozat nyilvánvalóan kifulladt, pofátlanul nyúlja önmagát, a régi őrület, fantázia és kreativitás megfakulásával rohanva menekül a legfrissebb popkultúrális, vagy még inkább bulvár történésekre való reflektálásba.

A dolog persze folytonos, és csak mostanra értünk el odáig, hogy plafonig ér a szar. A szerintem még az elődeihez mérten is zseniális 8. évad után egyre hangsúlyosabbá váltak a filmparódiák, az aktuális botrányhős celebekre való rászállások. Azonban a 9., 10. és 11. etap még teljesen vállalható színvonalat hozott, a The Losing Edge, Cartoon Wars 1-2 című részek, vagy az Imaginationland-trilógia pedig egészen remek volt. Viszont a 12. és 13. szezonra Parkerék teljesen elvesztették arányérzéküket, és a főszereplő karakterek drámai mértékű háttérbe szorításával egyértelműen a média fürdőskurváivá váltak. A helyzet közben odáig fajult, hogy a korábbi mellékszereplők (Randy, Mr./Mrs. Garrison, Kyle mamája, Polgármester asszonyék, Maxi atya, Jimbo és Ned stb stb.) vagy teljesen eltűntek, vagy gyakorlatilag jellegtelenné váltak, akiket random elő lehet kapni, ha éppen tömegjelenethez rajzolgatunk díszletet egy újabb szánalmasan bárgyú "tanulság" prezentálása okán.

Még siralmasabb, hogy a South Park esszenciáját adó örökkön-örökké negyedikes kvartettet ugyanilyen módszerességgel herélték ki. Fáj leírni, de az utóbbi nagyon sok év legnagyobb televíziós karaktere, Eric Cartman lenyugodott, már nem szemétparaszt, nem elképesztően gátlástalan, ráadásul már Kyle-lal sem köpködik egymást. Kyle zsidóságából adódó konfliktusai, életének ezen része szintén elpárolgott. Stan már régóta búza lett, évek óta meg sem próbálja egy okkersárga hányással becsempészni magát Wendy bugyijába. Na meg semmivel sem józanabb, vagy akármilyenebb már társainál. Kenny perverzitása néha még elő-elő kerül, de csórósága már nem játszik szerepet. Az anno majdhogynem tűz-víz-föld-levegő szinten elkülönülő karakterisztikájú, mégis összetartó bandából mára egy langyos, egyenhígfos massza lett. A legújabb epizódokban már csak ruhájuk alapján lehet elkülöníteni őket, mert ugye kell a hely a Tiger Woods-nak.

Így valódi South Parkos események levezénylésére már idő sem jutna. Na persze nem ez az ok, az a megfáradásban, elszürkülésben keresendő. Tény, hogy akik az össze-vissza, követhetetlenül vibráló, agyfaszos fordulatok és történések, az utánozhatatlan jellemrajzok, az elnagyolt rajzstílus, a sírva röhögős párbeszédek, a rétegesség, és a finom társadalomkritika miatt szerették meg a sorozatot, nos azoknak mára már semmi sem maradt. Celeb ekézés, erőltetett polgárpukkasztó szándék, százszor ellőtt lezárások, kurvára nem vicces "poénok" és önismétlő, szájbarágós hegyibeszédek viszont vannak. Hajrá 14. évad, hajrá Stone-ék! Össze tudtok helótázni ti ennél még szarabbat is. És nekünk csak egy hetet kell rá várnunk.

Hiába esik hétfőre egyik nemzeti ünnepünk, a Half Pécs Squad fáradhatatlan csapata a szokott időben (20:00-tól) vezényli le a mindenki által istenített premier filmekről szóló adását, természetesen a Periszkóp Rádión.

A héten kettő, az Oscar gálán is "jelenlévő" alkotás  lesz a terítéken: az animációsfilm kategóriában jelölt szépséges Secret of Kells, és a The blind side, melynek a legjobb női főszereplőnek járó szobrocskát köszönheti Sandra Bullock (megjegyzem ezt még most sem, és valószínűleg sosem fogom megérteni). A harmadik film a John Travolta és John Rhys Meyers nevével fémjelzett From Paris with Love, amitől azt hiszem senki sem vár többet egy sima mester-tanítvány akciófilmnél.

Kedden 16:00-tól a még 3 héttel ezelőtti Tim Burton adás másodk felét hallhatjátok  melyben többek közt a Nagy Hal, a Charlie és a csokigyár, Sweeney Todd és a legfrissebb Burton az Alice Csodaországban lesz a középpontban.

Úgyis kívülről tudjátok, de azért nem árt elismételni: hétfő 20:00, kedd 16:00 --> www.periszkopradio.hu

A szokásos felvezető köröket tudjuk le gyorsan (minden ott van az első résznél leírva) és rágjuk át magunkat röviden, tempósan a nagyot szóló, többnyire pozitív visszhangot kreált, már-már kultikus státuszú [REC] című horror második részén, amely halkabban jött, de már küldenénk is. Balaguero és Paco Plaza második túrája a karantén sújtotta katalán panelba ígéretes rajtot vesz, de oly' drasztikusan kezd veszíteni értékeiből, hogy Lio Messi sem tehetne semmit.

Direkt folytatásról van szó, az első rész holttestjei még ki sem hültek, de mi már ismét behatoltunk, ezúttal egy kommandós osztag segítségével, akik, mint az később kiderül, egy pap hegemóniáját élvezik. Persze akad itt csavarnak csúfolt fordulat, amely annyira lepi meg az embert, mint annó Steinfer Kristóf nemi beállítottsága. És ennyi, a maroknyi debütáns próbál létezni, miközben a legnyilvánvalóbb mellett, olyan klasszikusokat idézgetnek, mint az Alien, vagy a The Thing - ez, az egy kézen megszámolható érdemei egyike.

Érezni, hogy a filmet csupán a hype készíttette el, az előd aratásán felbuzdulva, tíz percre elegendő cselekménnyel próbálták a sikert reprodukálni. Felesleges időhúzások, céltalan jelenetek sora tűzdeli a játékidőt, lelki szemeinkkel pedig láthatjuk a készítők feletti szövegbuborékban a hegyomlásnyi kérdőjeleket, hogy mit is kellene csinálni. Mert a [REC] 2, gyakorlatilag áll. Jól kezd, de ritmusát már azelőtt elveszti, mielőtt felvenné.  A forgatókönyv végtelenül ostoba, ötlettelen, a légkör meg sem közelíti az előzmény hangulatát, ijeszteni meg sem próbál, az alakítások is nevetségesek. Persze szereplőink is meglehetősen hiteltelenül, bután lettek megírva, így a színészek eleve elátkozottnak ítéltettek. A legnagyobb gond előtt még egy pozitívum akad. Ez a sisakon helyet foglaló kamera, egységünk minden tagjánál.

A nagyérdemű engedelmével idéznék kicsit Roger von Oech-től, aki ugyan az életet hasonlította a fánkhoz, de ez nem filozófikus blog ugye; „A [REC] olyan, mint a fánk. Frissen és melegen isteni, bár néha megfekszi a gyomrunkat. A közepén a lyuk valódi rejtély, a fánk mégsem lenne fánk nélküle.” Erre itt a [REC] 2, mely próbálja betömni a nyilvánvalóan szexuális tartalommal bíró lyukat. De minek? Ez volt a vonzalma az első résznek, a ködbe veszett magyarázat, amit most totális baromsággal vérteznek fel, ami csak akkor lenne megbocsátható, ha így is működne a film. De nem, az ember komolyan jobban jár az előzetessel (hát mennyivel jobb, már a zene is), végezetül bíráskodom e spirituszt hullajtott, ám de jó sminkesekkel megáldott tréhalom felett, mely betűkkel annyit tesz, hogy szinte nézhetetlen, számokban pedig 10/2

Steve McQueen (mint kiderült, semmi köze ahhoz a Steve McQueen-hez) bemutatkozó rendezéséhez az angol-ír konfliktus egyik közelmúltbeli kicsúcsosodását, a bebörtönzött IRA tagok 1981-es éhségsztrájkját választotta témául. Az ötletben és az alapszituációban ott van a potenciál, azonban a stílus és a vászonra álmodás eszközei nem feltétlenül a legmegfelelőbben aknázzák ki azt.

A képi világra egy szavunk sem lehet, a fényképezés teljesen korrekt, sehol egy élénk szín, a mindent átitató fakó élettelenség pedig nem hátrány egy börtönfilm esetében. A snittek hosszúak, a cselekmény lassan bomlik ki, valamint a karakterkezelés is dicséretes, McQueen olyan ügyesen vezényel, hogy szinte észrevétlenül tolódik át a fókusz egyik szereplőről a másikra, hogy aztán megállapodjon a fantasztikusat alakító Michael Fassbender Bobby Sands-én. Az viszont számomra nagyon fájó, hogy rendezőnk mindössze egyetlen komolyabb "beszédes" jelenetben engedi kibontakozni őt. Ez a nagyjából 15-20 perces, egyetlen beállításból felvett dialógus a film egyértelmű csúcspontja, színtiszta zsenialitás. Sokkal inkább néztem volna ezt szinte a teljes játékidő során, semmint hogy a kétségtelenül megrázó, de minden érzéketlenség nélkül kijelenthetően már sokszor látott brutális börtönviszonyok hallgatag taglalását.

Aztán az utolsó fél óra alatt vált számomra világossá, hogy mennyire arányt tévesztett film ez, és ezáltal a kívánt hatást sem sikerült elérnie. Hiányzott a komolyabb háttér, a motivációk, az egyéni sorstragédiák kibontása. Továbbá az alkotók egyértelmű állásfoglalása, a néhol hatásvadászul tolakodó jelképrendszer is véleményesnek mondható. A zárlat feleslegesen elnyújtott, és így kizökkentő, valamint a főcím előtt közölt szöveges információhalmazt is be lehetett volna ágyazni a filmbe, ahelyett, hogy ezt az elkényelmesedett, elhasznált megoldást alkalmazták volna.

Tehát a verdikt. Remekül indul, magába szippant, aztán egyre gyakrabban akadozik a gépezet. Valahol csalódott vagyok, mert több volt ebben. Az mindenesetre újfent bizonyítást nyert, hogy Fassbenderre ideje odafigyelni. Első filmként különösen megsüvegelendő alkotás, de lesz ez még jobb is Mr. McQueen. 10/6.5, mert jóval inkább tetszett, mint sem, azonban semmi sem indokol egy újranézést.

paulkemp

Érdekes egy film címét az eredeti nyelv szavának kétértelműsége nélkül visszaadni, igaz, hogy ebben az esetben triviálisak tűnik, hogy az éhség felelne meg leginkább. Mégis valami hiányérzet támad a vége főcím alatt, hiszen Steve McQueen egyetlen pillanatot sem szán valójában ennek kibontására sokkal inkább fókuszálja kameráját a vágyódásra, a fizikai szükséglet mögötti többlet tartamra.

A cselekmény kibontása nem is igazán lényeges ezek alapján, mely a remekül fényképezett, hosszan elnyújtott jelenetekben háttérbe is szorul, helyettük már-már cronenbergi fetisizmussal bíró testkép orgiába füröszthetjük szemeinket, melyet itt-ott szakít meg egy-egy párbeszéd, s egy 23 perces csúcsjelenet, amely tovább erősíti, hogy mindenről szól ez a film az éhségsztrájk eszközén kívül.

Mindenesetre annyit elmondhattuk, hogy az IRA bebörtönzött tagjainak 1981-es éhségsztárjáról van szó, aki már ez előtt is minden az elzárás alatt igénybe vehető civilizáltságot is mellőznek (tisztálkodás, élhető környezet), hogy rabságuk politikai státuszát elismerje a brit kormány. Az „éhezést” végül Bobby Sanders (Michael Fassbender zseniálisan formálja meg az egyre jobban eltűnő lázadót) kezdi el, akit még 9-en követnek a sírba 7 hónap alatt, míg a fogvatatók meghátrálnak, s a politikai státusz formális elismerésén kívül minden követelésüknek eleget tesznek.

A film mindezek alapján első ránézésre sokkolni próbál. Az életlen feketében játszó statikusan keretezett jelenetekkel a börtön hangulata már alkalmas erre, melyet csak tovább erősít a rabok önként választott „barbárságba” süllyedése. Persze ennyi még nem elég, s a feszélyező, kellemtelen képsorok folytatódnak Bobby Sanders testével, mely szép lassan a gettó filmekből ismeretes (esetleg egyes etiópiai képsorokat idéző) két lábon járó csontvázhoz válik hasonlatossá, amin ráadásul fekélyek, kelések jelennek meg. Ilyen értelemben a film csúcspontját az orvosi kezelés jelenti, mely végleg a földbe döngöli a nézőt, s talán egy pillanatra felteszi a kérdést, hogy miért is érdemes mindez.

A válasz viszont már sokkal hamarabb megkerült, hiszen a már említett hosszú jelenetből, azaz Sanders és egy Atya párbeszédéből régen kiderült minden, s mind az előtt lévő felvezetés, s az utána következő végjáték, csak kötelezően lefutandó kör, hogy a kép teljes legyen. Mert egyértelmű, hogy nem magáról az eseményről van itt szó, hanem a vágyról a szabadság iránt, a hitről, hogy „törött lábakkal” inkább meghalni kell, mely talán utat mutat másoknak, hogy élni hogyan lenne érdemes.

Összességében tehát egy remek (nem csupán agyondíjazottsága miatt) filmről beszélhetünk, melyet a címválasztás talán kissé mellékvágányra juttatott, de még a kétértelműség hiányán is átsüt egy feledhetetlen színészi alakítás, melyet szinte tökéletes kamerakezelés kísér (Cannes Golden Camera), olyan atmoszférával, mely miatt akár a történelmi ismeretek hiányában is remek filmélményben lehet része akárkinek. 10/7.5

Hétfőn 20:00-tól tartjuk a tematikus műsort, hogy még melegében tudjunk reagálni a hajnali Oscar-gálán történő eseményekre. Reméljük nem kell egy egész órán keresztül ekéznünk az Akadémia kedves tagjait (Nektek meg ezt hallgatni), de sajnos nem kis esélyt látunk rá.

Kedden 16:00-tól pedig a hétfői menetrend lesz érvényben: beszélünk a Scorsese-féle Shutter Island-ről (egyszerűen zseniális-mAri), az egészen durván véres-akciós Ninja Assassin-ról, és nem utolsó sorban az 1981-es írországi éhségsztrájk és a bebörtönzött IRA tagoknak emléket állító alkotásról, az Éhségről.

Tesség ismét ránk hangolni a rádiókészülékeket Pécs belvárosában, vagy csatlakozni a www.periszkopradio.hu oldalon!

A pszichológiai thriller, mint alműfaj egyre szélesebb réteget hasít magának évről-évre, egyre több műfaj elemeit alkalmazva az anyazsáner jellemzői mellett, így drasztikusan trimmelve például, a hasonlóan szerteágazó horrortól elválasztó határvonalat. A Shutter Island című filmmel az egyik legnagyobb élő rendező - kinek filmjei a mai napig 64 jelölést és 15 Oscart értek -, Martin Scorsese is belekóstolt eme hálás műfajba megszokott társával, Leonardo DiCaprióval. Ha ezek mellett megemlítjük, hogy az alapanyag egy Dennis Lehane könyv, kinek műveit eddig kétszer is sikeresen adaptálták (Mystic River, Gone Baby Gone), akkor igazán minőségi produktumra számíthatunk.

A film egy szokványos nyomozásnak indul. Teddy Daniels (Leo) és társa, Chuck (Mark Ruffalo) az ashecliff-i elmegyógyintézetbe tart, mely egy, a külvilágtól elzárt szigeten terül el. Egy szökött pácienst keresnek, de hamar rájönnek, hogy a meglepően militáris intézményben nem sok segítségre számíthatnak. Úgy érzik, valamit elhallgatnak előlük és indokolatlanul erőszakosan viselkednek. Persze a helyzet cseppet sem ilyen egyszerű, mint a pszicho-thrillereknél szokványos, most is az elme trezorját próbáljuk felnyitni, több-kevesebb sikerrel.

Két jelentős gond van a filmmel kapcsolatban, melyekből az elsőt ki lehetett volna küszöbölni. Ez nevezetesen a forgatókönyv. Egyenetlen és üres, vannak jó pillanatai, ami fájó annak tudatában, hogy a csavar mire operál, az előzetes láttán vagy épp annak ismerete nélkül már az első percekben megjósolható, így kissé érdektelenné is válik a nagy feneket igénylő játékidő alatt a sztori, és az utolsó mondattal érkező pofonra is csak legyintünk. Mindemelett dicsérhető a szkript is a koncepció miatt, ahogy puzzle módjára áll össze a kép, visszaemlékezésekkel, rémálmokkal (a film legjobb jelenete is ilyen) tarkítva. Az már megint más, és ezzel megérkeztünk a másik égető problémához, hogy ehhez minek kellett Scorsese?

Már ha az eladhatóságot kivesszük a pakliból. Az ember várja - de nem csak ő az egyetlen példa -, hogy minden alkotásával túlszárnyalja legnagyobb műveit, ami ugyan szinte lehetetlen feladat (bár, volt rá ideje), de utóbbi pár alkotását mégis megelőzte a Shutter Island-del. Ettől még csak szimpla rutinmunkának, ujjgyakorlatnak minősül, ami nem hű Scorsese nevéhez, nem excellál a tömegből. Jellemtelen, stílusmentes a végeredmény, amit így, ha bárki nem is, de elég sokan megrendeztek volna. Azt is el kell ismerni azért, hogy sokkal többet nem valószínű, hogy ki lehetett hozni ebből (de majd a könyv elolvasása után kiderül, mert legalább ahhoz meghozta a kedvet).

Atmoszféra ügyileg teljesen rendben van a Shutter Island, legerősebb pontja pedig Robert Richardson munkája, aki legutóbb Tarantino brigantijait is kamerázta. Nem sok ornamentális elem kerül a látótérbe de roppant erős képekkel bír, amire a vágó tevékenysége is rádob egy lapáttal. És valahol itt ki is merülnek a film érdemei, hisz bár hiába a pazar alakítások, az ilyeneket színészeink már csak presztízsből is megeröltetés nélkül lehozzák. Bár Leo olykor sok, főleg mikor hajtogatja, hogy nem csupán egy nímand, de összességében mind ő, mind Ruffalo, Kingsley, Haley vagy épp Max von Sydow kitett magáért.

Összességében, a "láttunk már ilyet" érzés végig bennünk van (egy közismertebb példa; Gothika), a Shutter Island semmi egyedit nem mutat és azt sem jól. Semmilyen érzelmet nem vált ki és nem is közvetít, gyakorlatilag semmilyen hatással nem bír a nézőre (pár kacajon kívűl), a maréknyi ijesztgetős jelenet is várható. Egy stabilan összerakott darab 10/5

A twitteren lezavart 2010-es Golden Globe gála után az idei Oscar díjátadó - az elmaradhatatlan blogos közvetítés mellett - szintén beférkőzik majd kedvenc mikroblog szolgáltásunk falai közé is. A paulkemp - madcows - chromeshelter trió mind twitteren, mind a blogon élőben, frissen s gyorsan tolmácsolja majd nektek a történéseket! :)

A kavarodást elkerülvén paulkemp félkövér betűvel, madcows simával, míg én döltbetűvel ontom majd az áldást / véleményt / kritikát kedves olvasóinkra.

Twitteren a #hpso taggel fogjuk tolni a kontentot, így az élő csiripközvetítést ITT (http://twitter.com/#search?q=hpso) követhetitek könnyedén, EDIT: illetve itt a blogon is.

Magát a gálát neten keresztül a http://oscars.go.com címen lehet majd nézni, illetve ha ez esetleg behal (amire jó esély van) ITT találhattok egyéb alternatívákat. 

Az Oscar posztunk holnap 23.00-tól folyamatosan frissítve lesz egészen a gála végéig...

Végül álljanak ITT a 2010-es díjátadóra a saját tippjeim (melyek természetesen nem tükrözik azt, hogy én kinek adnám a díjakat, hiszen akkor többek között róka úr, és a komoly ember is több ízben kapkodhatná a fejét felfele meglepetten :))

EDIT: A liveblogolás blogon lesz, de twitterről, így egyszerre tudunk mind írni könnyen, és nagyon gyorsak is tudunk lenni. A többi változatlan, kommenteljetek, kövessétek, hamarosan jövünk (madcows).

Roman Polanski egyik tagja annak a maréknyi filmrendezőt tömörítő körnek, kiknek az elmúlt évtizedek során sikerült olyan mértékű presztízsre szert tenniük, hogy bár bizonyítaniuk már egyáltalán nem szükséges - egyszerűen mégis lehetetlen nem sokat elvárni alkotásaiktól. Hiába állítják többen A Zongorista töretlen sikere ellenére is, hogy a lengyel származású rendezőzseni a nyolcvanas évek eleje óta folyamatos mélyrepülésben van, a The Ghost Writer érkezését mégis iszonyatos várakozás és találgatások előzték meg. Az idei Berlinálén végre lehullt a lepel, és a szerencsésebbek megtapasztalhatták, hogy ebből az igen érdekes koncepcióból kiindulva végül milyen irányba terelte vízióit Polanski...

A Szellemíró, mint a címe is mutatja egy névtelen firkász (Ewan McGregor) történetét mutatja be, amint elvállalja a volt brit miniszterelnök, Adam Lang (Pierce Brosnan) memoárjainak korrigálását, könyvvé fűzését. A rutin pénzkaszálásnak induló munka a politikus ismételt reflektorfénybe kerülésével és Lang előző szellemírójának halála körüli titokzatos információmorzsák váratlan felbukkanásával pillanatok alatt átcsap oknyomozó kutatásba, melyből látszólag főhősünk sehogy nem kerülhet ki jól.

A történetből könnyedén leszűrhetjük, hogy itt bizony egy vérbeli nyomozós thrillerrel lesz dolgunk, és a végeredmény szempontjából nagyon szerencsésen Polanski tartotta is magát ehhez az elképzeléshez, sőt! Merem állítani, hogy jó ideje nem készült a műfaj klasszikusai előtt ilyen mélyen fejet hajtó mű! Polanski minden tekintetben követi az Alfred Hitchcock legendás filmjei által megteremtett, és a sajt alkotásai által korábban is oly hűen építgetett csapást.

A szellemíró egy a végletekig kisimult és magabiztos film - és ez nem csak a hihetetlenül gyönyörű, ám mégis visszafogottnak ható látvány, valamint a képi világra tökéletesen simuló zenék (utóbbiakat a rendező rajongói nagyon fogják értékelni) érdeme, hanem bizony a nagyszerű munkát végző színészeké is. Ewan McGregor hibátlanul hozza a csendesen, ámde mégis gyanakvóan háborgó tenger szerepét, melybe mindent felkavaró hullámként csap bele Brosnan játéka a közös jeleneteknél. A film annak ellenére, hogy mindössze két - három hibátlanul megalkotott helyszínen játszódik (egy üres hotelben, egy majdnem üres szigeten található erődítményben, illetve egy kikötőben) számos olyan - olykor csak másodpercekre megjelenő - figurát mozgat, akik karakterük groteszkségével egytől egyig emelik a feszültséget (nem beszélve Tom Wilkinson cameoajáról...). 

A film fő irányadó elve a szép lassan mindent elnyomó paranoia. Polanski szándéka nyilvánvalóan az volt, hogy a nézőt mindig egy gondolattal a főhős előtt járatja, ezzel kiváltva egy hihetetlenül intenzív együttérzést, a karakterért való izgulást. A Szellemíró nem váratlan csavarokkal vagy meglepetésekkel tarol, mindinkább a tökéletes és szigorú szerkesztésével. Az esetek többségében ugyan tudjuk, hogy mi fog történni, viszont a kulcsjelenetek pont a megjósolhatóságuk miatt hihetetlenül ütnek (ez hatványozottan igaz a brilliáns zárójelenetre). Minden ezekre a pillanatokra van kihegyezve: amikor a szellemíró tudása utoléri a nézőét.

A filmet elsősorban Polanski fanoknak, és a klasszikus "fénykép-hátuljára-telefonszámot-írós-fecnire-jegyzetelős" melodrámák kedvelőinek ajánlanám, de minden bizonnyal bárki élvezni fogja, aki nem vár valami forradalmi újítást a The Ghost Writer-től. A film összességében sajnos éppenhogy nem ér fel a rendezői csúcsműveihez, de mindössze egy hajszállal marad el mögöttük. Egy nagyon jól kivitelezett mestermunka, melyen igazán érződik, hogy egy zseni készítette. 10/8.5 

A verdict után, tényleg csak zárójelben jegyezném meg, hogy érdemes figyelni a film önéletrajzi utalásaira (a közéletből visszavonuló híresség / korai bűnök felemlegetése / száműzetés / xy ország védelmet ajánl... azért valamit tud ez a csávó :P)

Adott három nem kifejezetten derűs sorsú, de mégis, többé-kevésbé balanszban lévő ember. Mindegyikük élete egyfajta furcsa feszültséggel van megtöltve. Cristina (Naomi Watts) a családjával foglalkozik. Boldog házasság, gyerekek. Jack (Benicio Del Toro) korábbi élete miatt bűnhődik és a vallásban próbál megbocsájtást, feloldozást nyerni. Paul pedig éppen új szívére vár. Hármójuk sorsa egy szerencsétlen autóbalesetben fonódik össze. Értékrendjük megborulni látszik, 21 grammos lelkük eltorzul, személyiségük kifordul magából, persze nem feltétlenül rossz irányba.

A film Alejandro González Innáritu trilógiájának második darabja. A hármas mindegyike egyfajta tanulmány arról, hogy egyes emberek, illetve a köztük lévő reláció, hogyan változik meg valamiféle sokk hatására. Az első darab a Korcs szerelmek (Amores perros) 2000-ből. A kiforratlanság szó minden bizonnyal túl erős, de mégis azt mondhatjuk, hogy annak ellenére, hogy megjelennek benne a rendező és a forgatókönyvíró (Guillermo Arriaga, aki egyébként a trilógia minden darabját írta) meglehetősen karakteres húzásai, kevésbé zseniális, mint jelen írás tárgya. A Bábelre pedig a nagyképűség bélyegét túlzás rásütni, mert ugyan igaz, hogy kicsit nagyvonalúbban, ha tetszik lezserebbül kezelték a sztorit, de ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy rossz film lenne. Az előbbiekből kiderül, hogy a három film közül egyértelműen a 21 gramm a legjobb. Ennek több oka is van.

Először is a film struktúrája, egészen rendhagyó. A történetvezetés abszolúte nonlineáris. A jelenetek látszólag esetlegesen vannak egymás mögé dobálva, ezzel teljes mértékben a nézőre bízva a sztori összeszkábálását. Az egész olyan, mint egy puzzle, aminek egyesével kapjuk meg a darabjait. Ám ha igaz lenne, hogy random az egész, akkor elég nehéz dolgunk lenne és a kép csak igen erős találgatás, káosz után állna össze, ha össze állna egyáltalán. Szóval sokkal helyesebb az a megállapítás, hogy Arriaga teljes mértékben tudatosan adja nekünk a kis karton darabokat, melyeket rövid gondolkodás után hozzácsatolhatunk egy korábban, akár a film elején, látott darabhoz. Nincs olyan, hogy valami ne passzolna. Én ezt, ha megengedi a Drága Olvasó, nem átallok egészen egyszerűen varázslatnak nevezni és mint olyan egymagában is egészen különleges filmmé avanzsálná a 21 grammot.

Azonban a forgatókönyv zsenialitása mellé kapunk három olyan színészt, mint Watts, Penn és Del Toro. Mindannyiuk alá írtak egy-egy bikaerős karaktert, igaz Cristina néha megbicsaklik. Mindegyikük egy adott emberi alaptípus megtestesítője, majd a baleset után kapnak a korábbival teljesen ellentétes ént, melyek taglalása egyébként óriási kísértés, de a spoilermentesség érdekében úrrá leszek rajta. E figurák pedig egy, a történethez hibátlanul passzoló kontextusba vannak elhelyezve, melyet részben a fényképezés módja, részben a díszletek alakítanak ki. Előbbit egyébként a rögzítetlen kamerakezelés, a magas kontraszt, valamint a sok premier, illetve szuperpremier plán teszi valóban depresszívvé. És akkor még nem is beszéltem a zenéről és a dialógusokról, melyek mondanom se kell, szintén bravúrosak.

Tulajdonképpen nem vagyok hajlandó hibát keresni, illetve találni jelen filmben, így aztán egy kövér 10/10.

Annak aki nem szemléli a tivobitchez.blog.hu alatt található kitűnő tévés blogot, annak egyrészt toll a fülébe, másrészt javaslom, ha felkeltette az érdeklődését a 21 gramm, akkor nyissa ki a tévét szombaton, kilenc után pár perccel és csavarja a készüléket a Dunára.

Itt a toplistás post. Kicsit megkésve ugyan, de csupán azon okból, hogy nagyobb rálátással, szinte az összes komolyabb tavalyi produkciót bevizsgálva még teljesebb képet tárhassunk elétek kedvenceinkről. Szóval lejjebb görgetve érkeznek a szerkesztők tízes listái, vegyes formában, szigorúan szubjektíven. Reméljük, tudunk újat mondani, illetve kommentben számítunk a ti esetleg kimaradt favoritjaitokra is.  Magyar címet, rendezőt csak egyszer tüntettünk fel. Vajon meddig láttok új neveket?

paulkemp /sorrend nélkül/

Antikrisztus (Antichrist, Lars von Trier)

A Serious Man (Ethan és Joel Coen)

Az irányítás határai (The Limits of Control, Jim Jarmusch)

Becstelen Brigantyk (Inglourious Basterds, Quentin Tarantino)

Hold (Moon, Duncan Jones)

Millenium trilógia (Niels Arden Oplev és Daniel Alfredson)

The Informers (Gregor Jordan)

Thirst (Bakjwi, Park Chan-wook)

Whatever Works (Woody Allen)

Zombieland (Ruben Fleischer)

mAri  /sorrend nélkül/

Dr. Parnassus és a képzelet birodalma   (The Imaginarium of Doctor Parnassuss, Terry Gilliam)

Gilliam egy varázsló. Nála jobban azt gondolom csak kedvenc Burton fiúnk tud meséket rendezni. A mostani sajnálatos eset miatti "kényszerhelyzetből" is látszik, hogy egyszerűen nem lehet zavarba hozni még ekkora gáncsokkal sem, minden problémán képes felül kerekedni azzal a bizonyos fantáziával/kreativitással.

Becstelen brigantyk

Tarantino 2009-es masterpiece-e Brad Pitt-el a főszerepben. Ezerszer lerágott témakör westernbe ültetése, 4 nyelvvel és a német/osztrák akciósorozatok csiszolatlan gyémántjaival megspékelve. Imádom a pasit.

Antikrisztus

Lars Von Trier új filmje, kellőképpen elborult, misztikus és beteg. Mindenképp benne van a top 10-ben, pedig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Egy viszont biztos, hogy sosem fogom elfelejteni.

Ahol a vadak várnak   (Where the Wild Things Are, Spike Jonze)

Egyszerűen zseniális sztori, zene, megvalósítás. Mindenkinek kötelező, aki volt valaha gyerek...

Harry Brown   (Daniel Barber)

A már nagypapa korú Michael Caine mutatja meg ki a madafaka a panelek közt. Nem csinálja rosszul.

Hold

Letisztult, Földön túli, aktuális kérdésekkel. Sam Rockwell meg zseniális. Nem szeretem a sci-fit, de ez frankó volt.

Fantastic Mr. Fox   (Wes Anderson)

Az év legnagyszerűbb cukisága. Frappáns, eyecandy, kedves kis szinkronszínészekkel/ gombszemű állatkákkal.

(500) days of Summer   (magyar cím felesleges, Marc Webb)

Az idei legjobb romkom. Igazi happy end nélkül, mert ez nem egy szerelmes történet, csak egy történet a szerelemről.

Szélhámos fívérek  (The Brothers Bloom, Rian Johnson)

"A" szélhámos film, nagyon jó karakterekkel, csavarral, szerelemmel, bonyolult testvéri kapcsolattal. Az utolsó jelenet egyszerűen priceless. /Mark Ruffalo is my american true love/

Rockhajó  (The Boat That Rocked, Richard Curtis)

Igazi feelgood movie, klassz zenékkel és a mai brit színjátszás legjavával/PSH-val :) /Rhys Ifans is my true love/

Az év szemetei: Újhold, Áruló szív, Pandorum, A túlvilág szülötte, Komfortos mennyország

Az év csalódásai: Sherlock Holmes, The Men Who Stares at Goats, Farkasember

popcore

1. Becstelen brigantyk (Az év filmje. Ennyi. Tarantino scores again.)

2. Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (Terry Gilliam tombol és mindez gyönyörű, imádnivaló. Majdnem az év filmje.

3. Az irányítás határai (Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy kiváló film, de nekem titkos kedvencem)

Továbbiak duma nélkül nem sorrendben: Szélhámos fivérek, Fantastic Mr. Fox, Egek ura (Up in the Air, Jason Reitman), District 9 (Neill Blomkamp), Harry Brown, Rockhajó

Év szara (egy perc gondolkodás nélkül): Újhold (Twilight - New Moon, Chris Weitz)

madcows

Amik a top10-es listámról épp csak lecsúsztak, de megérdemlik, hogy megemlítsem.

(http://popkult.tumblr.com/post/418178833/filmek-amik-a-top10-es-listamrol-epp-csak-lecsusztak)

10. The Boat That Rocked

9. (500) Days Of Summer

8. Zombieland

7. District 9

6. Up In The Air

5. Watchmen (Zack Snyder)

4. Ki nevet a végén (Funny People, Judd Apatow)

3. Másnaposok (The Hangover, Todd Phillips)

2. Fantastic Mr.Fox

1. Inglourious Basterds

Legjobb férfi alakítás: Cristoph Waltz (Inglourious Basterds)

Legjobb noi alakítás: Carey Mulligan (An Education)

Legjobb rendezés: Wes Anderson (Fantastic Mr.Fox)

Legjobb forgatókönyv: Quentin Tarantino (Inglourious Basterds)

Legjobb filmzene: Where The Wild Things Are, The Boat That Rocked

Legjobb látvány: Fantastic Mr.Fox

Az év csalódása: Avatar

Az év meglepetése: Observe & Report

Legszarabb film: G.I. Joe, Transformers 2

FlasH /sorrend nélkül, különböző kategóriákba szedve/

Legjobb romantikusok: Adventureland (Gregg Mottola), (500) Days of Summer

Legviccesebbek: A Serious Man, Funny People

Legfeelgoodabb: The Boat That Rocked

Legjobb háborús (talán az évtized legjobb háborús filmje): A bombaszakértő (The Hurt Locker, Kathryn Bigelow)

Legnagyobb alakítások: Inglourious Basterds (Brad Pitt, Christoph Waltz), An Education (Carey Mulligan, Peter Sarsgaard, Alfred Molina), Up in the Air (George Clooney, Vera Farmiga, Anna Kendrick)

Legjobb animációs: Fel! (Up, Pete Docter és Bob Peterson)

chromeshelter

1. A Serious Man

2. The Fantastic Mr. Fox

3. The Hurt Locker

4. Harry Brown

5. Thirst

6. Up in the Air

7. District 9

8. Where the Wild Things Are

9. The Messenger (Oren Moverman)

10. Becstelen Brigantyk

ChrisDry /nem csak idei, hanem idén látott filmek/

01. Ütközések /2004/  9/10
02. District 9 /2009/ 8/10
03. Superbad – avagy miért ciki a szex? /2007/ 8/10
04. Gettó milliomos /2009/ 8/10
05. Kidulthood /2006/ 8/10
06. Boy A /2007/ 8/10
07. Magnólia /2007/ 7/10
08. Watchmen /2009/ 7/10
09. Gran Torino /2008/  7/10
10. Man from Earth /2007/ 7/10
11. Torta / Layer Cake /2004/ 7/10
12. Ben X /2007/ 7/10
13. A hullám /2008/ 7/10
14. Frost/Nixon /2008/ 6/10
15. Bombák földjén /2009/  6/10
16. Avatar / 2009/ 6/10
17. Másnaposok /2009/ 6/10
18. Zeitgeist-Addendum /2008/ 6/10
19. 9 /Nine /2009/ 6/10
20. Hold /2009/ 6/10

VVega

1. Black Dynamite (Scott Sanders) - Black Dynamite, a CIA valaha volt legjobb ügynöke, a strici nélküli ribancok védelmezője és a kisgyerekeket a drogoktól megóvni akaró mozgalom élharcosa kalauzol végig bennünket ebben a durván másfél órás, tömör gyönyör, üresjáratok nélküli végig röhögős blaxpotation paródiában. Hősünkre természetesen jobban tapadnak a nők, mint James Bondra, Chuck Norrist pedig fél kézzel hajtogatná kiskockává. Sanders zseniálisan idézi meg és egyben tiszteleg főleg a '70-es évek blaxpotation alkotásai, de úgy összességében az akkori akciófilmek előtt. Hihetetlenül okos, grammra (via popcore) kiszámolt szerkezet, tökéletes időben érkező direkt bakik tömkelege, fantasztikus zene, idézhető mondatok százai. Kultuszfilm lesz ez, nálam pedig a tavalyi év vitán felül álló legjobbja. 10/10.

2. Harry Brown

3. Becstelen Brigantyk

4. Up in the Air

5. Antikrisztus

6. Thirst

7. Zombieland

8. The Hurt Locker

9. A Serious Man

10. Star Trek (J. J. Abrams)

Hétfőn 20:00-tól műfajilag biztosan, de előreláthatólag minőségileg is hihetetlenül változatos programmal kedveskedünk nektek. Szó lesz Scott Sanders lehengerlő múltidézéséről, a Black Dynamite-ról, továbbá a legjobb brit filmnek járó BAFTA szobrocskát frissen bezsebelt Fish Tank c. drámáról, és nem utolsó sorban végre-valahára Chris Colombus legújabb művét is kivesézzük, ami nem más, mint a Villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak névre hallgató gyerekfantasy.

Kedden 16:00-tól pedig nem kisebb feladatra vállalkozunk, minthogy egy Sylvester Stallone  délutánt tartva sorra vesszük a Rocky és Rambo filmeket. Az összeset.

a www.periszkopradio.hu műsorán

A világ legjobb édesapja / World’s Greatest Dad /2009/ (10/7) Irtó gáz kölyök és Robin Williams újabb jó szereplése, komoly filmben, egyfajta humorral, naturalizmussal és nem mindennapi történettel, remek zárókifejlettel. Nem mentek bele a szokásos sémákba (csak néhányba) és nem okozott csalódást, se zeneileg, se történésileg, és alakításilag meg csak nagyszerű jelzőkben tudok beszélni. Történetet és a trailert sem ajánlom, helyette tessék minden előolvasás, trailerezés nélkül megnézni, lehet szidni, vállalom, ha valakinek nem tetszik, de komoly indoklást kérek. A film többet hoz ki belőle, mint amire számítani lehet eleinte. Minőségi alkotás, olyan darab, amit másodjára is le lehet venni a polcról és ajánlani is javasolt másoknak.

Dead Man’s Shoes /2004/ (10/7) Shane Meadows régebbi filmje (pl. This is England alkotás is az ő nevét dicsőíti). Hibátlan karakterek, ismeretlen színészek és arcok, tökéletes átéléssel, bosszú angol-módra. Naturalisztikus, sallangmentes, felesleges (cselekmény szempontjából) történések nélkül. Paddy Considine, Gary Stretch is kimagaslót alakít, messzemenően jókat lehet róluk mondani, az ír akcentus miatt néha érthetetlen a szöveg, de így is javasolt a filmet feliratosan megnézni. Nem kell csodát várni sem különleges cselekményt, se misztikus dolgokat, a film egyszerűen hozza az alapjaiban első benyomásban elvártakat, nem spilázza túl, nem sablonozik, nem hatásvadász módon adja el, hanem természetes arcokkal, egyértelműen mutatja be a hidegvérű bosszút. Persze lett volna mit javítgatni, de összességében remek alkotás, csak így tovább Shane Meadows, várjuk a további filmélményeket.

Kerülőutak / Sideways /2004/ (10/8) Paul Giamatti, Thomas Haden Church, Virginia Madsen összehozta a mesteri remekművet kapcsolatokról, életekről, célokról, borászati ismeretekről. Történetet sem javaslom nagyon átnézni, nem is éri meg: 2 barát (egyik válás után másik házasság előtt 1 hetes kiruccanása a borászat és a női lelkek világába, önmagukkal való szembenézésük, örök barátság, tartalmas beszélgetések, jó humor, pasi-dumák és kaliforniai borok kóstolgatása. Borkedvelőknek alapfilm, de amúgy hasznos a fiatal és az idősebb korosztály számára is, meglepően kiemelkedően jó film kerekedett egy nem világmegváltó, csak egyszerűnek látszó, érzelmi lényeket takaró személyiségek bemutatása a bor világának (Pinot rulez) palackjain át tekintve. Kicsit olyan, mint a Másnaposok c. film, ám az érzelmi-értelmi lényege ennek sokkal messzemenőbb. Ui.: Aki a film után nem érzi szükségesnek egy jó barát felhívását, és egy finom bor felbontását, az maradjon a sörnél és a Playboy újságnál…

Brick /2005/ (10/8) Ex-barátnő után magánnyomozás, drog, suli, lecsúszott emberek, segítő ‘Agy’, drogbandák, fekete Mustang. Pazar hangulatfilm egyedi stílussal, jó forgatókönyv, klassz ifjonc színészekkel, különlegesen remek alkotás  érdekes hangulati-zenei és képi világával csak jókat tudok róla nyilatkozni. (Joseph Gordon-Levitt alakítása  külön figyelemreméltó, idén a Hesher-ben is láthatjuk még) Rian Johnson rendező neve is megőrzésre kerül mostantól. A trailert meg lehet tekinteni, de még e nélkül sem lesz sok újdonság történetileg, ez nem erről szól, bár vannak meglepetések és feszültségfokozás váratlan helyzetekben. A nóném színészek meglepetést okoznak egyes esetekben. Meglepetés erejű film, nem számítottam ilyen jóra.

Tinta / INK (2009) (10/9) Ott kell kezdenem, hogy megnéztem egy haver (inmfc) top-10-es tavalyi listáját és meglepett a 2. hely, hogy nem sokat hallottam róla. Szóval sajnálom, hogy eddig sem Jamin Winans-ről, sem Double Edge Films-ről sem, ma már utánanéztem, ez várható a film megnézése után másoknál is. A film trailere adta a lökést, minőségi zene (nagyon Clint Mansell-es), jó értelemben furcsa hangulat, látvány és világ. Nagyon ajánlom a trailert (INK trailer), de a történet előolvasását nem. Nem túl bonyolult de mégis tele van fura hangulatvilággal, olcsó költségvetés, leginkább Donnie Darko-fanoknak javaslom. Jó és a rossz álmok hozóinak harca tömören, fantasy Jamin Winans módra. Megható, történetileg érdekes, tartalmas, maradandó alkotás, ritka jó film, kötelező minden fantasy-rajongónak és nem csak nekik. Igazán attraktív és mesés volt, nem hatásvadász, de megható, Forrás érzelmi világát súrolja.

- HA láttál legalább 2-3 darab, tiniket megcélzó kalandfilmet-fantasyt-ahogy tetszik az elmúlt évtizedből, akkor Kedves Olvasó, te gyakorlatilag láttad a Percy Jackson és az olimposziak c. merényletet.

- HA nem szeretnél 110 kíméletlenül hosszú percen keresztül szembesülni azzal a dilemmával, hogy most Columbus felejtett el rendezni, de totálisan amnéziás módon ám, vagy csak te lettél ennyivel öregebb-tapasztaltabb-szőrös szívűbb-ahogy tetszik, akkor Kedves Olvasó, te nem nézed meg a Percy Jackson és az olimposziak c. rettenetet.

- HA szereted a szereplők megszólalása előtt magad elé dünnyögni a szövegüket, illetve boldoggá tesz, ha az első 20 percben kitalálhatod az összes "csavart" egy majd két órányi színtelen-szagtalan-jellegtelen, trendhuszárkodó, középszar trükkökkel, de még annál is kínosabb zenékkel megtámogatott produkcióban, akkor ne keress tovább, a Percy Jackson és az olimposziak a te filmed ma estére.

- HA vizuális típus vagy, akkor könnyedén magad elé képzelheted, ahogy Uma Thurman, Rosario Dawson, Joe Pantoliano, Pierce Brosnan és Sean Bean egy négyzetméternyi vodka, és kövér csekkjeik felett halálra röhögik magukat a studió melletti első bárban. Minden egyes forgatási estén. Nyugodtan lehetnek másnaposak, senkinek sem fog feltűnni, hiszen színészi alakításokra úgy sincs szükség a Percy Jackson és az olimposziak c. borzalomban.

- HA nem kell pár nap múlva egy rádióműsorban saját értékítéletedre és kötelességtudatodra hallgatva lehetőleg minél több embert eltántorítanod a Percy Jackson és az olimposziak c. agyzsibbasztás megtekintésétől, akkor szűk 30 perc után nem erőlteted tovább a dolgot.

ui.: 10/3.

A romantikus komédia (továbbiakban romkom) mostanra már szitokszónak számít, pedig ez nem mindig volt így. De valami elromlott a 90-es évek környékén. Mára pedig ugyanolyan posvány, mint a mostani paródiafilmek. Persze pénzügyileg mennek ezek a filmek, és ritkán akad köztük értékelhető is, a legtöbb azonban sablonos szar. A csúf igazság trailer-e alapján úgy nézett ki, végre egy jó kommersz romkom lesz, a filmben a közepéig meg is volt a potenciál, de aztán egy kurva nagy kihagyott ziccer lett.

Az alapsztori annyi, hogy van Mike, aki A csúf igazság című provokatív műsorban oszt párkapcsolati tanácsokat a maga szabados, macsós, nyers módján. Az egyik adásra véletlenül akad rá Abby, a szingli tv producer, majd betelefonál, Mike jól kiosztja, ahogy kell, másnap pedig kiderül, hogy a csatornája megvette A csúf igazságot. Kiéleződnek az ellentétek, majd a férfi módszereit megfogadva sikerül meghódítania a kiszemelt pasit, és kénytelen beismerni, hogy a módszerei működnek. De persze a férfi beleszeret a nőbe, és itt az egész el lett nagyon durván baszarintva.

Pedig az egész jól indul, persze néhol sablonos, de egy fasza, szórakoztató anti-romkom lett volna pár kisebb hibával. De persze meglépték a készítők a szokásos, minden második Barátok közt/Jóban-rosszban színtű szappanoperában ezerszer elkoptatott "utáljuk egymást, de aztán kicsit jobban megismerjük a másikat, és beleszeretünk" faszságot, ami tönkrevágja az egész filmet. Ráadásul az egész pálfordulás szörnyen kapkodósan lett megoldva, és teljesen hiteltelen. Abby jellemfejlődése béna, és a két főszereplő közt minimális kémia sincs.

Persze az elbaszott forgatókönyvvel se igazán lehet mit kezdeni. Heigl karaktere egy emancipált hülye picsa, aki rózsaszín lila felhőcskében él, nem életszerű, és minimálisan se megkedvelhető. Ráadásul Katherine Heigl antitalentum, eddig még csak Apatow tudott kihozni belőle valami elviselhetőt. Szar szövegeket ad a forgatókönyv a szájába, és ő ezt sikeresen még elviselhetetlenebbé teszi az állandó ripacskodásával. A film talán egyetlen pozitívuma Gerard Butler, meg a karaktere. Butler csuklóból hozza a karaktert, és a kínosabb sorokat is sikerül kevésbé kínossá tennie. Ha nem lenne benne a filmben, megkockáztatom, hogy nézhetetlen lenne, viszont az ő karakterét sajnos kinyírják a film felénél. A végén pedig még sikerül ellőni a leggiccsesebb, és legelhasználtabb romkom klisét is.

De hát eleve mit vártunk Robert Luketic-től, aki eddig olyan filmekért felelős, mint a Doktor Szöszi, az Anyád napja, vagy a Nyerj egy randit Ted Hamiltonnal?! Eddig egyetlen értékelhető filmet rendezett, ami a 21 volt, de az is inkább a forgatókönyvírók érdeme. Persze ha nincs normális forgatókönyv, nem lehet mit tenni, ebből a szempontból többek közt a Doktor Szöszit is író párosnak javaslom, keressenek egy másik szakmát, és menjenek a bús picsába. Persze volt több értékelhető momentum is a film első felében, és Butler is próbálta menteni a menthetőt, de sajnos ez el lett cseszve, pedig nagy ziccer volt, és ez nagyon felbasz. Gerard és a film eleje miatt viszont kijár neki egy 3/10.