A tervezettnél egy fikarcnyival hosszabbra sikerült nyári szünet után szeptember hatodikán ismét visszatérünk a Periszkóp Rádió mikrofonjai mögé. Az új évadot az előző folyamán már szokásossá vált időpontban, hétfőn esténként 20.00 és 21.00 között sugározzuk. Hallgatni a rádió honlapjába épített lejátszón, vagy ezen a linken keresztül tudjátok.
A szeptember hatodikai nyitóadás témái a következő filmek lesznek:
Inception, The Expendables, Centurion
tune in @
2006-ban kezdődött az a folyamat, aminek csúcstermékét idén augusztus 13-tól láthatják a szerencsésebb helyre született mozirajongók. Akkor Stallone több, mint 20 év kihagyás után ült vissza a rendezői székbe, hogy újra a ringbe küldje legismertebb karakterét. Nem meglepő módon mindenki körberöhögte, hogy mit akar még nagypapa korban és egy ilyen szinten tragikusan rossz ötödik rész után kihozni Rocky-ból? Sőt, szintén érthetően egész sokan az év égését, megalázódást vizionáltak. Aztán bemutatták az első rész tematikáját követő, kikezdhetetlenül korrektnek, és a sorozat abszolút méltó zárlatának bizonyuló Rocky Balboa-t. Majd rá két évre érkezett a gyöngyvásznakat nagyon régen nem látott mértékben naturális, old school akciókkal szétszaggató (John) Rambo, aminek nem csak a dzsungel zúzdája, de utolsó képsorai is hibátlanok. Stallone megtanult akciófilmet rendezni, mégpedig úgy, amire ugyan jelentős igény mutatkozik, de rajta kívül manapság szemmel láthatólag senki sem képes. Nos, ebben a hónapban megérkezett a csatamezőkre mesterremeke. Az Expendables ugyanis lazán az év akciófilmje, a közelébe sem érhet semmi.
Ha egy film konkrétan úgy kezdődik, hogy Dolph Lundgren belezős-falhoz csapódós stílusban szó szerint ketté lő egy wannabe Jack Sparrow afrikai kalózt, ott már komoly gond nem lehet. Ezzel pedig rögtön el is érkeztünk az Expendables két legkomolyabb fegyvertényéhez. Minden egyes szereplő legenda, ha másfél órán keresztül minigolfoznának, abban is több tökösség és izgalom lenne, mint a Szupercsapat, a Salt ügynök, a Vasember 2 és a Vesztesek bosszúja összeadott hárommal felszorzott négyzetre emelt végösszegében. Az akciók pedig folyamatos orgazmussal érnek fel. Dinamika, őserő, cafatokra tépő brutalitás, gyors, remek koreográfia és 68 MÁV vagonnyi kilőtt lőszer. Ráadásul még a humor is működik, ha épp nem pofozzák, akkor hangosan röhögős egysorosokkal osztják egymást az arcok. Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger Stallonéval közös pár perce pedig valószerűtlenül zseniális, a Terminator belépője erősen könnyezős pillanatokat eredményezett számomra. Sly és Statham remekel, Li lerúg mindenkit, Rourke még színészkedik is, a baltaarcú Eric Roberts tökéletes ellenfél, David Zayas a karibi diktátor maga, a pankrátor/UFC erősítés rokkol, Lundgren aláz, de nem ám, mint a Tökéletes DVD katonában, hanem igazából. Valamint a szerelmi szálak gyakorlatilag virtuális jelenlétükkel mindössze minimális időt vonnak el. Ehhez jönnek a jó zenék, mint például a Thin Lizzy és garantált a 90 percnyi múltidézős végigmosolygós élvezkedés.
Kibaszott jó film na. Csak remélni merem, hogy Stallone még sokáig szállítja nekünk ugyanilyen kedvvel és szenvedéllyel ezeket a földbedöngölősen zúzós múltidéző akciókat. Imádkozzunk együtt a komoly mozis, majd DVD-s, kölcsönzős bevételekért, illetve ha már nem hagyták nekünk, hogy ott nézzük meg a filmet, ahova való, akkor legalább a korongot vegyük majd meg. 10/10 a pontszám, nincs miért levonni.
paulkemp hasonló végkicsengésű írása
A '20-'30-as évek gengszterek uralta Amerikájáról rengeteg film készült és fog is még készülni, de a legjobbakat természetesen már leforgatták, épp az említett időszakban. Michael Mann Johnny Deppel és Christian Bale-el a fedélzeten (Az utolsó mohikán, Szemtől szemben, Collateral) ezen kor megidézésére tett kísérletet tavaly nyáron. A gengszterpaletta egyik legnagyobb rocksztárját, John Dillinger-t és az ő bandáját középpontba állító filmje azonban minimum vegyes érzéseket kelt, és így bizony nem kicsit csalódás.
A sztorival még nincs is semmi különösebb probléma, a megszokott gengszterfilmes narratívát többé kevésbé követve a felemelkedés-csillogás-bukás szóhármassal minden lényegeset el is mondtunk a történetről. Ezt előzetesen is sejtve, valamint a papíron hihetetlenül erős szereplőgárdát alapul véve fel sem merült bennem, hogy ennek a filmnek nem lesz szövegkönyve, és hogy minden karaktere egy szóval meghatározható, G.I. Joe kaliberű nonszensz lesz. Tehát véleményem szerint nem a híresztelésekhez képest kevésbé zavaró vizualitáson, hanem a karizma és az emberi kapcsolatok megjelenítésének hiányán bukik el a mutatvány, amely teljesen hidegen hagyja a nézőt. Nincs mélysége a történéseknek, nincs kivel szimpatizálni, mivel senkit sem tudtak reálisan, életszagúan vászonra vinni. Még a Guy Ritchie filmekből ismerős Stephen Graham szintén egydimenziós pszichopata Baby Face Nelson-ja a legemlékezetesebb. Christian Bale teljességgel felesleges volt ide, majdnem használhatatlan szerepét még ő sem tudta oké-elmegy kategóriás alakítássá menteni, így pedig látványosan végigszenvedte a filmet. Marion Cotillard gyönyörű, igazán kaphatott volna több percet, azért is mert az ő vallatós jelenete a film legjobbjai közé tartozik. Még a Bale-nél nagyságrendekkel komolyabb jelenléttel és több stílussal rendelkező Depp is el-elgyengül néha, igazából csak vergődik a szájába adott botrányosan szar mondatokkal. A közte és Cotillard közötti halálos szerelemből még csak a szimpátiát sem lehet érezni a gyöngyvászon előtt, ennél még DiCaprio is közelebb került Marion-hoz.
Szóval a film már ezeken elbukik, a korszakhoz abszolút nem illő digitális kézikamerázás már csak hab a tortán. Különösen a közeliknél, és az üldözési jeleneteknél mutat borzasztóan rosszul Mann kísérletezgetése. Rendezőnk azonban még mindig a hangeffektek, főleg a lőpárbajok királya, a hangzás leviszi a fejünket. Sajnos ennek élvezeti értékéből is jócskán levon a minősíthetetlenül gagyi CGI, ami a döbbenetesen műanyag hatású torkolattűz animálásnál, és az utolsó lövöldözésnél baszta fel leginkább az agyamat. A bankrablások és lövöldözések elég hangsúlytalanok, egyetlen egy, akár csak a Kárhozat útjához méltó leszámolással sem fogunk találkozni.
Összességében tehát vaskosan csalódtam a filmben, de a kort és a témát jellemző imádatom miatt 10/4.5 pontnál nincs szívem kevesebbet adni rá. Azonban jobban teszitek, ha helyette inkább elővesztek egy klasszikust, mondjuk a Roaring Twenties, The Public Enemy, Angels with Dirty Faces, High Sierra, White Heat csapatból akármelyiket.
A 2001-es nyár egyik legnagyobb sikere (azon kívül, hogy a giccshuszár Ben Affleck kispisztollyal nyomta le a fél japán hadsereget) egy ránézésre utálatos, zöld mocsárszörny nagy kalandja volt. A Shrek veszettül szórakoztató, ötletes és humoros volt, kifigurázott egy rakás klasszikus mesét, illetve főleg a Disney rajzfilmekben látható kliséket. A lendület tovább tartott, a második felvonásra jó érzékkel választottak új karaktereket, sztorit és szállították az első részben látott pörgős akciójeleneteket is. Aztán a harmadik darab már erősen izzadtságszagúra sikeredett, de szódával egyszer, talán az elődök miatt is kicsit kíméletesebben hozzáállva elment. De erre a Shrek a vége, fuss el véle című, minden régi poént pofátlan felböfögős újracsomagolásra most már aztán nem lehet mit mondani.
A film olyan ormótlanul és lassan hömpölyög előre, hogy párnázzátok körbe a nyakatok, nehogy megránduljon, amikor 14 perc után előre-hátra-oldalra bukik a kis fejetek. Érdektelenség a köbön, szinte minden eddig látott szereplő erőltetett visszarángatása dívik, legtöbbjük esetében csupán azért, hogy már ezerszer hallott-látott védjegyüket letéve ketté ütvefúrozzák saját szobraikat. A nagy, elkerekedett szemekkel néző Csizmás Kandúr már évek óta nem vicces. Az sem poénos, ha Shrek gyerekei végig böfögnek-finganak minden vásznon töltött percet. Az élet csodaszép adja a sztori gerincét, tehát ezzel akkora bajok nem lehetnének, de a készítők sikeresen elszúrnak minden ziccert, giccsek, súlytalan és főleg felesleges jelenetek sorára elpazarolva a játékidőt. Ami ugyan nem kevesebb, mint eddig, mégis az az érzésem volt, hogy senki és semmi sem tudott kiteljesedni. Ráadásul Shreket egészen nehéz kedvelni. Egy ogréról beszélünk, akinek mindene megvan, egy királylány a felesége, tulajdonképpen a trónörökösök között lehet számon tartani, semmi dolga, mindenki bírja, és még van pár szép gyereke is. Ennek ellenére klimaxos nyávogós picsaként viselkedik, hogy neki mennyire rossz, ganajtúró bogarakra akarok vadászni brühühüh. Hát szart kapsz te, nem kakaót. Ráadásul még akció sincs benne, amikor harcra lenne esély, vagy egy kis tempós történésre, azt is reménytelenül elbuzulják.
Nagyon nehezen bírtam végignézni, és valahol kicsit fájt is, mert én tényleg szeretem az első két zöldfülű kalandot. De ez valami kibírhatatlan, minden elemében fail bálnákat alázó, hatalmas kudarc, amit nyilvánvalóan mindenfajta kreativitás nélkül, csak is zöldhasúakért fröccsöntöttek nekünk. Öröm az ürömben, hogy elődeihez képest egészen kevéssé megy a szekér. 10/2, tragikusan rossz.
Christopher Walken-t boogizni látni akkora élmény, hogy azt tényleg mindenkinek látnia kell, főleg, ha ehhez maga Morpheus asszisztál két kellemes „utca” között, melyek a gazdagok fehér havával vannak behintve. Persze az sem utolsó, hogy egy ilyen filmet éppen az az Abel Ferrara hozott össze, aki ez után két évvel a Mocskos zsarut (Bad Lieutenant, 1992) is dirigálja.
Bár igaz, hogy a film nagyobbik része egy leszámolásként fogható fel, azaz szimpatikus és kevésbé megnyerő emberek rohangálnak mindenfelé New Yorkban, hogy nyomatékot adjanak különböző hatalmas puskákkal az éppen aktuális trendnek, mindezt pedig erősen módosult tudatállapotban természetesen. Vagyis a film nagyobb részt éjszaka (vagy teljesen?, most ebbe inkább nem megyek bele) játszódik s csak úgy fröcsög benne a paradicsomlé, mely meglepő módon egy pillanatra sem válik öncélúvá, sőt igazából teljesen hihetően csordogál minden másfeledik jelenetből az ember ölébe.
Persze ennyiért még nem lenne érdemes billentyűzetet ragadva örömködni, hogy milyen jó, hogy van egy szétkokainozott emberekkel telezsúfolt film, amiben ráadásul maffiózók és rendőrök lövik egymást halomra, mondhatni szórakozásból. Azért viszont már lehet, hogy elmondjuk, hogy milyen csúnya dolog – a Walken után alakított Frank White után szabadon – a dílert hibáztatni az utcák beporozásáért, már csak azért is, mivel az ő börtönévei alatt sem volt éppen „allergiásoknak” örömtáncra alkalmas helyszín.
Okoljuk a szabályzást, meg a fogyasztót, mert ugye ezek nélkül az egész elkerülhető lenne. Meg fejtsük ki, hogy ha hirtelen illegalitásból kiszabadítaná a nyugati-világ e problémás iparágat, akkor ugye nem kérdés, hogy kik lennének a People és társai címlapján ha az év emberét kellene bemutatni.
A „mondanivaló” tábla elhelyezése után azért visszatérve az erőszakra, mely zseniális komponáltsága azért legalább egy elismerő csettintést megérdemel, hozzáfűzendő, hogy e nélkül nem lenne teljes e világ bemutatása, melyben valószínűleg tényleg folyamatos öldöklő háború folyik a dollár milliókat (akár milliárdokat) mozgató piacért.
Ha már ezzel kezdtük, akkor zárjuk ezzel, mert ha mindez nem lenne elég indok a film megtekintésére, akkor legyen tánci-tánci, melyet Walken-től senki nem várhatott.
Lejárt az év első fele, viszont így is volt annyi jó, illetve zseniális videoklip, hogy úgy gondoltam, simán összejön ebből egy 10-es lista mindenféle hiányérzet nélkül. Nem is tévedtem, olyannyira nem, hogy egy 20-as lista is összejött, amiből sajnos 10-et ki kellett hagynom, köztük olyanokat, amelyekért a szívem szakadt meg. Ráadásul eléggé változatos is lett a lista. A kép és hajtás után sorra vesszük visszafele haladva, a videók alatt pedig azt is elárulom, miért pont ezek voltak a legjobbak az elmúlt 6 hónapból.
.jpg)
A 2003-as Oldboy forgatókönyvének alapját az azonos című, nyolc kötetből álló manga (1996-1998) szolgáltatta, amit Garon Tsuchiya írt, és Nobuaki Minegishi illusztrált. 2005-ben az angol Dark Horse Comics megvásárolta a kötetek angol nyelvű fordításának jogait, így juthatott el több ország olvasóihoz is a képregény.
A szórakozott, gyakran mások életét megkeserítő, problémás figura, Oh Dae-su egy nap részegen köt ki a rendőrségen, ahonnan barátja hozza ki. Miután kiérnek az utcára a férfi utolsó képe egy, az arcát esernyővel eltakaró alak sziluettje, majd minden elsötétül. Ekkor veszi kezdetét a 15 évnyi fogság egy zárt, egy légteres speciális szállodai szobában, ahol az egyetlen kapcsolatot az óraként, iskolaként, sőt egyetlen szerelemként funkcionáló televízió jelenti a külvilággal. Többek közt főhősünk a „beszélő doboz” által tudja meg, hogy feleségét megölték és ő az első számú gyanúsított. 15 év alatt sikerül kiismernie fogvatartói szokásait (ha megszólal a zene, altató gázt juttatnak a szobába, hogy a „páciens” biztosan nyugalmi állapotba kerüljön, így megkönnyítve a takarítás, és az egyén karbantartásának munkálatait). Mégis, mikor már csak másfél hónapra van gondosan előkészített szabadulásától, egy nő jelenik meg a szobájában, aki egy zöldellő rétre teleportálja hipnotikus állapotában. A hirtelen jött szabadulást, és a friss levegőt lassan megszokva, Oh Dae-su agyában ég a bosszú gondolata, a több évnyi szenvedés, és magány hozadékaként felgyülemlő harag, s egyértelművé válik, hogy csak a végső leszámolás után lesz képes újra békét találni a földön.
Biztos ismeritek azt az érzést, amikor egy megfáradt délutánon egymagatokban ültök otthon és kávét szürcsöltök. Magányra vágytok, és közben végigpörgetitek a nap eseményeit a fejetekben, vagy esetleg az egész életeteket. Hova is tart az, mit kéne még megtenned a hátralévő években, és a többi. Ha szerencséd van, ezt huszonévesen teszed meg, ha meg nincs, akkor már túl késő bármin is gondolkozni. A Hervadó Virágok az utóbbi esetet boncolgatja.
Don Johnston egykoron falta a nőket. Mostanra a megfáradt, ősz hajú Don Juan szerepét öltötte magára. Barátnője pont elhagyta, délutáni szunyókálását pedig egy rejtélyes rózsaszín levél zavarja meg, aminek misztikus írója közli vele, hogy van egy fia, aki úton van hozzá. Don segítséget kér legjobb barátjától, a szomszédban lakó több gyermekes detektív rajongótól. A kedves barát javaslatát követve hősünk útra kell, hogy felkeresse a lehetséges anyajelölteket, az egykori barátnőket. Itt kezdődik egy melankolikus, remek zenékkel és karakterekkel átitatott roadmovie.
Jim Jarmusch rendkívül nyugodt tempóban dolgozik, és végig megmarad a nagypapás tempónál, ami cseppet sem vesz le a film értékéből, sőt, jól is áll neki. Ez nem egy sziporkázó fiatal életét mutatja be, hanem egy kiégett, az elkötelezettségtől rettegő szívtipró kalandjait meséli el. A rózsaszín levélpapírból kiindulva Don mindenhol hasonló színű jeleket keress, és pechére mind a 3 nőnél talál is, így a feloldozás majdhogynem lehetetlen.
A film végére Jarmusch nem ad konkrét válaszokat, csupán szívfacsaróan sejtet. Magára hagyja ráncos hősét az út közepén, aki akkor döbben rá, hogy az ő életének virága sajnos már jó pár éve elhervadt. Egykoron minden ujjára akadt egy nő, most pedig saját fia felbukkanásától kell rettegnie egész élete végéig. Bill Murray pedig olyan tökéletesen hozza ezt a karaktert, hogy a záró képsorok láttán összetöri a szívünket, a puszta tekintetével.
Don történetét felfoghatjuk intelemnek is: ha szerencsénk van, felfogjuk mi a dolgunk, ha pedig nem, akkor nemsokára lesújt az idő, és azon kapjuk magunkat, hogy egyedül ácsorgunk az utca közepén, és megfáradt szemünkkel az elszalasztott éveket vizslatjuk. 10/8.5
Chris Cunningham a '90-es évek egyik legnagyobb hatású videokliprendezője. Festéssel és szobrászattal kezdte, de megfordult a filmtrükk szakmában is Chris Halls álnéven. Dolgozott az Alien3-on, az Alien Resurrection-ön, Kubrick őt akarta az A.I.-hoz is, de aztán a mester halála után Spielberg vette át a produkciót és még a stáblistára sem került fel a neve. De a rendezésben találta meg igazán magát. Egyedi, könnyen felismerhető stílust alakított ki. Stilizált képek, nyomasztó hangulat, horror és sci-fi elemek, beteg, gyakran gyomorforgató képsorok, gyors vágások, ezek a védjegyei. Visszatérő elemek a gépek, robotok, illetve az eltorzult, rémisztő lények. Rendezett reklámot a PlayStation-nek, a Guccinak, a Nissannak, három rövidfilmet, rendezett klipet olyan előadóknak, mint Madonna, a Portishead, a Placebo, Björk, a The Horrors, de leggyakoribb alkotótársa a híres brit DJ, Aphex Twin. Filmes bemutatkozása régóta várat magára, korábban úgy volt, hogy ő adaptálja a Neuromancert, de az nem jött végül össze (Vincenzo Natali fogja rendezni helyette). Most arra vállalkoztam, hogy összegyüjtöm és rangsorolom a legjobb ötöt, a végén bónusz rövidfilm, kommentekben várom a ti listátokat is.
A Robin Hood mondakört vászonra vinni igen rizikós vállalkozásnak bizonyult az elmúlt néhány évtizedben. Gondoljunk csak bele, hogy hány film és sorozat próbálta már bemutatni a sherwoodi fosztogató legendáját a mögöttünk álló cirka harminc évben, és ezek mekkora része bukott meg a minőség terén (súgok: az összes). Ehhez adjuk hozzá a tényt, hogy milyen elvárásokat fektet egy mai néző Ridley Scott filmjei elé a Gladiátor után, és tisztán láthatóvá válik, hogy - olcsó CGI-ponyvává válás nélkül - az átugorhatatlan léc esetével van dolgunk.
Ridley Scott azonban tapasztalt filmes, aki tisztán látta ezt, mint ahogyan azt is, hogy a lécet meg is lehet kerülni. A témára irányuló eddigi próbálkozások másolása helyett egy teljesen új szemszögből közelítette meg a feladatot: előtörténetet kreált Robin Hood mítoszához, a hős hőssé válását bemutatva.
Az új Robin Hood film működésének egyik kulcsa az egyensúly. Mindenből pont eleget kapunk a végletekig jól kihasznált két és fél órás játékidő alatt. Bőven jut idő a többi versenyző által eddig átugrott kis apróságokra, a történelmi milliő bemutatására és a felvezetésre is, ahol olyan "insider" dolgokba ad Scott betekintést, melyekről az eddigi Robin Hood filmek esetében csak álmodtunk. Láthatjuk, amint Robin Longstride íjászként harcol I. Richárd seregében, ahogy elesik az Oroszlánszívű, és ahogy a Robin által hazamenekített korona egy igazán impozáns jelenet keretében János fejére kerül. A történelmileg alapvetően hiteles szkriptet csak azokon a pontokon ferdítette Scott gárdája a fantázia irányába, ahol feltétlenül szükséges volt ez ahhoz, hogy bele tudják fonni a saját kis történetüket a "nagy képbe". Annak ellenére, hogy Scott Robin Hoodja egy új oldalról közelít a témához, a saga elmaradhatatlan védjegyei mind szerepelnek az új Robin Hoodban: láthatunk csapdás rajtaütéseket, erdei íjászkodást, szegényeknek adakozást, ágrólszakadt cinkosokat, iszákos papot valamint a vérdíj-plakát íjjal való feltűzésének elmaradhatatlan jelenetét sem fogjuk hiányolni.
Fontosnak tartom leszögezni, hogy a Robin Hood elsődlegesen nem akciófilm. Természetesen Scott nem hazudtolja meg magát, és amikor gyermeke megköveteli a keménységet, akkor oda is csap rendesen, de a harc sokkal kevésbé irányító elv a Robin Hoodban, mint a Gladiátor esetében volt. Ennek ellenére (vagy pont ezért) a két - három nagyobb csatajelenet jól előkészített, pergős és hibátlanul megkomponált (valamint majdnem teljesen CGI és lassítás mentes(!) - ezért külön plusszpont jár). A döntő ütközeteken felül a kisebb összecsapások is jól vannak adagolva, mindenből pont annyi van, amennyit az egyensúly megkövetel.
A száznegyven perc játékidő igen terjedelmes szeletét a kor, és a Robin Hood lore jellegzetes hangulatainak bemutatása teszi ki, melyet én személy szerint egyáltalán nem bántam: Scotték bőkezűen bántak a látványos hajózós jelenetekkel, a paraszti - és ugyanúgy az uralkodói - élet hangulatainak bemutatásával, és a kihagyhatatlan - ámde ezúttal igen ízlésesen és szolidan tálalt szerelmi szál kifejtésével is. A film által teremtett egész univerzumon az érződik, hogy maga a világ él, létezik és működik a vásznon túl is - ezt nagyon kevés alkotás mondhatja el magáról.
A Robin Hood másik nagy erénye a hibátlan szereplői gárda. Russel Crowe-tól kezdve az utolsó mellékszereplőig egyetlen hiteltelen alakítást sem találunk. A párbeszédek ugyanolyan jól és igényesen vannak megírva, mint ahogy a színészek előadják őket. Az általam ki nem állt keménykedős beszólások számát Scottéknak sikerült nullára csökkenteni, és ez a film közvetlenséget sugárzó összképére nagyon pozitív hatással van. Amellett, hogy eddig magasan ez a legjobban, legprofibban megkomponált Robin Hood film, messze ez a leginkább emberi is.
Hangulatos, érdekes alkotás a 2010-es Robin Hood. A koncepció - miszerint ez egy előtörténet a mondakörhöz / korábbi filmekhez - tökéletesen működik. Az egészen látszik, hogy jól át van gondolva, és a kivitelezésre sem lehet egy szavunk sem. Féltem tőle, hogy ez nem fog összejönni, de Scott majdnem kihozta a legtöbbet a lehetőségekből: 10/8.5 (egy-két elvarratlan szál, és pár apró butaság miatt).
Nem, sajnos nem mi, csupán kedves húgom tartózkodik kint a neves filmfesztiválon idén, ahonnan saját blogján tervez beszámolni filmekről / hangulatokról - ahogyan ő érzékeli ezeket. Minden nap belinkelem majd az aktuális bejegyzést ide, akit érdekel az, hogy hogyan is jutott el a kis hölgy Cannes-ig, illetve hogy mit keres egyáltalán ott, az már alább olvashatja is a nulladik napi "megérkeztünk" posztot:
Egy olyan megkerülhetetlen filmtörténeti klasszikust, mint Alfred Hitchcock Psycho-ja teljesen felesleges, őrült ötlet folytatni. Hiszen te sem szoktad a pirosnál satu kuplung mellett gázfröccsökkel kínálgatni a zöldtrabantodat, amikor egy tűzpiros Ferrari áll a szomszéd sávban. Egyszerűen nem sülhet el jól, nem lehet semmi pozitív hozadéka a dolognak. A következő pár sorban azonban eltekintek az előzményektől, és hát sajnos mindezt a legnyugodtabban tehetem: a Psycho 2 önmagában nézve is egy halálunalmas, ótvarszar fércmunka.
A történet zavaros, és szinte minden megmozdulás, minden elejtett mondat olyan mennyiségű idiotizmust hordoz magában, ami ha kriptonit lenne, akkor durván 20 évre vastüdőbe küldené a Clark Kentet. Érdektelen figurák érdektelen cselekedeteit csodálhatjuk nagyjából másfél órán keresztül, amire Franklinék végre képesek lesznek egy hangyapöcsnyi feszültséget és néhány eltalált képsort szállítani nekünk. Komolyan mondom, ezt egy megfáradtabb Derrick epizód megüti mind hangulat, történet de akár színészi játék szempontjából is. Mert bizony még Perkins is szenved, alakítása legjobb esetben is csak közepesnek mondható. Teszi mindezt egy tragikusan rossz, semmitmondó filmben, amelytől mindenkit óva intek. Te jó ég, mekkora szar lehet a harmadik rész. 10/3.
Adott két testvér. Az egyik csendes, magába forduló, a másik pedig teljesen az ellenkezője, igazi nagyszájú köcsög, a lakótelep bikája. Artin igazi zenebuzi, lemezritkaságokat szerez, vesz, ad tovább, ilyesmi, és egész jól megél belőle. Nate pedig a helyi újságnál dolgozik, ő írja azokat az igénytelen cikkeket az aktképekhez, közben pedig életcélja, hogy minél több csajt megfektessen, lehetőleg még 33 éves kora előtt. Együtt élnek egy panelban egy nagy lakásban, a szomszédban, egy kisebb lakásban pedig az anyjuk, meg a fiatal atléta szeretője. Egy nap azonban úgy dönt a mama, hogy végleg vidékre költözik, így a fiúkra marad egy üres lakás. Abban egyetértenek, hogy valamelyikük át kell költözzön, de egyik sem akar a kisebbe. Közben pedig Artin életében megjelenik a nő, aki mellesleg Nate egyik alkalmi partnere partnere volt. Konfliktusok, konfrontációk a fivérek közt, lakótelep, és rengeteg random duma zenéről, meg a popkultúráról.
A forgatókönyv nagyon jó, okosan vannak kidolgozva a párbeszédek, a viccesnek szánt dialógusok viccesek is, és főleg hitelesek meg életszerűek, nem hangzanak kínosan a szereplők szájából. A karekterek is ötletesek, a főszereplő Welker Gábor nagyon lazán és jól játsza az obskúrus hipsztert, kicsit sem teátrális, nélkülöz minden sallangot, meg a színészvezetés is kiváló, mindenki hibátlanul alakít, a karakterek egyszerűségében rejlik a nagyszerűségük. A legjobban Elek Ferenc járt, aki Artin legjobb barátját, Sziszit játssza, neki vannak a legemlékezetesebb jelenetei a játékidő alatt. Sziszi a legjobb karakter a filmben, az ügyetlen, de szerethető mackót hamar meg lehet kedvelni. A film egyik legjobb húzása az apró részletek, utalások, kikacsintások. Már a főcím előtt a Let It Bleedet emlegetik, Elek Sonic Youth és Pixies pólóban feszít, meg egy Portishead szám eredetéről dumálnak benne, meg még sok hasonló dolog.
A rendezés nagyon ügyes, a képi megoldások fantasztikusak. Rengeteg jó ötletet lehet a filmben látni, sok a kreatív vizuális megoldás, még vizuális effektek is, amikből kevés van, de ami látható, az teljesen rendben van, egyáltalán nem érződik az alacsony költségvetés, látszik rajta a gondosság. Kicsit merített innen-onnan Dyga, de sikerült úgy összegyúrnia a kölcsönzött elemeket, hogy a filmnek van egyedi hangulata, és bizonyos szinten egyedi stílusa is. A végére viszont cserben hagyja a fiatal rendezőt az arányérzéke, fogyni kezd a puskapor, de szerencsére a lezárásban sikerül még nagyjából időben visszarántani a gyeplőt, még épp jókor, bár ez levon a film értékéből. A film így sem haladja meg a 90 percet, de úgy érzem, lehetett volna ebből még vágni egy keveset, de így sem panaszkodok.
A Tesó egy szórakoztató magyar közönségfilm, ami eléggé ritka. Ha nem fogyott volna el a végén a kraft, közel tökéletes lenne, de így is a modern magyar filmgyártás egyik legjobb darabjának tartom. A Szemle díjas Dyga Zsombor egy kidolgozott, okos humorral operáló filmet tett le az asztalra. Igényes munka, aki még nem látta, mindenképpen nézze meg, egy próbát bárkinek megér. 9/10 Megemlíteném még, hogy gyakran szokták a filmet a High Fidelityhez hasonlítani, illetve a magyar High Fidelitynek emlegetni, de ezek az összehasonlítások igen nagy baromságok, kevés köze van a két filmnek egymáshoz igazából.
Nem kívánok túl sok karaktert pazarolni a filmre, mert az ilyen abszolút biztonsági játékot űző, se hús, se hal produkciók azt nem érdemlik meg. A sztorit most mindenki harsogja velem az ablakból világgá kürtölve: az abcúg amerikáner kormány kifejleszt egy vírust (most épp a lakosság destabilizálására szolgáló biológiai fegyver a becenév), amitől a békés polgárok kombájnt és vasvellát ragadnak, majd elkezdenek kékülni és az említett eszközökkel hőcörögni.
Szerencsétlenségünkre az ígéretes, egész sejtelmes hangulatú felütés rövidebb életűnek bizonyul, mint a választások második köre utáni forint árfolyam erősödés. Pillanatok alatt sablonország tengerpartján találjuk magunkat, jól bevált klisé-koktélunkat szürcsölgetve (igazából persze sörözünk). Minden egyes cselekménybeli "csavar", az összes ijesztőnek szánt kamerabeállítás, a zene alkalmazása, mind mind teljesen közhelyes, és ezért bő 40 perc után halálunalmas is. A nyilvánvalóan maximum pár oldalas, kikukázott forgatókönyvet illene vérrel, darálással és egy kis humorral palástolni. De még ez sem sikerül. Pedig amikor bepöccentik a kombájnt, vagy önjáróvá válik egy orvosi fűrész, akkor valami hatalmas gyakást, illetve egy másodperc töredékéig Evil Dead-féle jóságot reméltem. Azonban semmi ilyesmiről de szó sincsen ám semerre semeddig. Hihetetlenül vontatott, gyenge színészek által előadott "zombikalipszises" vándorlós, mikor lesz már vége cuccá satnyul a film. Mellesleg ezt mindvégig ostobán teszi.
Nagyjából ennyi lenne, nem is tudom, mire akartam én 5 pontot adni, amikor elkezdtem írni a véleményem. 10/4 bőven elég lesz neki.
Spike Jonzet jelölték már Oscarra rendezői kategóriában, járt már Sofia Coppolával, Karen Oval a Yeah Yeah Yeahsből, rendezett három egész estés (A John Malkovich menet, Adaptáció, Ahol a vadak várnak) és öt rövidfilmet, egyik producere és alkotója volt a Jackass sorozatnak (illetve a mozifilmeknek is), rendezett egy halom deszkás videót, de a legfigyelemreméltóbb talán a kliprendezői munkássága. Rengeteg legendás videot rendezett, dolgozott olyan előadókkal, mint a Sonic Youth, a Beastie Boys, a Weezer, a R.E.M., Björk, a Daft Punk, a Chemical Brothers, Fatboy Slim, a Yeah Yeah Yeahs, Kanye West, Notorious B.I.G., az U.N.K.L.E., Beck, vagy az LCD Soundsystem, közben sztárstátuszba lépett. Most arra vállalkoztam, hogy összeállítsám és rangsoroljam a 10 legjobb klipet, amit ez a kreatív mozgóképmágus rendezett.
