A világ feszülten figyeli idén a közbiztonsággal küszködő Dél-Afrikát, hogy vajon a vuvuzelák irritáló, szünetmentes zümmögése teret enged-e egy színvonalas labdarúgó világbajnokság létrejöttének, és reméli, hogy a kontinens tornáján történt tragédiához hasonló nem fordul elő (az angolai események, a togói válogatott ugye), sokkal inkább a konföderációs kupát próbálják túlszárnyalni (ami persze nem lesz nehéz). A mozinéző tavaly már megismerhette, e minden erőfeszítés ellenére eléggé stagnáló nemzetet, ha eddig nem tette volna. Első körben az apartheid rendszer milyenségét kiaknázni próbáló District 9 által nyerhettünk betekintést az országba, később, az ezutáni helyzetet kívánta bemutatni Clint Eastwood, az írás tárgyát képző, Invictus című filmjével.

Az idén nyolcvanadik életévét betöltő Eastwood kamerán innén, és kamerán túl is irígylésre méltó karriert tudhat magáénak, hiába nincs értékének megfelelően kezelve pár, például az utolsó alakítását prezentáló Gran Torino című műve. Az öreg mindig is egy mesélő volt, semmi különlegest nem hajtott végre, csak mérhetetlen rutinnal és profizmussal áldotta meg filmjeit. Mint most.

Az Invictus az apartheid után, frissen elnökké választott Nelson Mandela-ra koncentrál, aki alig szabadult a börtönből, máris rengeteg problémával néz szembe. A rasszok közötti ellentét ugyanúgy megmaradt az utcán, ahogy a közintézményekben is, Mandela pedig felismeri, hogyegység nélkül nincs jövője az országnak. Munkának lát teljes erejével, annyi hit van benne, hogy egészségügyi gondjai ellenére is dolgozna. Látszólag egész egyszerű ötlettel áll elő. A megoldás az, ha a közutáltnak örvendő nemzeti rögbi csapat megnyeri az ország által rendezett tornát. Fel is keresi a csapat kapitányát, Francois Pienaar-t, kit többszöri találkozásaik alkalmával próbál inspirálni, rávezetni a győzelem mibenlétére. Mandela megszereti a csapatot, és látszólag a sportot előrébb helyezi a politikánál. Pedig a kettő ugyanaz,

Első ránézésre az Invictus a politikai biopic és az underdog sportfilm házassága, ami elég jól hangzik, csak a valósághoz nem áll túl közel. Keveset beszél Mandela - vagy, ahogy földijei hívják, Madiba - szokásairól, jelleméről, túlságosan a csapatra van kihegyezve, így viszonylag üresnek hat, és nem lesz több - bár ezzel nem degradálni kívánom - egy egyszerű sportfilmnél. Mint említettem, Eastwood nem reformál meg semmit, csak elmesél egy történetet, az Invictus forgatókönyve pedig az, amire a mozi született, az ilyen sztorik miatt kell a nagyvászon, el is felejtjük, hogy ez valójában nem puszta fikció. Természetsen nem hibátlan a szkript, inkább szemtelenül didaktikus, a nagy dialógusok sem erőteljesek. Olykor a pátosz és szentamentalizmus túlcsordulása  (néhány ilyen kocka nem is a filmbe való) miatt - amire a zene is rátesz -, már törlést kellett kérnem. És érthetetlen (valamint, egy-két alkalommal félrevezető, a megtörtént eseménynek ellentmondó) azon jelenetek sora, mikor Eastwood az elnök elleni merényleteket sejtet, hisz tudjuk ilyen nem történt, akkor vajon mit akarhatott? Ellenben nagyon szépen festi le az országban dúló, a múltbéli rendszer, illetve a bőrszín miatti ellentéteket. Az afrikai gyerekek is inkább fociznak, a rögbi csapatban egyetlen színesbőrű játékos van, Madiba őrei sem változatosak kezdetben, de sikerül az elnök terve, amely hirtelennek hathat, de a játékidő így is 130 perc felett van.

Morgan Freeman már gyakorlatilag mindent eljátszott, így Mandela sem lehetett kihívás. Az persze nem igaz, hogy egyszerűen eljátsza, ő maga Mandela. Na, nem mintha bármelyikünk is ismerné, de a gesztusai, már a járásától kezdve, ez a halálosan nyugodt és szívvel teli alakítás... ez az, amikor a tökénél kapnak el egy karaktert, nem hiába az Akadémia jelölése. A rögbisek kapitányát Matt Damon formálja meg, kinek teljesítményét két szóban össze lehetne foglalni; meglepően jó. Ahogy a többi, névtelen mellékszereplő is nagyon jól teszi a dolgát (még Eastwood fia is feltűnik), belekötni nem lehet a színészi gárdába. Összességében, rendes iparos munka, azon a színvonalon ami Eastwood-tól elvárható, de ennél nem igazán több. Viszont, így is évének egyik legjobbja az Invictus, mely talán a legkevesebbet tartalmazza a rendező személyéből. 10/8

(Sajnálatos tény, hogy éppen kihozták nullszaldóra a bevételt. Na és, annak örülünk ha Eastwood minden karácsonykor meglep minket, de ha legközelebb is a nációk, a rasszok közti ellentétről mesél, akkor ugye bojkottáljuk?)

(és a magyar címek ellenére, nem összekeverendő névrokonával)

Hétfőn 20.00-tól a Komfortos Mennyországgal (Peter Jackson) kezdünk, majd a Brothers rimékkel folytatjuk, végül de nem utolsó sorban az új Francis Ford Coppola filmmel, a Tetro-val fogunk foglalkozni.

Kedden 16.00-tól a múlt héten elmaradt Snyder (Holtak hajnala, 300, Watchmen) adást pótoljuk.

join us @ www.periszkopradio.hu 

Jack Gramm (Al Pacino) kriminálpszichológust a múlt szellemei kísértik. Kétségek merülnek fel egyik legfontosabb vallomásának hitelességét illetően, mindössze pár órával az elítélt kivégzése előtt. Eközben pedig kap egy hívást, melyben közlik vele, hogy mindössze 88 perce van hátra. Gramm-nek ennyi ideje van rá, hogy a halálba idegesítsen minket kinyomozza a két szál közti összefüggéseket, és ugye életben maradjon kit érdekel!?.

Igazából minden adott, hogy mérföldekre elkerüljük ezt a filmet, de akiknek nem lenne elegendő a rendező csere, konkrétabban a rendező Jon Avnet-re cserélése, továbbá a bemutató többszörös átdátumozása, valamint az utóbbi években fájdalmasan konstans gyengén teljesítő Al Pacino, nos azok mindenképpen olvassanak tovább.

A film ugyanis az első perctől kezdve totális gagyi, nagyobb érdektelenség nem is övezhetné a sztorit vagy a karaktereket. A vágás és a fényképezés rettenetes, a film mindenbe belekap, majd semmit sem visz végig. A hitelesség a plafont verdesi, miközben az összes kis jogászhallgatóról kiderül, hogy John Wayne reinkarnációja. Kivéve Pacino karakterét persze, aki jól láthatóan azt hiszi magáról, hogy James Bond, de legalábbis Jack Ryan. Feszültséget mégsem sikerül teremteni, egy pillanatra sem izgulunk semmiért és senkiért (kivéve a mihamarabbi befejezésért). Totálisan ad hoc csavarocskák és egy szánalmas finálé árnyalja még a képet, de az alatt már szinte biztosan az életünkért könyörgünk, illetve leperegnek előttünk a dolgok, mert hát nincs akkora szerencsénk, hogy a film csak 88 percig tartson (kíméletlenül 108 perces).

Túlragoztam. Utáltam minden momentumát. Meg sem próbálok objektív lenni, mert ez még a Törvény gyilkosánál is rosszabb (igen, Avnet emelte a tétet, és egy évvel később már De Niro-t is megalázta). 10/1.

itt található Ben Reilly kissé pozitívabb hangvételű írása

- UPDATE megint megy az archívum! múlt hét hétfő ITT, kedd ITT -

Hétfőn 20.00-tól át lesz beszélve az A Serious Man (kritikaszerűségem alant olvasható), a Továbbállók (Away We Go) című Sam Mendes (Amerikai szépség, Bőrnyakúak, A szabadság útjai etc...) mű, valamint a Kecskebűvölők (The men who stare at goats), melyben ugye több a világsztár színész, mint nem... :)

Kedden 16.00-tól pedig Zack Snyder eddigi három filmjéről (Holtak Hajnala, 300, Watchmen) forog majd szavunk.

tune in @ www.periszkopradio.hu

Minneapolis külvárosában járunk 1967-ben.  Itt él filmünk főhőse Larry Gopnik (Michael Stuhlbarg) matematika - fizika szakos professzor és családja (egyébiránt a Coen fivérek is itt nevelkedtek ekkortájt). Larry tisztességes, istenfélő ember, aki úgy gondolja, hogy ha ő nem árt senkinek, akkor vele sem történhet semmi rossz az életben. Valaki odafent azonban úgy tűnik nem hisz a karmában, és - látszólag igazságtalanul - szerencsétlenségek sorozatát szabadítja modern kori Jóbunkra, aki igen nehezen kezeli le a negatív események hullámait...

A nyitójelenet során Larry-t éppen az orvosi rendelőben látjuk, miközben röngtenvizsgálatot végeznek rajta. A kamera folyamatosan átvált a zsidó iskola padjában zenét hallgató fiára (Aaron Wolff), majd vissza a rendelőbe. Kitűnő indítása ez egy ilyen, és ehhez hasonló szimbólumokban gazdag filmnek, mely során a készítő Coen testvérek lényegében valóban átvilágítják a (z édesapjukról mintázott) főszereplő karakter életét. 

A Serious Man ugyan megköveteli a koncentrációt, és számos interpretációt tesz lehetővé, ám nem kell túlzottan erőlködnünk ahhoz, hogy észrevegyük: Larry nem valami nagy spíler az élet nevű játékban. Négyzetek és vonalak mentén csukott szemmel vezetve, látszólag a kispadon ülve töltötte el élete futballmeccsét, mégis kiállították. Gopnik úr (a reáltudományok embere lévén) megrögzötten hisz abban, hogy kell lennie valamilyen ésszerű magyarázatnak a történésekre. Ezt a magyarázatot nem mástól, mint az isten közvetítőiként elképzelt három városi rabbitól várja, akik közül a két fiatalabbik csupán befejezetlen történetekkel és ködösítésekkel traktálja elkeseredett főhősünket, míg a végtelen tudás birtokosaként reprezentált idős rabbi már csak a bar mitzvah-n (a felnőtté válás rítusos vallási szertartása)  éppen túleső fiúknak ad tanácsot . Ahogy a film halad a végkifejlet felé, melyet Larry fiának, Danny-nek a bar mitzvah-jah jelképez, szép lassan kikristályosodik a nézőben a kérdés amelyet a film mindvégig óvatosan forgat: Összeegyeztethető-e az igazságtalanság isten létével? Komolytalanok vagyunk-e, mert úgy gondoltuk, hogy mi irányítjuk a dolgokat, és hittünk abban, hogy minden jó lesz? Természetesen ugyanúgy, ahogy főhősünk sem juthat el a válasz vélt forrásául szolgáló bölcs rabbihoz (helyette ugyan Danny találkozhat vele az avatás után - csak hogy ismét egy kis szimbolikát csempésszünk a dologba...), a néző sem kap választ Coenéktől, csupán némi sugallatot. 

Nem akarok kiemelni konkrét jeleneteket a filmből, de remélem elhiszitek nekem, hogy elképesztően zseniális. Ennyire szellemes, eszes, cinikus és (vizuálisan is) jól megszerkesztett filmet régen láttam. Groteszk tragikomédia (a végére már inkább tragédia) at it's best, hihetetlen jó karakterekkel (Wolowitz rabbi, Sy Ablemen [akinek a nevét direkt a címből ferdítették el egyébként], vagy a találó ellentétpárként megjelenő két közvetlen házszomszéd - csak hogy egy pár kedvencet említsek). A gyengécskébb Burn After Reading-et (10/7) ezek után simán elnézem nekik azzal a magyarázattal, hogy mindkét film világában "isten" szabadságra ment, csak ez máshogy csapódott le a két végtermékben... 

A rejtett önéletrajzi részhez visszatérve: a Coen fivérek természetesen még mindig Danny-k, de már bar mitzvah után, egyre tudatosabban, már-már kafkai szinten  báboznak karaktereikkel. Véleményem szerint ez az eddigi legfelnőttebb, legprofibban összerakott filmjük. 10/10, mert erre emlékezni fogunk (hosszabb távon biztosan kultfilm lesz).

Ma, kedden, 16.00-tól @MarishArt, @popc0re és @chromeshelter tolmácsolásában rohanunk végig a mester eddigi négy művén (Pi, Rekviem egy álomért, A forrás, Pankrátor), sok finom Clint Mansell muzsikával megtámogatva az adást! Csojn in! 

tune in @ www.periszkopradio.hu

A hercegnő és a béka, avagy Disney-ék szerintem mindenki által várt visszatérése, a kormány elfordítása saját klasszikusaik felé, talán egy új reneszánsz kezdete. Satöbbi. Mindez sikerülhetett is volna, ha egy kicsivel nagyobb erőfeszítéseket tesznek. Tévednék, vagy ezek tényleg azt hitték (itt jön a vicces rész), hogy a 2D önmagában elég lesz a tömegből való kiemelkedéshez, a sikerhez?

Mert sajnos amit kapunk, az egy csodaszép báli ruhába öltöztetett próbababa. Távolról öröm ránézni, de közelebb lépve, esetleg hozzászólva rögtön kiderül, hogy hangosan kong az ürességtől. A látvány csillagos ötös, egyértelműen több ilyen rajzfilm kellene. De sajnos nem egyedül a rajzok kétdimenziósak. Karakterek nincsenek, a cselekmény tovább és tovább szenvedéséhez pedig rendszeresen erőszakra, légből kapott ostobaságokra van szükség (Avatar feeling?).  Sok dolog tipikusan időhúzásként kerülhetett egyáltalán a fazékba, így például nem kevés dalbetét. Amik általánosságban véve tökéletes leképezései az egész filmnek. Gyönyörűek, és van jó pár kreatív, sőt vicces pillanatuk is, de aztán azonnal tönkrevágják a lendületet és hangulatot valami teljesen felesleges, olcsó húzással (pont, mint Pixarék az Up-ot, a beszélő kutyákkal meg társaikkal). Meg hát természetesen sokszor affektálós giccses is a pite. Frusztráló. 

Bárcsak több életet leheltek volna a figurákba, bárcsak meg tudtam volna kedvelni legalább az egyikőjüket, vagy a gonosznak lett volna súlya és jelenléte. De nem, a film inkább elcsépelt dizni kliséket puffogtat, biztonsági játékot játszik. Csak erre a kevesebb hájpnak és technikai tobzódásnak köszönhetően Mickey egérék rá is fizettek, ellentétben a királykék pokáhontászokkal. Pedig kellett volna a siker, és csak remélni lehet, hogy jönnek még hagyományosan rajzolt mesék. Akkor pedig lesz ez még jobb is. Újra.

A hercegnő és a béka viszont csak egy 10/5-re elég. Nem tudott magával ragadni, sokszor inkább idegesített.

Bizony, minden idők legnagyobb arc stúdiója (tudván tudva ontják magukból a szart, és remekül élnek belőle) újabb mockbustert szállít. Ugyan nem láttam Guy Ritchie eddigi utolsó filmjét, de az Asylum változatában vannak acélsárkányok, dobbantós Tííírexek és rettenet polipok is. Gém, szett, meccs?

(ui.: úgy kéne csinálni, hogy részegen megnézzük (azaz elkezdjük) a Percy Jackson-t a moziban, majd amikor onnan kiraknak minket, akkor még többet iszunk, és lenyomjuk ezt is)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy amerikai animátor, aki az óhazában szerencsét próbálva öt angol fiatalemberrel megreformálta a humort. Majd más babérokra törve elfoglalta a rendezői széket, hogy a „legkisebb királyfiból” hatalmas király váljon az álmok és az ébrenlét, az őrület és a normalitás, illetve a fantázia és a valóság széles határmezsgyéjén. 

Talán nem ronthatok el semmit, ha ott kezdem, hogy Terry Gilliam a modern idők egyik legnagyobb mesemondója, aki képes e történetekbe olyan figyelemre méltóan mélyebb tartalmat csepegtetni, hogy amellett nem lehet csettintés nélkül elmenni. Azzal sem rohanok valószínűleg sehova, ha Gilliam filmjeinek témáját saját szavaival jellemzem: „Egy apró tényt ajánlanék mindenki figyelmébe, aki már teljesen elveszett a modern világ vég nélkül sokasodó valóságaiban. Emlékezzetek: Philip K. Dick járt ott legelőször.”

De a történet nem itt kezdődik, hiszen a rendezői széktől még nagyon messze vagyunk a hatvanas évek legvégén, mikor is Eric Idle, Terry Jones, Michael Palin, Johne Cleese és Graham Chapman társaságában megszülték minden idők legmulatságosabb szkeccseit, a Monty Python Repülő Cirkuszát.

Itt persze ő inkább csak animátorként tevékenykedett, s kisebb (általában felismerhetetlen) szerepeket vállalt a rövid jelenetekben. Innen már csak egyetlen lépés volt hátra a szék irányába, mely a hetvenes évek közepén be is következett, s igaz még Terry Jones-al közösen, de már ő rendezte a Gyalog Galoppot (Monty Python and the Holy Grail, 1975), melyet talán egyetlen igazi filmrajongónak sem kell bemutatni hazánkban.

Az első rendezésen még eléggé érződik, hogy nem egy saját projectről van szó, csupán elkezdi tanulni a szakmát, s inkább a szokásos python-i nonszensz kategóriába helyezhető Arthur király és lovagjainak története, mely azért nem egy jelenetével ezredjére is mosolyt csal akárki arcára, sőt könnyedén kacajra is fakaszthat. Mellesleg akkora kultusz alakult ki a kerekasztal kardforgatóinak Szent Grál keresése kapcsán, hogy videojátékot, színházi előadást, kártyajátékot, s ki tudja mit élt még meg az első egész estés Monty Python film.

De ne ragadjunk le itt, inkább kezdjük el sorravenni az önálló munkákat, melyek első pár darabja azért még érezhetően a társulat árnyékában készült. Ugye ott van először a Gyalog Galopphoz roppant közel álló Jabberwockey (1977), melyben Michael Palin játssza a főszerepet, s a Lewis Caroll verséből született alapötlet szárnyán repít  vissza mindenkit a sötét középkorba, azaz a babonák és mesék világába.

Tehát egy Dennis Cooper nevű kádár inas kalandjait követjük nyomon a békés falusi élettől a nagyváros rengetegén át a királylány kezéig. Mely közben egy groteszk meseszerű világ bontakozik ki előttünk, hogy úgymond kapuként szolgáljon a Gilliam filmjeiben megelevenedő birodalomhoz. Van itt egyébként minden, ami egy jó középkort megidéző filmnek előnyére válhat, sárkányok, lovagok, kocsmák, kivégzés, s megfelelő mértékű fekete humor.

Az Idő banditák (Time Bandits, 1981) sem esik sokkal távolabb az eddigiektől, csupán kap egy csavart, mely még közelebb visz ahhoz az álomszerű paradicsomhoz, mely kirajzolódhat előttünk az alkotásokból. Hiszen egy kisfiú álmaiból táplálkozva menekülünk az idő örvényébe a legfőbb létező elől, akinek ellopta térképét egy marékra való törpe, hogy a teremtés hiányosságait (végül is csak hét nap volt rá, ki tud ennyi idő alatt normális munkát végezni) kihasználva nemzetközi és igazán gazdag bűnözőkké váljanak. A szintén jó nagy adag python-i humorral nyakon öntött alkotás sem az igazi még, mindannak ellenére, hogy a visszatérő téma (azaz a valóság és a fantázia határvonala) már itt is egyértelműen kivehető. Hogy tényleg nagy dobásról beszélhessünk még el kell telni négy évnek, s akkor elkészül a Brazil.

Terry Gilliam első igazán egyedi és lenyűgöző filmje a Brazil, s nem csupán a színészgárdában remekül teljesítő Jonathan Pryce és Robert de Niro miatt, hanem mert az eddig is felismerhető groteszk, társadalomkritikával megfűszerezett álomvilág itt teljesedik ki legelőször, még ha némi 1984 utóízt is érezhetünk a szánkban a film kapcsán. A valamikor a XX. században játszódó cselekményben ugyanis egy teljesen bürokratikus világot fedezhetünk fel, melyben főhősünk Sam Lowry vergődik, s álmaival küzd, melyekben megtalálja az igaz szerelemet.

A konfliktus egy légy lecsapása miatti adminisztrációs hiba körül alakul ki, hiszen e folytán rossz embert állítanak elő az információszerzésre, s ő ezt nem is éli túl. Sam ered az eset nyomába, inkább kényszerből, mint önszántából eredetileg, de mivel az események kapcsán belefut álmai nőjének inkarnációjába, személyessé válik az ügy.

Talán tényleg ez az első Gilliam film, melyben az a groteszk, paranoid, inkább álomszerű, mint valós világ tárul elénk, mely az ezek után következő filmjeit meghatározza. Igaz ezek előtt, még egy pillanatra visszalép, s talán valamilyen belső kényszer okán megrendezi leggyönyörűbb meséjét Báró Munchausen alakja köré építve.

1988-ban járunk, mikor is ez a fantasztikumot nem nélkülöző kosztümös kalandfilm a mozikba kerül, s nyíltan hirdeti a fantázia mindenhatóságát és győzedelmeskedését a racionalitás felett. John Nevill hihetetlen valósághűen formálja meg a Bárót, s szolgái sorában Eric Idol is feltűnik, mely egyértelműen jelzi, hogy némi nosztalgikus visszakacsintás ez a Python-os időkre, de közben a főhős és az angol tisztviselő szembeállítása az új utak felé is mutat.

Mely kettőség még szintén megvan a Jeff Bridges és Robin Williams főszereplésével forgatott Halászkirály legendájában (The Fisher King, 1991), melyet rosszmájúan akár rom-komnak is csúfolhatnánk, de talán túlzás lenne egy megkattant ember lövöldözésének „két oldalán” álló férfi kapcsolatát így jellemezni. Bár igaz, arról van szó, hogy Bridges alakította Jack Lucas segít a Williams által megformált Parrynek elnyerni álmai nőjének szívét, de mindezt azért teszi, mert egy a rádióműsorán felbuzdult gyakorló pszichopata szétlövi előző kedvesének fejét, minek hatására a tragikus történetű férfiú megkattan, s úgy véli, tündérek beszélnek hozzá, hogy szerezze meg a Szent Grált.

Tehát ismét visszakacsint, s közben előre is néz, hiszen az első rendezés megidézése közben a világ és az emberi természet ostorozása épp ugyanúgy benne van a filmben, mint a tüzet okádó vörös lovag, aki nem engedi Parryt célja közelébe.

A 12 majomban (Twelve Monkeys, 1995), viszont ilyen kettőség már sehol sem fedezhető fel, hiszen a csavaros időutazós alkotás (ha úgy tetszik) szinte már csak az őrület és a normálisnak tekintett állapot egymás mellé állításával foglalkozik. A Bruce Willist és Brad Pittet is a produkcióban tudó Gilliam valami olyasmit alkot meg mindezzel, ami szinte leírhatatlan. Nem elég, hogy több olyan különböző mélységet is felfedezhetünk benne, melyekkel könyveket lehetne megtölteni, de első ránézésre is vaskos filozófiai következtetések vonhatóak le az alkotásból, mely szokatlan a kor sci-fi felhozatalából. (Egyébként az értelmezés, mely szerint a pszichológus nő a hunyó a filmben, s valójában ő képzeli Willis karakterét, már csak a Dick iránti rajongása miatt is a legszinpatikusabb számomra.)

Ezek után talán némileg könnyebben emészthetőnek tűnhet a drogos utazás Hunter S. Thompsonnal Las Vegasban, mindannak ellenére, hogy nem az. A roppant szórakoztató és zseniális alakításokat hozó (Johnny Depp és Benicio del Toro) mozi persze sokkal több, mint a két kivénhedt hippi látomása a neonfény erdőben, mint ahogy maga Hunter sem csupán két lábon járó orvosi csoda volt. Az egyértelmű társadalom- és rendszer kritikát nehéz nem kiolvasni, s azt is említsük meg nagyon nyugodtan, hogy a filmtörténet egyik legjobban sikerült irodalmi adaptációjához van szerencsénk, melyben könnyedén keveredik össze a kábítószer hatása alatt átélt hallucináció a már alapvetően szürreális valósággal, ami hőseinket fogadja Vegas egyik legnagyobb dobásán, a MINT 400-asok versenyén. 

Egy nagy ugrással hirtelen Gilliam egyik leggyengébb alkotásához érkezünk el, mely első ránézésre könnyedén illik az eddigiekbe, hiszen a Grimm testvérek (The Brothers Grimm, 2005) felforgatott világa szinte magától értetődően kompatibilis kell, hogy legyen, a direktor úr birodalmával, valamiért még sem az. Hiába a két jó színész (Matt Damon, Heath Ledger), az izgalmas szkript, a remek vágás, a dolog valahogy együttesen nem működik, mondhatni érdektelenségbe fullad. Semmi extra, csupán csak egy mese, igaz abból a jobb fajta, de hát ez valljuk be nem elég.

Viszont még ez az év sem telhetett el így, hiszen az egyébként nem túl aktív rendező egy másik „mesével” is előrukkolt, s ismét Jeff Bridgies-el egy hihetetlenül szürreális, groteszk s minden apró fénysugarat elpusztító világba invitált minket. Jeliza-Rose (Jodella Ferland) világába méghozzá, a kislányéba, aki apjának készíti elő a heroint, s csupán fejekből álló babáival tölti a mindennapjait, míg nem az éppen metadon kúrán lévő édesanyja el nem hagyja az árnyékvilágot, s így apja a gyámügytől félve el nem menekül szülőházába, ahol már ő sem húzza sokáig. Ezzel pedig a kislány a lehető legfurcsább és a normálisnak nevezett állapottól legtávolabb eső közegbe csöppen bele, miközben az ő valósága sem igazán össze egyeztethető az átlagossal.

Szörnyek, lovagok, időutazók, kábítószer fogyasztók, s talán vég nélkül sorolhatnánk mi minden színesíti még a Gilliam által megalkotott olykor szürreális, olykor roppant groteszk világot, melyben minden alkalommal élvezet elmerülni, s reméljük az lesz most is, mert már megérkezett hazánkba a legújabb (elég rossz csillagzat alatt készült) alkotás.

1. rész: Legjobb 5 magyar + 25.-21. ||| 2. rész: 20.-11.

Legjobb 25 2009-es klip: top10

10. Major Lazer - Pon De Floor

Az idei év legőrültebb klipje, de nagyon vicces, 2009 wtf videója. A dal Diplo és Switch (M.I.A. zenei producerei többek közt) közös projektjének, a Major Lazer-nek produktuma, az idén megjelent Guns Don't Kill People... Lazers Do! albumon kapott helyet. A videót Eric Wareheim rendezte, aki egy másik MJ videót is rendezett, az már nem lett ennyire jó.

9. Dizzee Rascal & Armand Van Helden - Bonkers

Dizzee Rascal egy nyomorból jött grime rapper, aki egyre jobban kacsingat a populáris zenéhez. Armand Van Helden, az ismert New York-i dj, aki már túl van a fénykorán. Ennek a kettőnek a találkozásából valami gagyi dolog is születhetett volna, de nem így történt, és nagy meglepetésre az év legjobb slágere lett, amire szerintem senki nem számított előre. A hozzá készült klip meg szintén fantasztikus. Igazából semmi nagy cucc, de idén kevés videó illeszkedett ennyire a zenéhez, ráadásul a színek, meg a vágások is több, mint profik.

8. Vampire Weekend - Cousins

Egy darab sín, nem túl sok pénz, ötletesség. Ennyi kellett csak, hogy egy újabb zseniális klip szülessen. Persze kellett hozzá az is, hogy egy olyan nagyágyú rendezze, mint Garth Jennings, aki már bemutatkozott a nagyvásznon a Galaxis útikalauz stopposoknak adaptációjával, illetve a Rémbó fia című indie filmmel. A Brooklyn-i indie Vampire Weekend idén megjelent Contra című albumán kapott helyet ez a dal.

7. N.A.S.A. & Kanye West & Santigold & Lykke Li - Gifted

Az N.A.S.A. nevű elektronikus formáció bemutatkozó,The Spirit of Apollo albumán rengeteg ismert vendégelőadó tette tiszteletét, többek közt M.I.A., Santigold, Nick Zinner (Yeah Yeah Yeahs), Kanye West, RZA, Method Man, Ghostface Killah, John Frusciante (jelenleg ex-Red Hot Chili Peppers) és Tom Waits. A dalokhoz készült eddigi klipek mind nagyot ütöttek, de a legjobban sikerült videó ez a sci-fi témájú lett, amelyet a Three Legged Legs nevű animációs kollektíva készített, akik sosem adnak ki szart a kezeik közül.

6. Kasabian - Vlad The Impaler

A Kasabian idei (eddigi lemezeit nézve) formabontó albuma, a (kurva megjegyezhetetlen nevű) West Ryder Pauper Lunatic Asylum első (de nem hivatalos, viszont ingyenes) single-je volt a Vlad the Impaler. Az ehhez készült klipben Vlad Tepes (Dracula) jár-kel, és karóba húzza, aki csak az útjába kerül, ezt pedig a 70-es, 80-as olasz horrorfilmek stílusában kapjuk meg jó adag fekete humorral. Richard Ayoade rendezte, aki színészként ismeretes a Kockafejek című kultsorozatból, ahol Moss-t játszotta.

5. The Lonely Island & Seth Rogen - Like A Boss

A Saturday Night Live-ban a Digital Short-okkal ismerté vált The Lonely Island nevű komédia-trió tavaly úgy döntött, kiadja az ökörségeit egy albumon, ez volt az Incredibad, melyen vendégszerepeltek olyan sztárok is, mint T-Pain, Norah Jones, Jack Black, Julian Casablancas (The Strokes), Natalie Portman és Justin Timberlake. A klipek pedig marha viccesek lettek, de ez lett a legjobb. Mellesleg szerepel benne Seth Rogen és Bill Hader is. Az 2009 legviccesebb videóklipje.

4. Fever Ray - If I Had A Heart

A tavaly debütált Fever Ray nevű svéd énekesnő (aki a The Knife egyik tagja) szólóalbuma igazi blogkedvenc lett. Több ismert netes szaklap is betette az év végi listájára. Az If I Had a Heart klipje nem tudni, miről szól, van-e összefüggés a képsorok közt, de annyira vészjósló, félelmetes és zseniális atmoszférával rendelkezik, amilyennel egyik videó sem a tavalyiak közül. Andreas Nilssons rendezte, aki korábban dolgozott a The Knife-al, Moby-val, Goldfrap-el, a White Lies-al, és a Röyksopp-al is.

3. Franz Ferdinand - Can't Stop Feeling

Alex Kapranos-ék tavaly jelentették meg harmadik, Tonight: Franz Ferdinand című albumukat, ezen kapott helyet a Can't Stop Feeling. Az ehhez készült klipet egy még kezdő rendező, Russell Weekes készítette, akiről fogunk még hallani szerintem. A videó ötletes, és vicces, mindenképpen dobogós.

2. Oren Lavie - Her Morning Elegance

Oren Lavie-ról Izrael határain kívül senki nem hallott... Egészen 2009-ig, amikor 2007-ben megjelent albumához készített egy videót. A stop-motion technika felhasználásával megcsinálta ezt a videóklipet, és meg is hozta a sikert számára nemzetközi szinten is, felléphetett a Letterman show-ban is, a klip pedig a videómegosztók kedvence lett, nem véletlenül, mert zseniális, és látszik rajta, pénzbe nem, de sok időbe tellett az elkészítése. Kreativitásból csillagos ötös.

1. Charlotte Gainsbourg & Beck - Heaven Can Wait

Keith Schofield már szerepelt az idei listán a Let Love Rule-al, ott direkt nem említettem meg az érdemei közt a Heaven Can Wait-et, mert ez 2009 legjobb videóklipje. Mindenféle összefüggéstelen, bizarr képsorok, melyeket a neten fellelhető vicces vagy érdekes képek ihlettek, de nagyon el lett ez találva. Egyszerűen nagyon jó ezt újra, és újra, és újra nézni. A videó a híres francia énekes, Serge Gainsbourg ("zsötem") színésznő lányának második albumán helyet kapó első kislemez dalhoz készült. Az Antichrist-nél már jeleztem, hogy Charlotte szép lány, csak ott nincs előnyösen fényképezve, itt viszont igen.

Most rajtatok a sor, írjátok le ti is a ti listátok, vagy a véleményeteket az enyémről.

Hétfőn 20.00-kor végre ismét teljes létszámmal, azaz @marishart, @_vvega_, @popc0re és jómagam részvételével prezentáljuk nektek véleményünket a Halálkeringő című új magyar csodáról, a The Road nevezetű Viggo Mortensenes, poszt-nukleár orgazmuscsomagról (milyen egy poszt-nukleár orgazmus???), végül de messze nem utolsó sorban Wes Anderson valóban fantasztikus Fantastic Mr. Fox-ról. Utóbbihoz álljon itt egy kis kedvcsináló, amely azt mutatja be, hogy vették fel a hangokat az animok alá.  

Kedden 16.00-tól ketten leszünk popcore Zsomborral, és én nem szeretem a Guy Ritchiet, és ezért nem egész végig vele foglalkozunk, hanem kicsit a Golden Globe-al is, amit szeretek, és akkó így jó lesz... :)  

És mindez hol?

www.periszkopradio.hu 

Ugyan az Oscarra minden évben gyártok tippcsokrot, a Golden Globe-ra még sosem készítettem ilyet. Ennek legfontosabb oka valószínűleg az, hogy január közepéig egyszerűen nem jutnak el hozzánk moziba / fel a netre a jelölt filmek, és látatlanba biza nehéz tippelni. A másik dolog, ami miatt a Golden Globe nehezen jósolható, az hogy a díjat megszavazó Hollywoodban tevékenykedő, zömében külhoni újságírok sokszor erősen befolyásolva vannak a szerkesztőik elvárásai által  (illetve rendszeresen bevállalják, hogy a közönséget megosztó balhéfilmeknek ítélnek díjakat, csupán azért mert ez némileg szilárdítja a díj pozícióját az Oscar ellen), kezük állása nehezen lekövethető. Mindezek ellenére idén megpróbálkozom ezzel a cseppet sem könnyű feladattal (szigorúan korlátozódva a főbb kategóriákra), valószínűleg az eredmény közel nem lesz az elmúlt évek 90% körüli pontosságú Oscar tippjeimhez, de  max röhögünk egy jót :)

VASTAG BETŰ = véleményem szerint nyerni fog

DŐLT BETŰ = én neki ítélném a díjat