A tavalyi év sláger vígjátéka egyértelműen a Másnaposok volt, ezt a sikert meglovagolva a főszereplő srácok világhírnévre tettek szert. Todd Phillips-nek küldhetik a köszönő ajándék kosarakat, aki az idén is megpróbált minket újra ellátni „A” vígjátékkal, de helyette kaptunk egy, az átlagnál rosszabb, humor nélkül operáló filmet.

Peter épp hazafelé tartana Atlantából terhes feleségéhez, bármelyik pillanatban ténylegesen apa lehet, de az ég valahogy nem kegyes hozzá; összefut a repülőtéren Ethan-nel, a Hollywood-ba vágyó színésszel. Egy félreértett incidens miatt mindkettőjüket leparancsolják a gépről, oly mértékben, hogy Peter minden poggyásza (többek közt a tárcája pénzével és igazolványaival együtt) fenn marad, így kénytelen Ethan-nel tartani. Így veszi kezdetét egy feledhetetlen és mindennél őrültebb road movie. Legalábbis szerettük volna.

Folytatásért kattints a Kikötőre!

A Coen testvérek legújabb filmje a zsidó kultúrában járatlan nézőt könnyen zavarba ejti, hiszen a tengerentúli filmgyártás kétfejű gólemje, oly módon néz szembe gyökerével, hogy a celluloid szalagot mélyre meríti a „Vörös-tengerben”. Így Ethantől és Joeltől szokatlanul nem egy könnyed vígjátékot, s nem is egy vérben, pszichopatákban tobzódó történetet kapunk, hanem egy meglepően őszinte mesét a saját bőrükön tapasztalt 60-as évekből. De ne feledjük, hogy meséről beszélünk, s így csak nyomokban van köze a megélt valósághoz.

Ez az írás a Kultline-on folytatódik, Mari kritikája itt olvasható, ez pedig chromeshelteré.

A testvérpárok közreműködéséből – normális esetben - csak vita és sértődés születhet. Ezért is elképesztő és már-már érthetetlen, hogy Ethan és Joel Coen képes már több, mint húsz éve teljes egyetértésben dolgozni közös filmjeiken. Legújabb (2009-es) munkájuk az Egy komoly ember csak most, de legalább eljutott a magyar nézőközönséghez is.

A Coen fivérek semmit sem bíznak a véletlenre: maguk írják (ha épp nem regény adaptációval dolgoznak), rendezik filmjeiket, és még a produceri munkákat sem hagyják másra. Ennek a tökéletes összhangnak és közös tapasztalatnak a gyümölcse például a Nagy Lebowski, a Fargo és a Nem vénnek való vidék, melyek nemcsak a közönség, hanem a kritikusok köreiben is taroltak (több díj mellett, három Oscar-t is magukénak tudhatnak). Színészeik szerint is, ha kérdésük van, mondjuk karakterükkel, vagy az eljátszandó jelenettel kapcsolatban, mindegy, hogy melyik testvérhez fordulnak, ugyanazt az instrukciót fogják kapni.

Folytatás a Kikötő Online-on, chromeshelter kritikája pedig itt olvasható.

„Kádár noir”, „flaszter western”, „jailhouse rock”: ezeket olvashatjuk a CameoFilm honlapján a Kolorádó kid rövid ismertetése felett. Mindhárom kifejezés kicsit hihetetlennek és igazán pezsdítőnek hangzik a magyar filmgyártást tekintve. Csupán egy probléma van velük: csak elenyésző, konkrétan az első és az utolsó 10 percre húzhatóak rá a bő másfél órás játékidőben. Egyébként egy igényesen kivitelezett, sztár cameok-ban gazdag, sajnos már unásig ismert felépítésű, október 23-ai ünnepélyeken a középiskolásoknak levetítendő ’56-os emlékfilmet láthatunk.

A folytatásért csekkold a Kikötő Online-t. 

A maffia szó önkéntelenül Olaszországot, Al Caponét, vagy a hírekben, sorozatokban és filmekben bemutatott karaktereket és sztereotípiákat juttatja eszembe. Valami miatt mostanáig Franciaország kimaradt ebből a körből, pedig a tavalyi Próféta után nem a tiszta és sikkes Párizsként kellene elképzelnem az országot, mégis, egy valós elemeken alapuló, a mocskos harcokat, és mesterfokú árulásokat bemutató 22 lövés kellett ahhoz, hogy újragondoljam ezt a képet.

A folytatáshoz kattints a Kikötő Online-ra.

Úgy tűnik, hogy Will Ferrell csupán halvány fénymásolatává silányult régi önmagának, melyhez lényegileg tökéletesen asszisztál a sajnos szebb napokat soha sem látott Mark Wahlberg, a magyar mozikba Pancser Police címen érkezett vígjátékban. Nem mintha nagy elvárásokkal kellene leülnünk a filmhez, mely a „haverkodó” rendőr páros kliséjéből próbál némi humort kifacsarni – bár e közben krimi is akar maradni –, de ettől a McKay-Ferrel párostól azért igazán kaphattunk volna többet is. 

Igazából nincs is semmi baj az első tíz perccel, hisz Highsmith (Samuel L. Jackson) és Danson (Dwayne Johnson) legendás biztos urak ámokfutása, még nagyobb hőssé avanzsálása és betonba harapása megfelelő alapot kínál, hogy az eddig őket kiszolgáló többiek között keressen a reflektor fénye, de a csóva sajnos senki említésre méltót nem talál. Köszönhető ez talán mind a forgatókönyvnek, mind a már egyszer leszólt színészeknek is.

Ferrell élessége egyszerűen megkopott mostanra a rengeteg sokszorosítás alatt, s a ki tudja hányadára elsütött karakter már inkább unalmas (de leginkább kiszámítható), mint szórakoztató. Ezt csak tovább tetézi, hogy a Whalberg által megformált társ sem illik „hősünkhöz”, sem nem érezzük jelenlétét, mely esetleg némi vigaszt csempészne az egymást követő szkeccsek közzé.

Merthogy arról van szó, hogy hiába egy történet (rengeteg pénzről és a rendőrség nyugdíjalapjáról), ha az csupán annyira való, hogy erre szépen felfűzhessék egymás után a Saturday Night Live 10 évaddal ezelőtti adásában még talán elmenő jeleneteket.

Azért, hogy ne csak negatívumot jegyezzünk le, meg kell említeni a két „pancser” rendőr görbe estéjét, mely a film csúcspontja. Persze nem az események, csupán a forma miatt, hiszen a furcsán és egyúttal zseniálisan megkomponált állóképekből kirajzolódó kocsma tere az egyetlen mely nyomot volt képes hagyni maga után.

Ferrelltől vasárnap délutáni kikapcsolódáshoz inkább valami mást, hiszen mostanra kifakult minden szín, melyet régen képes volt a celluloidra vinni magából, a régi szerepekben pedig még most is ugyan úgy ragyog.

2006-ban kezdődött az a folyamat, aminek csúcstermékét idén augusztus 13-tól láthatják a szerencsésebb helyre született mozirajongók. Akkor Stallone több, mint 20 év kihagyás után ült vissza a rendezői székbe, hogy újra a ringbe küldje legismertebb karakterét. Nem meglepő módon mindenki körberöhögte, hogy mit akar még nagypapa korban és egy ilyen szinten tragikusan rossz ötödik rész után kihozni Rocky-ból? Sőt, szintén érthetően egész sokan az év égését, megalázódást vizionáltak. Aztán bemutatták az első rész tematikáját követő, kikezdhetetlenül korrektnek, és a sorozat abszolút méltó zárlatának bizonyuló Rocky Balboa-t. Majd rá két évre érkezett a gyöngyvásznakat nagyon régen nem látott mértékben naturális, old school akciókkal szétszaggató (John) Rambo, aminek nem csak a dzsungel zúzdája, de utolsó képsorai is hibátlanok. Stallone megtanult akciófilmet rendezni,  mégpedig úgy, amire ugyan jelentős igény mutatkozik, de rajta kívül manapság szemmel láthatólag senki sem képes.  Nos, ebben a hónapban megérkezett a csatamezőkre mesterremeke. Az Expendables ugyanis lazán az év akciófilmje, a közelébe sem érhet semmi.

Ha egy film konkrétan úgy kezdődik, hogy Dolph Lundgren belezős-falhoz csapódós stílusban szó szerint ketté lő egy wannabe Jack Sparrow afrikai kalózt, ott már komoly gond nem lehet. Ezzel pedig rögtön el is érkeztünk az Expendables két legkomolyabb fegyvertényéhez. Minden egyes szereplő legenda, ha másfél órán keresztül minigolfoznának, abban is több tökösség és izgalom lenne, mint a Szupercsapat, a Salt ügynök, a Vasember 2 és a Vesztesek bosszúja összeadott hárommal felszorzott négyzetre emelt végösszegében. Az akciók pedig folyamatos orgazmussal érnek fel. Dinamika, őserő, cafatokra tépő brutalitás, gyors, remek koreográfia és 68 MÁV vagonnyi kilőtt lőszer. Ráadásul még a humor is működik, ha épp nem pofozzák, akkor hangosan röhögős egysorosokkal osztják egymást az arcok. Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger Stallonéval közös pár perce pedig valószerűtlenül zseniális, a Terminator belépője erősen könnyezős pillanatokat eredményezett számomra. Sly és Statham remekel, Li lerúg mindenkit, Rourke még színészkedik is, a baltaarcú Eric Roberts tökéletes ellenfél, David Zayas a karibi diktátor maga, a pankrátor/UFC erősítés rokkol, Lundgren aláz, de nem ám, mint a Tökéletes DVD katonában, hanem igazából. Valamint a szerelmi szálak gyakorlatilag virtuális jelenlétükkel mindössze minimális időt vonnak el. Ehhez jönnek a jó zenék, mint például a Thin Lizzy és garantált a 90 percnyi múltidézős végigmosolygós élvezkedés.

Kibaszott jó film na. Csak remélni merem, hogy Stallone még sokáig szállítja nekünk ugyanilyen kedvvel és szenvedéllyel ezeket a földbedöngölősen zúzós múltidéző akciókat. Imádkozzunk együtt a komoly mozis, majd DVD-s, kölcsönzős bevételekért, illetve ha már nem hagyták nekünk, hogy ott nézzük meg a filmet, ahova való, akkor legalább a korongot vegyük majd meg. 10/10 a pontszám, nincs miért levonni.

paulkemp hasonló végkicsengésű írása

A '20-'30-as évek gengszterek uralta Amerikájáról rengeteg film készült és fog is még készülni, de a legjobbakat természetesen már leforgatták, épp az említett időszakban. Michael Mann Johnny Deppel és Christian Bale-el a fedélzeten (Az utolsó mohikán, Szemtől szemben, Collateral) ezen kor megidézésére tett kísérletet tavaly nyáron. A gengszterpaletta egyik legnagyobb rocksztárját, John Dillinger-t és az ő bandáját középpontba állító filmje azonban minimum vegyes érzéseket kelt, és így bizony nem kicsit csalódás.

A sztorival még nincs is semmi különösebb probléma, a megszokott gengszterfilmes narratívát többé kevésbé követve a felemelkedés-csillogás-bukás szóhármassal minden lényegeset el is mondtunk a történetről. Ezt előzetesen is sejtve, valamint a papíron hihetetlenül erős szereplőgárdát alapul véve fel sem merült bennem, hogy ennek a filmnek nem lesz szövegkönyve, és hogy minden karaktere egy szóval meghatározható, G.I. Joe  kaliberű nonszensz lesz. Tehát véleményem szerint nem a híresztelésekhez képest kevésbé zavaró vizualitáson, hanem a karizma és az emberi kapcsolatok megjelenítésének hiányán bukik el a mutatvány, amely teljesen hidegen hagyja a nézőt. Nincs mélysége a történéseknek, nincs kivel szimpatizálni, mivel senkit sem tudtak reálisan, életszagúan vászonra vinni. Még a Guy Ritchie filmekből ismerős Stephen Graham szintén egydimenziós pszichopata Baby Face Nelson-ja a legemlékezetesebb. Christian Bale teljességgel felesleges volt ide, majdnem használhatatlan szerepét még ő sem tudta oké-elmegy kategóriás alakítássá menteni, így pedig látványosan végigszenvedte a filmet. Marion Cotillard gyönyörű, igazán kaphatott volna több percet, azért is mert az ő vallatós jelenete a film legjobbjai közé tartozik. Még a Bale-nél nagyságrendekkel komolyabb jelenléttel és több stílussal rendelkező Depp is el-elgyengül néha, igazából csak vergődik a szájába adott botrányosan szar mondatokkal. A közte és Cotillard közötti halálos szerelemből még csak a szimpátiát sem lehet érezni a gyöngyvászon előtt, ennél még DiCaprio is közelebb került Marion-hoz.

Szóval a film már ezeken elbukik, a korszakhoz abszolút nem illő digitális kézikamerázás már csak hab a tortán. Különösen a közeliknél, és az üldözési jeleneteknél mutat borzasztóan rosszul Mann kísérletezgetése. Rendezőnk azonban még mindig a hangeffektek, főleg a lőpárbajok királya, a hangzás leviszi a fejünket. Sajnos ennek élvezeti értékéből is jócskán levon a minősíthetetlenül gagyi CGI, ami a döbbenetesen műanyag hatású torkolattűz animálásnál, és az utolsó lövöldözésnél baszta fel leginkább az agyamat. A bankrablások és lövöldözések elég hangsúlytalanok, egyetlen egy, akár csak a Kárhozat útjához méltó leszámolással sem fogunk találkozni.

Összességében tehát vaskosan csalódtam a filmben, de a kort és a témát jellemző imádatom miatt 10/4.5 pontnál nincs szívem kevesebbet adni rá. Azonban jobban teszitek, ha helyette inkább elővesztek egy klasszikust, mondjuk a Roaring Twenties,  The Public Enemy, Angels with Dirty Faces, High Sierra, White Heat csapatból akármelyiket.

A 2001-es nyár egyik legnagyobb sikere (azon kívül, hogy a giccshuszár Ben Affleck kispisztollyal nyomta le a fél japán hadsereget) egy ránézésre utálatos, zöld mocsárszörny nagy kalandja volt. A Shrek veszettül szórakoztató, ötletes és humoros volt, kifigurázott egy rakás klasszikus mesét, illetve főleg a Disney rajzfilmekben látható kliséket. A lendület tovább tartott, a második felvonásra jó érzékkel választottak új karaktereket, sztorit és szállították az első részben látott pörgős akciójeleneteket is. Aztán a harmadik darab már erősen izzadtságszagúra sikeredett, de szódával egyszer, talán az elődök miatt is kicsit kíméletesebben hozzáállva elment. De erre a Shrek a vége, fuss el véle című, minden régi poént pofátlan felböfögős újracsomagolásra most már aztán nem lehet mit mondani.

A film olyan ormótlanul és lassan hömpölyög előre, hogy párnázzátok körbe a nyakatok, nehogy megránduljon, amikor 14 perc után előre-hátra-oldalra bukik a kis fejetek. Érdektelenség a köbön, szinte minden eddig látott szereplő erőltetett visszarángatása dívik, legtöbbjük esetében csupán azért, hogy már ezerszer hallott-látott védjegyüket letéve ketté ütvefúrozzák saját szobraikat. A nagy, elkerekedett szemekkel néző Csizmás Kandúr már évek óta nem vicces. Az sem poénos, ha Shrek gyerekei végig böfögnek-finganak minden vásznon töltött percet. Az élet csodaszép adja a sztori gerincét, tehát ezzel akkora bajok nem lehetnének, de a készítők sikeresen elszúrnak minden ziccert, giccsek, súlytalan és főleg felesleges jelenetek sorára elpazarolva a játékidőt. Ami ugyan nem kevesebb, mint eddig, mégis az az érzésem volt, hogy senki és semmi sem tudott kiteljesedni. Ráadásul Shreket egészen nehéz kedvelni. Egy ogréról beszélünk, akinek mindene megvan, egy királylány a felesége, tulajdonképpen a trónörökösök között lehet számon tartani, semmi dolga, mindenki bírja, és még van pár szép gyereke is. Ennek ellenére klimaxos nyávogós picsaként viselkedik, hogy neki mennyire rossz, ganajtúró bogarakra akarok vadászni brühühüh. Hát szart kapsz te, nem kakaót. Ráadásul még akció sincs benne, amikor harcra lenne esély, vagy egy kis tempós történésre, azt is reménytelenül elbuzulják.

Nagyon nehezen bírtam végignézni, és valahol kicsit fájt is, mert én tényleg szeretem az első két zöldfülű kalandot. De ez valami kibírhatatlan, minden elemében fail bálnákat alázó, hatalmas kudarc, amit nyilvánvalóan mindenfajta kreativitás nélkül, csak is zöldhasúakért fröccsöntöttek nekünk. Öröm az ürömben, hogy elődeihez képest egészen kevéssé megy a szekér. 10/2, tragikusan rossz.

Christopher Walken-t boogizni látni akkora élmény, hogy azt tényleg mindenkinek látnia kell, főleg, ha ehhez maga Morpheus asszisztál két kellemes „utca” között, melyek a gazdagok fehér havával vannak behintve. Persze az sem utolsó, hogy egy ilyen filmet éppen az az Abel Ferrara hozott össze, aki ez után két évvel a Mocskos zsarut (Bad Lieutenant, 1992) is dirigálja.

Bár igaz, hogy a film nagyobbik része egy leszámolásként fogható fel, azaz szimpatikus és kevésbé megnyerő emberek rohangálnak mindenfelé New Yorkban, hogy nyomatékot adjanak különböző hatalmas puskákkal az éppen aktuális trendnek, mindezt pedig erősen módosult tudatállapotban természetesen. Vagyis a film nagyobb részt éjszaka (vagy teljesen?, most ebbe inkább nem megyek bele) játszódik s csak úgy fröcsög benne a paradicsomlé, mely meglepő módon egy pillanatra sem válik öncélúvá, sőt igazából teljesen hihetően csordogál minden másfeledik jelenetből az ember ölébe.

Persze ennyiért még nem lenne érdemes billentyűzetet ragadva örömködni, hogy milyen jó, hogy van egy szétkokainozott emberekkel telezsúfolt film, amiben ráadásul maffiózók és rendőrök lövik egymást halomra, mondhatni szórakozásból. Azért viszont már lehet, hogy elmondjuk, hogy milyen csúnya dolog – a Walken után alakított Frank White után szabadon – a dílert hibáztatni az utcák beporozásáért, már csak azért is, mivel az ő börtönévei alatt sem volt éppen „allergiásoknak” örömtáncra alkalmas helyszín.

Okoljuk a szabályzást, meg a fogyasztót, mert ugye ezek nélkül az egész elkerülhető lenne. Meg fejtsük ki, hogy ha hirtelen illegalitásból kiszabadítaná a nyugati-világ e problémás iparágat, akkor ugye nem kérdés, hogy kik lennének a People és társai címlapján ha az év emberét kellene bemutatni.

A „mondanivaló” tábla elhelyezése után azért visszatérve az erőszakra, mely zseniális komponáltsága azért legalább egy elismerő csettintést megérdemel, hozzáfűzendő, hogy e nélkül nem lenne teljes e világ bemutatása, melyben valószínűleg tényleg folyamatos öldöklő háború folyik a dollár milliókat (akár milliárdokat) mozgató piacért.

Ha már ezzel kezdtük, akkor zárjuk ezzel, mert ha mindez nem lenne elég indok a film megtekintésére, akkor legyen tánci-tánci, melyet Walken-től senki nem várhatott.

A 2003-as Oldboy forgatókönyvének alapját az azonos című, nyolc kötetből álló manga (1996-1998) szolgáltatta, amit Garon Tsuchiya írt, és Nobuaki Minegishi illusztrált. 2005-ben az angol Dark Horse Comics megvásárolta a kötetek angol nyelvű fordításának jogait, így juthatott el több ország olvasóihoz is a képregény.

A szórakozott, gyakran mások életét megkeserítő, problémás figura, Oh Dae-su egy nap részegen köt ki a rendőrségen, ahonnan barátja hozza ki. Miután kiérnek az utcára a férfi utolsó képe egy, az arcát esernyővel eltakaró alak sziluettje, majd minden elsötétül. Ekkor veszi kezdetét a 15 évnyi fogság egy zárt, egy légteres speciális szállodai szobában, ahol az egyetlen kapcsolatot az óraként, iskolaként, sőt egyetlen szerelemként funkcionáló televízió jelenti a külvilággal. Többek közt főhősünk a „beszélő doboz” által tudja meg, hogy feleségét megölték és ő az első számú gyanúsított. 15 év alatt sikerül kiismernie fogvatartói szokásait (ha megszólal a zene, altató gázt juttatnak a szobába, hogy a „páciens” biztosan nyugalmi állapotba kerüljön, így megkönnyítve a takarítás, és az egyén karbantartásának munkálatait). Mégis, mikor már csak másfél hónapra van gondosan előkészített szabadulásától, egy nő jelenik meg a szobájában, aki egy zöldellő rétre teleportálja hipnotikus állapotában. A hirtelen jött szabadulást, és a friss levegőt lassan megszokva, Oh Dae-su agyában ég a bosszú gondolata, a több évnyi szenvedés, és magány hozadékaként felgyülemlő harag, s egyértelművé válik, hogy csak a végső leszámolás után lesz képes újra békét találni a földön.

Biztos ismeritek azt az érzést, amikor egy megfáradt délutánon egymagatokban ültök otthon és kávét szürcsöltök. Magányra vágytok, és közben végigpörgetitek a nap eseményeit a fejetekben, vagy esetleg az egész életeteket. Hova is tart az, mit kéne még megtenned a hátralévő években, és a többi. Ha szerencséd van, ezt huszonévesen teszed meg, ha meg nincs, akkor már túl késő bármin is gondolkozni. A Hervadó Virágok az utóbbi esetet boncolgatja.

Don Johnston egykoron falta a nőket. Mostanra a megfáradt, ősz hajú Don Juan szerepét öltötte magára. Barátnője pont elhagyta, délutáni szunyókálását pedig egy rejtélyes rózsaszín levél zavarja meg, aminek misztikus írója közli vele, hogy van egy fia, aki úton van hozzá. Don segítséget kér legjobb barátjától, a szomszédban lakó több gyermekes detektív rajongótól. A kedves barát javaslatát követve hősünk útra kell, hogy felkeresse a lehetséges anyajelölteket, az egykori barátnőket. Itt kezdődik egy melankolikus, remek zenékkel és karakterekkel átitatott roadmovie.

Jim Jarmusch rendkívül nyugodt tempóban dolgozik, és végig megmarad a nagypapás tempónál, ami cseppet sem vesz le a film értékéből, sőt, jól is áll neki. Ez nem egy sziporkázó fiatal életét mutatja be, hanem egy kiégett, az elkötelezettségtől rettegő szívtipró kalandjait meséli el. A rózsaszín levélpapírból kiindulva Don mindenhol hasonló színű jeleket keress, és pechére mind a 3 nőnél talál is, így a feloldozás majdhogynem lehetetlen. 

A film végére Jarmusch nem ad konkrét válaszokat, csupán szívfacsaróan sejtet. Magára hagyja ráncos hősét az út közepén, aki akkor döbben rá, hogy az ő életének virága sajnos már jó pár éve elhervadt. Egykoron minden ujjára akadt egy nő, most pedig saját fia felbukkanásától kell rettegnie egész élete végéig. Bill Murray pedig olyan tökéletesen hozza ezt a karaktert, hogy a záró képsorok láttán összetöri a szívünket, a puszta tekintetével. 

Don történetét felfoghatjuk intelemnek is: ha szerencsénk van, felfogjuk mi a dolgunk, ha pedig nem, akkor nemsokára lesújt az idő, és azon kapjuk magunkat, hogy egyedül ácsorgunk az utca közepén, és megfáradt szemünkkel az elszalasztott éveket vizslatjuk. 10/8.5

Chris Cunningham a '90-es évek egyik legnagyobb hatású videokliprendezője. Festéssel és szobrászattal kezdte, de megfordult a filmtrükk szakmában is Chris Halls álnéven. Dolgozott az Alien3-on, az Alien Resurrection-ön, Kubrick őt akarta az A.I.-hoz is, de aztán a mester halála után Spielberg vette át a produkciót és még a stáblistára sem került fel a neve. De a rendezésben találta meg igazán magát. Egyedi, könnyen felismerhető stílust alakított ki. Stilizált képek, nyomasztó hangulat, horror és sci-fi elemek, beteg, gyakran gyomorforgató képsorok, gyors vágások, ezek a védjegyei. Visszatérő elemek a gépek, robotok, illetve az eltorzult, rémisztő lények. Rendezett reklámot a PlayStation-nek, a Guccinak, a Nissannak, három rövidfilmet, rendezett klipet olyan előadóknak, mint Madonna, a Portishead, a Placebo, Björk, a The Horrors, de leggyakoribb alkotótársa a híres brit DJ, Aphex Twin. Filmes bemutatkozása régóta várat magára, korábban úgy volt, hogy ő adaptálja a Neuromancert, de az nem jött végül össze (Vincenzo Natali fogja rendezni helyette). Most arra vállalkoztam, hogy összegyüjtöm és rangsorolom a legjobb ötöt, a végén bónusz rövidfilm, kommentekben várom a ti listátokat is.

A Robin Hood mondakört vászonra vinni igen rizikós vállalkozásnak bizonyult az elmúlt néhány évtizedben. Gondoljunk csak bele, hogy hány film és sorozat próbálta már bemutatni a sherwoodi fosztogató legendáját a mögöttünk álló cirka harminc évben, és ezek mekkora része bukott meg a minőség terén (súgok: az összes). Ehhez adjuk hozzá a tényt, hogy milyen elvárásokat fektet egy mai néző Ridley Scott filmjei elé a Gladiátor után, és tisztán láthatóvá válik, hogy - olcsó CGI-ponyvává válás nélkül - az átugorhatatlan léc esetével van dolgunk. 

Ridley Scott azonban tapasztalt filmes, aki tisztán látta ezt, mint ahogyan azt is, hogy a lécet meg is lehet kerülni. A témára irányuló eddigi próbálkozások másolása helyett egy teljesen új szemszögből közelítette meg a feladatot: előtörténetet kreált Robin Hood mítoszához, a hős hőssé válását bemutatva.

Az új Robin Hood film működésének egyik kulcsa az egyensúly. Mindenből pont eleget kapunk a végletekig jól kihasznált két és fél órás játékidő alatt. Bőven jut idő a többi versenyző által eddig átugrott kis apróságokra, a történelmi milliő bemutatására és a felvezetésre is, ahol olyan "insider" dolgokba ad Scott betekintést, melyekről az eddigi Robin Hood filmek esetében csak álmodtunk. Láthatjuk, amint Robin Longstride íjászként harcol I. Richárd seregében, ahogy elesik az Oroszlánszívű, és ahogy a Robin által hazamenekített korona egy igazán impozáns jelenet keretében János fejére kerül. A történelmileg alapvetően hiteles szkriptet csak azokon a pontokon ferdítette Scott gárdája a fantázia irányába, ahol feltétlenül szükséges volt ez ahhoz, hogy bele tudják fonni a saját kis történetüket a "nagy képbe". Annak ellenére, hogy Scott Robin Hoodja egy új oldalról közelít a témához, a saga elmaradhatatlan védjegyei mind szerepelnek az új Robin Hoodban: láthatunk csapdás rajtaütéseket, erdei íjászkodást, szegényeknek adakozást, ágrólszakadt cinkosokat, iszákos papot valamint a vérdíj-plakát íjjal való feltűzésének elmaradhatatlan jelenetét sem fogjuk hiányolni.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy a Robin Hood elsődlegesen nem akciófilm. Természetesen Scott nem hazudtolja meg magát, és amikor gyermeke megköveteli a keménységet, akkor oda is csap rendesen, de a harc sokkal kevésbé irányító elv a Robin Hoodban, mint a Gladiátor esetében volt. Ennek ellenére (vagy pont ezért) a két - három nagyobb csatajelenet jól előkészített, pergős és hibátlanul megkomponált (valamint majdnem teljesen CGI és lassítás mentes(!) - ezért külön plusszpont jár). A döntő ütközeteken felül a kisebb összecsapások is jól vannak adagolva, mindenből pont annyi van, amennyit az egyensúly megkövetel.

A száznegyven perc játékidő igen terjedelmes szeletét a kor, és a Robin Hood lore jellegzetes hangulatainak bemutatása teszi ki, melyet én személy szerint egyáltalán nem bántam: Scotték bőkezűen bántak a látványos hajózós jelenetekkel, a paraszti - és ugyanúgy az uralkodói - élet hangulatainak bemutatásával, és a kihagyhatatlan - ámde ezúttal igen ízlésesen és szolidan tálalt szerelmi szál kifejtésével is. A film által teremtett egész univerzumon az érződik, hogy maga a világ él, létezik és működik a vásznon túl is - ezt nagyon kevés alkotás mondhatja el magáról.

A Robin Hood másik nagy erénye a hibátlan szereplői gárda. Russel Crowe-tól kezdve az utolsó mellékszereplőig egyetlen hiteltelen alakítást sem találunk. A párbeszédek ugyanolyan jól és igényesen vannak megírva, mint ahogy a színészek előadják őket. Az általam ki nem állt keménykedős beszólások számát Scottéknak sikerült nullára csökkenteni, és ez a film közvetlenséget sugárzó összképére nagyon pozitív hatással van. Amellett, hogy eddig magasan ez a legjobban, legprofibban megkomponált Robin Hood film, messze ez a leginkább emberi is. 

Hangulatos, érdekes alkotás a 2010-es Robin Hood. A koncepció - miszerint ez egy előtörténet a mondakörhöz / korábbi filmekhez - tökéletesen működik. Az egészen látszik, hogy jól át van gondolva, és a kivitelezésre sem lehet egy szavunk sem. Féltem tőle, hogy ez nem fog összejönni, de Scott majdnem kihozta a legtöbbet a lehetőségekből: 10/8.5 (egy-két elvarratlan szál, és pár apró butaság miatt).

Nem, sajnos nem mi, csupán kedves húgom tartózkodik kint a neves filmfesztiválon idén, ahonnan saját blogján tervez beszámolni filmekről / hangulatokról - ahogyan ő érzékeli ezeket. Minden nap belinkelem majd az aktuális bejegyzést ide, akit érdekel az, hogy hogyan is jutott el a kis hölgy Cannes-ig, illetve hogy mit keres egyáltalán ott, az már alább olvashatja is a nulladik napi "megérkeztünk" posztot:

Cannes - Day 0

Cannes - Day 1

Cannes - Day 2