Biztos ismeritek azt az érzést, amikor egy megfáradt délutánon egymagatokban ültök otthon és kávét szürcsöltök. Magányra vágytok, és közben végigpörgetitek a nap eseményeit a fejetekben, vagy esetleg az egész életeteket. Hova is tart az, mit kéne még megtenned a hátralévő években, és a többi. Ha szerencséd van, ezt huszonévesen teszed meg, ha meg nincs, akkor már túl késő bármin is gondolkozni. A Hervadó Virágok az utóbbi esetet boncolgatja.

Don Johnston egykoron falta a nőket. Mostanra a megfáradt, ősz hajú Don Juan szerepét öltötte magára. Barátnője pont elhagyta, délutáni szunyókálását pedig egy rejtélyes rózsaszín levél zavarja meg, aminek misztikus írója közli vele, hogy van egy fia, aki úton van hozzá. Don segítséget kér legjobb barátjától, a szomszédban lakó több gyermekes detektív rajongótól. A kedves barát javaslatát követve hősünk útra kell, hogy felkeresse a lehetséges anyajelölteket, az egykori barátnőket. Itt kezdődik egy melankolikus, remek zenékkel és karakterekkel átitatott roadmovie.

Jim Jarmusch rendkívül nyugodt tempóban dolgozik, és végig megmarad a nagypapás tempónál, ami cseppet sem vesz le a film értékéből, sőt, jól is áll neki. Ez nem egy sziporkázó fiatal életét mutatja be, hanem egy kiégett, az elkötelezettségtől rettegő szívtipró kalandjait meséli el. A rózsaszín levélpapírból kiindulva Don mindenhol hasonló színű jeleket keress, és pechére mind a 3 nőnél talál is, így a feloldozás majdhogynem lehetetlen. 

A film végére Jarmusch nem ad konkrét válaszokat, csupán szívfacsaróan sejtet. Magára hagyja ráncos hősét az út közepén, aki akkor döbben rá, hogy az ő életének virága sajnos már jó pár éve elhervadt. Egykoron minden ujjára akadt egy nő, most pedig saját fia felbukkanásától kell rettegnie egész élete végéig. Bill Murray pedig olyan tökéletesen hozza ezt a karaktert, hogy a záró képsorok láttán összetöri a szívünket, a puszta tekintetével. 

Don történetét felfoghatjuk intelemnek is: ha szerencsénk van, felfogjuk mi a dolgunk, ha pedig nem, akkor nemsokára lesújt az idő, és azon kapjuk magunkat, hogy egyedül ácsorgunk az utca közepén, és megfáradt szemünkkel az elszalasztott éveket vizslatjuk. 10/8.5