Hát film az ilyen? Tegyük fel rögtön az elején a kérdést, s próbáljunk meg egy határozott nemmel válaszolni. Hogy miért, azt inkább egyelőre ne firtassuk, próbáljunk inkább belemerülni a témába, melynek prezentálását sokak alig tudtak kivárni. Hiszen még nem is olyan régen vártuk, lestünk, néztük a posztereket, előzeteseket, mert ugye illek mindez abban az esetben, ha a rendező sikeresen dirigált Pacinonak és De Nironak egyszerre, s ezt most megfejeli azzal, hogy a két „új generációs” sztárral próbálja ezt megismételni (Depp és Bale).
A film, a Közellenségek (Public enemies, 2009) Dillinger (Johnny Depp) életét és korát próbálja bemutatni, természetesen a bankrablóra fókuszálva, de legyünk őszinték ez nem sikerül neki. Hiába a két jónak tűnő név (bár utóbbi, Bale a T4 óta kétséges), a már bizonyított rendező, az egész inkább egy kudarc, mint élvezhető, vagy egyáltalában elviselhető alkotás. Mert ugye először is nincsenek karakterek, vagy ha még vannak is, azok olyan közhelyesek, s sztereotipak, hogy az nevetséges (már feltéve, ha megformáltak, felismerhetőek lennének, de sajnos a mozinak erre sem futja).
Ebből adódóan már rögtön gondolható, hogy a két fiatal ember inkább csak vergődik, mint játszik, mely inkább Christianon érződik (legalábbis érződne, ha lett volna szerepe a filmben, de igazából jellegtelensége és háttérbe szorulása miatt még ez sem jelenthető ki ily könnyedén), hiszen Johnny legalább úgy tűnik jól érzi magát (már-már lubickol) az öntörvényűnek tűnő Dillinger szerepében. A többi bűnözőt és ügynököt pedig inkább ide se citáljuk, mert teljesen fölösleges, hisz talán még a nevük (de az is inkább a hozott tudás miatt) megmarad, de arcuk, vagy egyáltalán valami szikra belőlük semmiképpen.
Említsük meg inkább Dillinger kedvesét, Billie Frechette-t (Marion Cotillard) ki talán a legüdítőbb színfoltja a filmnek, hiszen talán az elhullajtott morzsákból az ő karaktere áll össze a leginkább, s talán a legjobb alakítás is hozzá köthető. De mint már az kiolvasható emiatt ne a színészeket okoljuk, hanem a forgatókönyvet, a fényképezést, a vágást, s egyebeket mert ezek minden kétség nélkül kijelenthetően messze alulmúlják a színészi teljesítményeket.
Először ugye ott a könyv, mely közhelyeken, s jól (esetleg itt-ott rosszabbul) bevált formulákon kívül semmit sem tud felmutatni, potencia sem rejlik benne, hogy a felvonultatott szereplőkről akármit is megtudjunk, vagy hogy egyáltalán hús-vér (valaha élt) embereknek véljük őket. Inkább tűnnek egy-egy torkolattűznek csupán, hiszen ettől meghatározóbb ismérvük a filmben nincsen. A korról pedig talán még ennyit sem mutat.
Köszönhető ez persze a vágásnak és a fényképezésnek is, mely a legtöbb esetben még azt a lehetőséget is megtagadja a nézőtől, hogy a szereplőket felismerjük. Időnként teljesen értelmetlen kézi kamerás jelenetek tűnnek fel s illannak el egy pillanat alatt, feltehetőleg, hogy a kivehetetlen massza gépfegyverropogásánál érezzük magunkat, de ez talán csak még tovább ront a helyzeten, melyet úgy ahogy a jazz muzsika ment, de azt is tönkrevágja ha más melódia hangzik fel.
Egyszóval sok mindennek titulálhatjuk a várva várt Közellenségeket, de semmiképpen sem annak a filmnek, amire előzetesen gondoltunk. Ha megtehetem szerény javaslatomat e rendkívül negatív kép után, akkor annyit megjegyzek, hogy inkább a Vincent Cassel-féle Közellenség (L’instinct de mort, 2008, L’ennemi public n’1, 2008), s nem ez.