paulkemp hasonló végkicsengésű írása
A '20-'30-as évek gengszterek uralta Amerikájáról rengeteg film készült és fog is még készülni, de a legjobbakat természetesen már leforgatták, épp az említett időszakban. Michael Mann Johnny Deppel és Christian Bale-el a fedélzeten (Az utolsó mohikán, Szemtől szemben, Collateral) ezen kor megidézésére tett kísérletet tavaly nyáron. A gengszterpaletta egyik legnagyobb rocksztárját, John Dillinger-t és az ő bandáját középpontba állító filmje azonban minimum vegyes érzéseket kelt, és így bizony nem kicsit csalódás.
A sztorival még nincs is semmi különösebb probléma, a megszokott gengszterfilmes narratívát többé kevésbé követve a felemelkedés-csillogás-bukás szóhármassal minden lényegeset el is mondtunk a történetről. Ezt előzetesen is sejtve, valamint a papíron hihetetlenül erős szereplőgárdát alapul véve fel sem merült bennem, hogy ennek a filmnek nem lesz szövegkönyve, és hogy minden karaktere egy szóval meghatározható, G.I. Joe kaliberű nonszensz lesz. Tehát véleményem szerint nem a híresztelésekhez képest kevésbé zavaró vizualitáson, hanem a karizma és az emberi kapcsolatok megjelenítésének hiányán bukik el a mutatvány, amely teljesen hidegen hagyja a nézőt. Nincs mélysége a történéseknek, nincs kivel szimpatizálni, mivel senkit sem tudtak reálisan, életszagúan vászonra vinni. Még a Guy Ritchie filmekből ismerős Stephen Graham szintén egydimenziós pszichopata Baby Face Nelson-ja a legemlékezetesebb. Christian Bale teljességgel felesleges volt ide, majdnem használhatatlan szerepét még ő sem tudta oké-elmegy kategóriás alakítássá menteni, így pedig látványosan végigszenvedte a filmet. Marion Cotillard gyönyörű, igazán kaphatott volna több percet, azért is mert az ő vallatós jelenete a film legjobbjai közé tartozik. Még a Bale-nél nagyságrendekkel komolyabb jelenléttel és több stílussal rendelkező Depp is el-elgyengül néha, igazából csak vergődik a szájába adott botrányosan szar mondatokkal. A közte és Cotillard közötti halálos szerelemből még csak a szimpátiát sem lehet érezni a gyöngyvászon előtt, ennél még DiCaprio is közelebb került Marion-hoz.
Szóval a film már ezeken elbukik, a korszakhoz abszolút nem illő digitális kézikamerázás már csak hab a tortán. Különösen a közeliknél, és az üldözési jeleneteknél mutat borzasztóan rosszul Mann kísérletezgetése. Rendezőnk azonban még mindig a hangeffektek, főleg a lőpárbajok királya, a hangzás leviszi a fejünket. Sajnos ennek élvezeti értékéből is jócskán levon a minősíthetetlenül gagyi CGI, ami a döbbenetesen műanyag hatású torkolattűz animálásnál, és az utolsó lövöldözésnél baszta fel leginkább az agyamat. A bankrablások és lövöldözések elég hangsúlytalanok, egyetlen egy, akár csak a Kárhozat útjához méltó leszámolással sem fogunk találkozni.
Összességében tehát vaskosan csalódtam a filmben, de a kort és a témát jellemző imádatom miatt 10/4.5 pontnál nincs szívem kevesebbet adni rá. Azonban jobban teszitek, ha helyette inkább elővesztek egy klasszikust, mondjuk a Roaring Twenties, The Public Enemy, Angels with Dirty Faces, High Sierra, White Heat csapatból akármelyiket.
