„Hol volt, hol nem volt, egy nácik által megszállt Franciaország.” S kezdetét veszi Tarantino legújabb mozija, mely e meseszerű felütésből táplálkozva újraírja a második világháború történetét, ügyesen menetelve a rendezőtől már megszokott idézet és az eredetiség frontvonala között, nyelvekkel karöltve végig Európán.
Csupán ezután ismerkedünk meg a Brigantykkal, kiket éppen Aldo Raine (Brad Pitt) verbuvál össze, hogy az óhazában (mert ugye ők amerikai zsidók) a harmadik birodalom katonáinak skalpját vegyék. Mely feladatot, mint később kiderül roppant hatékonyan végzik, s hírük hamar szárnyra kapva bomlasztja a horogkeresztesek morálját.
Shossana eközben egy filmszínház tulajdonosa lett, s a helyzetnek behódolva a német „vendégek” igényeit kiszolgáló alkotásokat vetít. A lehetőség a bosszúra egy szerelmes német „hős” miatt csillan fel előtte, hiszen Frederick Zoller (Daniel Brühl) a náci mintapéldány, ki egymaga 300 katonát lőtt le egy szál puskával, a róla készített film premierjét a lány mozijába tervezi.
A képletet tovább bonyolítja, hogy e jeles eseményre lényegileg a Harmadik birodalom vezérkarának egésze hivatalos (Hitlerestől, Göbbelsestől, Himmlerestől), s ez kiváló alkalom a szövetségnek, hogy egy jól irányzott csapással lezárja az európai hadszíntér eseményeit. S ki lenne alkalmasabb a feladatra, mint Aldo csapata, kiegészítve egy angol filmkritikus katonával. Az események ezután egyre jobban összekuszálódva haladnak a nagy finálé felé, melyről csupán remélni tudjuk, hogy valamikor a nagyon távoli jövőben nem fog arra szolgálni, hogy rekonstruálja a II. világháborút.
Mint rögtön észrevehetjük, a szokásos intertextuális dömpingnek ezúttal Tarantino a legmegfelelőbb helyszínt választotta, hiszen a mozi miatt nem fontos az előtérbe rángatnia mindezt, elég csupán ügyesen felaggatott poszterekkel, a teremből kihallatszó zenékkel érzékeltetnie, hogy miből is született legújabb filmje (bár azért így zárójelben kiemelném Hamupipőke megidézését, hiszen az elveszett cipellő, s annak visszakerülése gazdájához olyan feledhetetlen pillanata a filmnek, melyet kár lenne nem megemlíteni). Éppen ezért aki a Ponyvaregény (Pulp fiction, 1994) , a Kutyaszorítóban (Reservoir dogs, 1992) vagy esetleg a Kill Bill (2003, 2004) „ollóval összevágott” történet szövésére számít, az csalódni fog. Csak úgy, mint aki a már említett menyasszonyi bosszú véres jeleneteit várja, hiszen az egy-két elhanyagolható skalpoláson kívül egy dumálós, álló háború ez, mely inkább asztaloknál ülve a verbális és non-verbális kommunikáción dől el, mint a vérben tocsogó frontvonalon.
Igen, a legfőbb visszatérő motívum (melyen áll vagy bukik minden – gondolunk csak a „német háromra”, vagy a végjáték olaszára) a különböző nyelvek (szóbeli és testi) bírása, megértése. A filmben már csak a helyszín miatt is a német, az angol, a francia és az olasz egyszerre fontos szerepet játszik, s ezek használata nélkülözhetetlen az akadályok leküzdéséhez.
Talán éppen ezért furcsa, hogy mindezt egyben csupán egyetlen karakter, méghozzá a véreskezű, ám roppant művelt, intelligens s szellemes Hans Landa képes felmutatni, mellyel a néző számára pillanatok alatt a film főszereplőjévé léphet elő (nem mellékesen a legjobb alakítást is az őt megelevenítő Chritoph Waltz adja), s mind Shosanna és Aldo csupán másodhegedűs lehet e remekül megformált és megalkotott náci mögött. Ráadásul Aldo (Brad Pitt ide vagy oda) egysíkú figurája, -leszámítva a Marlon Brando keresztapáját felidéző fehér szmokingos jelenetét-, elég szürke és kidolgozatlan karakter, kit ráadásul szeretni sem olyan egyszerű, még ilyen környezetben sem.
Sokkal kiemelkedőbb a brigantik közül a kis közjátékot kapó Hugo Stiglitz (Til Schweiger), ki egymaga – még a csapathoz szegődése előtt – 15 magasrangú német tisztet küldött a túlvilágra, illetve a baseball szerelmese Donny Donowitz (Eli Roth), aki talán az egész film legkegyetlenebb jelenetét produkálja, mikor is ütőjét bemutatja egy náci tisztnek. De ha már itt járunk, említsük meg az enyhén túlzó és karikaturisztikus Adolf Hitlert (Martin Wuttke), ki azért nem olyan pellengére állított, mint a Diktátorban, ám jellegzetes dühkitöréseinek eltúlzásával mégis ügyesen megfestett, ám inkább tarantinoi, mint történelmi figura.
S ha már itt tartunk ideje szót ejtenünk az alkotásról, mint egy történelmi kalandfilmről, hiszen minden ilyen esetben egy bizonyos előfeltétel háló feszül a néző és a film közé. Hogyha gyorsan le akarjuk rendezni ezt, annyit mondhatunk, hogy Tarantino ezt egy ügyes mozdulattal kettéhasítja, s a historicizmus minden emlékét felrúgva új-fiktív múltat mesél el nekünk, melyben az ő kreativitása lesz az egyetlen, ami az eseményekről dönthet.
Ha hosszabban megvizsgálnánk a dolgot, akkor is Tarantino-ig jutnánk, csak közben végigkövethetjük a II. világháborús filmek nagy dilemmáját: a történelmi hitelességet (végigszaladva a zsáner idevágó kiemelkedő mozijain), mely azért valljuk be nem kérhető számon egy rendezőn, főleg ebben az esetben nem. Hiszen ki szeretne egy olyan filmet tőle, melynek minden képkockája megfelel a valóságnak, s ezzel lényegileg meg is erőszakolná saját magát? Ehelyett nem örülnénk és szórakoznánk jobban egy olyanon, ahol szabadjára engedheti fantáziáját, illetve „videotékáját”, hogy a nagyvonalakat megtartva szabadon játsszon a tényeket elfeledve?
Valószínűleg pont ez utóbbi kérdésre történő igen válasz miatt lesz egy jó, ám azért mégsem korszakalkotó film a Becstelen Brigantyk, mely attól függetlenül, hogy valószínűleg kiemelt helyet fog elfoglalni a Tarantino filmográfiában, mégis némi kétséget ébreszt azzal, hogy jól ismert motívumok, helyzetek köszönnek vissza, mintha már tudná, hogy mire van szüksége a közönségnek, s ennek ismételgetésével nem tévesztheti el a célt. 10/8.5
popcore különvéleménye:
Az egész filmnek egyfajta, jó értelemben vett elégtétel szaga van. Ez az elégtétel, azonban nem kizárólag a nácikra értendő. Minden „brigantyra”, aki nem hajlandó rájönni, hogy nem igazán az erőszak oldja meg a problémákat. Egész más dolgok oldják fel, ideális esetben az esetleges nézet különbségeket. Például a mozi. Talán jobb is, ha nem elégtételnek fogjuk fel, hanem egyfajta ars poeticának. Ez azért is találó, mert világosan érezhető, hogy Tarantino, jelen filmjéhez az átlagosnál több érzelemmel állt hozzá. Kevéssé érezzünk a jól ismert hanyagságot (ismét nem a pejoratív értelmet tessék látni). Az egész kicsit komolyabb színezetet kap, igaz ebben a témaválasztásnak is komoly szerepe van. Annál ellenére ez a benyomásom, hogy a film struktúrájában visszatér a Pulp Fiction, Reservoir Dogs vonalra. Nincsenek harmincperces hentelések (Kill Bill), fél filmen át tartó dialógusok (Death Proof). A kettő viszonylagos balanszban van, talán egy kicsit utóbbi felé eltolva. Mellette persze szépen, katonásan sorakoznak a további Tarantino-karakterisztikák, miszerint remek zene (Für Elise-szerűség az első szkénában, priceless), gazdagon mért fekete és dialógusokba rejtett intellektuális humor, kaszaéles karakterek. Utóbbiakra érdemes egyébként kitérni, mert gyakorlatilag nem találunk olyan karaktert, akit jó érzéssel tudnánk kedvelni. Mindenkinek van valami undorító a lényében. Kivéve a zsidó mozi tulajdonos leánynak. Ezzel pedig egyfajta igazolást nyert az „ars poeticás” mondatom.
Hiányérzetet bennem két dolog hagyott. Az első, hogy valahol a két és fél óra közepe felé, gyengülnek a párbeszédek és az érdeklődésem rohamosan lezuhant, de aztán 10 percre rá jött Landa ezredes és hál’ égnek, megmenti a helyzetet. A második pedig, a további „katonás rendeben sorakozó” QT jegyek. Szóval egy kicsit több dög még mehetett volna a filmbe. Red Apple cigi, rendezői cameo, karakter-háttérsztorik. Ez utóbbiból igazán kevés van. Aldo Raine szakaszából is mindössze egy-kettő. Egyébként nekem még fájó pont az is, hogy a becstelen brigantyk, csak részei a sztorinak és nem alakítói. Ez azonban a filmstruktúrájából, céljaiból, egyértelműen következik, csak hát szegény gyermek mást várt. Mindezek ellenére, a film zseniális és nem érdemes nagyon kötözködni. Szerettem, megérte várni. Ha nem is a legjobb QT, de dobogós, az biztos és egy nagy, kövér 10/9.
whistleblower különvéleménye:
Nagyon kemény, iszonyatosan szemtelen, elképesztően bevállalós, de mindenképpen zseniális - ezek voltak a gondolataim közvetlenül a vetítés után. Elsősorban azért örültem a Brigantyknak, mert Tarantino végre tudott újítani. Az Inglourious Basterds véleményem szerint a mester eddigi legjobban összerakott filmje (pedig ilyen téren sem volt rá sok eddigi pályája során). Tisztán érezhető a popcore által is kiemelt komolyabb hozzáállás, amely a (többnyire természetesen helyzetkomikumokból adódó) poénok minőségén / mennyiségén is látszik. Valószínűleg Tarantino is érezte, hogy a Pulp Fiction-ös vonalon haladó viccek így, 2009-ben már sokszor elhasználtnak hatottak volna, de amit a Basterdsel kaptunk az minden elvárást könnyedén felülmúl (és itt most főleg azokra a pillanatokra gondolok, amikor kikerekedett szemekkel eleresztünk magunkban egy "aztapicsát").
Bár a karakterek sokszor valóban kétdimenziósak, de Tarantino jól ismerte fel a szerepekben rejlő lehetőségeket: Brad Pitt egybites figurájára mindössze 3-4 ziccerpoént kapott, melyeket a színészóriás természetesen csont nélkül értékesít is. A legfontosabb szereplő, a már Paulkemp által is említett Hans Landa (Chritoph Waltz) viszont az univerzális Tarantino-szereplő, aki tökéletesen tölti be a csúszda funkcióját a mester játszóterében, minden egyes "tudom, hogy tudod, hogy tudom, hogy átbasztalak" szituációt elképesztően viccesen és lendületesen tálalva lendíti tovább a kisebb hullámvölgyekből (csak néhány van) a filmet. Szerencsére ezek a felfrissítő jelenetek mindig jó időben vannak ellőve, megakadályozván ezzel a film valódi leülését. Nálam 10/9 - akár még korszakalkotó is lehet, de mindenképpen sok filmest fog inspirálni ez az újvonalas Tarantino flick.
