Hát ez valami fantasztikus volt. Talán Pat Garrett és Billy, a kölyök balladája volt az utolsó általam látott film, aminek ennyire sikerült elkapni és közvetíteni egy korszakot, egy érzést, egy állapotot. A Tökéletlen idők esetében a korszak a '70-es évek vége, az érzés a gondtalanság, a végtelen és féktelen bulizás valamint az életigenlés, az állapot pedig a kamaszkor.
A sulinak vége, kezdődik a nyár, a városban végzős fiúk-lányok vadásznak az elsős szecskákra, és estére természetesen hatalmas buli készülődik. A sztori nagyjából ennyi lenne, a film erről a nagyszerű délutánról és éjszakáról szól. De több nem is kell, mert a zászlóaljnyi emlékezetes karakter szájába adott dialógusok (Tarantino szerint a legjobb együtt lógós dumálós film EVÖR) elképesztően szórakoztatóak, lazán elviszik a hátukon a mozit. És az a kemény, hogy még csak nem is a szövegkönyv a legerősebb összetevő, hiszen az alkotás minden pillanatában olyan hangulatot áraszt, hogy egy kortynyi sör, vagy egy szippantásnyi fű nélkül is szétterül a képeden a legszélesebb mosoly, amit aztán a stáblista végeztével műtéti úton kell majd eltávolítani az arcberendezésedről. Linklater játszi könnyedséggel és valószerűtlenül hitelesen mesél az első csókról, az első berúgásról, egyáltalán ennek a korosztálynak az érzéseiről, problémáiról. Mindenki magára ismerhet, mindenki magáénak érezheti a filmet. Zseniális, egyedül a '80-as évek legjobbjaihoz mérhető tinivígjáték. Kötelező néznivaló, már csak a nem kicsit, de inkább nagyon fiatal Milla Jovovich, Ben Affleck, Matthew McCoanughey és Jason London miatt is. Feelgood. 10/9.