Ezt a rövidfilmet pár éve már kifigyeltem magamnak, de ez nem változtat a tényen, hogy ilyen arcok kellenek hálivúdba. A CGI bunyók elmehetnek a picsába, igaz az alábbi jelenet is tartalmaz 'gázosabb' pillanatot, de ilyen jól összerakott hús-vér harcot mikor mutattak utoljára blockbusterben (kábelek nélkül)? A lényeg, hogy fogyasszátok szeretettel; Duel.

Rom-kom. Tudjátok, mikor Hugh Grant beleszeret valami átlagos angol, vagy éppen nemangol nőbe, az kezdetben tudomást sem vesz róla, mígnem kettesben maradnak, egymás szeméből kiolvassák a "dugnálak!" felkiáltást és összejönnek, majd az egyik csalódik a másikban, az kiköt egy új pasinál - vagy Grant, vagy a nő - de hosszas szünet után az újboli találkozás alkalmával mélyről jövő érzés vezérletével valamely Dupla Kávé slágert kezdik dalolni - az esetek többségében a 'Se veled, se nélküled' az a bizonyos... Nos, Marc Webb nagyfilmes debütálása nem ilyen.

Tom íróként dolgozik. Üdözvlőkártyák szövegeit ötli ki (például, egy kisebb szpojler - the roses are red, the sky is blue, fuxk you whore). Egy szép nap - az első napon - találkozik főnöke új asszisztensével, Summer-rel. A fiúnak a lány kell, célját el is éri, de több, mint 300 nap után a lány közli a fiúval, hogy jobb lenne ha többé nem találkoznának. Tom értetlenül fogadja a döntést, mi pedig az ő segítségével felgöngyölítjük az eltelt napok emlékeit, hogy meglássuk, vajon hol hibázott...

A (500) Days of Summer igazi meglepetés. Megtalálható benne rengeteg romkom klisé, és nem nevezhető hibátlan alkotásnak sem, de ahogy az egész felépül az kiváló.  A sztorit egy nonlineáris narratíván keresztül követhetjük, tucatnyi stílusos és váratlan technikai megoldással (pl, mikor a képernyőt ketté vágják és egyszerre láthatjuk mi történik, és mi az amit Tom szeretne), egy raklapnyi utalással. És bár sokszor tapasztalt formulákból építkezik, roppant eredetin, üdítően frissen hat. Erénye és talán egyetlen komolyan felróható negatívuma is, hogy borzasztóan jókedvű film. Mikor hősünk erősen depresszív hangulatban van, akkor is adnak okot a nevetésre, így persze nehezebb azonosulni, hogy csak felfutunk a dombra, de le már nem, viszont így is érezhetjük mi zajlik héroszunkban, hiszen mindenki volt már szerelmes puszta naívságának köszönhetően és ehhez nem kell tinédzser korunkat szomorkás, angol garázspankokra való pogózással tölteni.

Szóval vizuális téren üt, a válogatott zenék is helyükön vannak, a forgatókönyv kiválóan szórakoztat, elsőrangú a rendezés, és színészeink is brillíroznak. Joseph Gordon-Levitt hatalmas figura, nem egy gumiarcú, de abszolut kifejező pofákat tud vágni. Zoey Deschanel pedig valóban szerelembeejtő - ahogyan kiáltja, hogy 'pénisz!',  az valami meseszép -, kettejük alakítása varázslatos, feldobják az amúgy is remek dialógusokat. Összegezve, nem egy tipikus szerelmi történet, nem fogunk könnyeket ejteni, ellenben másfél órán át kiválóan szórakozunk, többször hangosan felnevetünk és a stáblista után is jókedvűen töltjük a napot. Remeklő színészek, ügyes megoldások, indie is meg nem is, a lényeg, hogy az utóbbi évtized legjobb romkomja, egy új dimenzió. 10/9

Karyn Kusama rendezőnő (következő projektje a hamarosan érkező, Megan Fox-os Jennifer's Body) sci-fije maga a megtestesült átlagosság. Na jó, talán egy kicsivel több, de a rengeteg lehúzás és vérbe oltás után még így is kellemes meglepetésnek bizonyult.

Az ezredforduló után nem sokkal a Föld népességének 99,98%-át kiírtotta egy vírus. A mintegy fél Magyarországnyi létszámú túlélő már 400 éve él a bolygó utolsó városában, egy elnök és vezérkara által diktatórikus úton kormányozva. Az elnyomás pedig mindig kitermeli a rendszer megbuktatásán fáradozó ellenállókat is, akik a film kezdetekor épp a főfőfőnök kiiktatásán ügyködnek. Az überbérgyilkos aki a melót kapja: Aeon Flux (Charlize Theron).

Ha nem is annyira eredeti, de mindenképpen izgalmas kérdéseket vet föl az alkotás, de sajnos a válaszadás, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az érdemi diskurzus helyett csak a zománc lekapargatására futja tőle. A látványvilág letisztult, szépen kivitelezett, bár az említett átlagosságon itt is csak ritkán tudtak felülemelkedni a tervezők. Az akciójelenetek viszont pofásak, különösen a virágos kerten való átjutás lett odabaszós. A film legnagyobb erénye azonban az észveszejtően vonzó, vadító feszes ruhákban ólom-balettozó Charlize Theron. 

Az alapötleten kívül a sztori nem sokat tud felmutatni, ennyi volt a forgatókönyvírókban. Karakterekről és dialógusokról, mint olyanokról nem beszélhetünk, de a mozi mégis képes lekötni a figyelmünket arra a szűk másfél órára, amennyi éppen nem sok még belőle. Sci-fi és akció rajongóknál egynek valószínűleg elmegy, a többiek inkább hagyják ki. Jószívű 10/6.
 

Kezdem azzal, hogy üdv mindenkinek, madcows vagyok, először blogolok itt. Első bejegyzésem témájának meg a zseniális Christopher Nolan első filmjét tárom elétek, ami egy rövidfilm, címe Doodlebug, alig három perces, de ez a három perc nem akármilyen. Nolannél már itt látszott a zsenialitás szikrája. A Doodlebug egy szimpla, pofonegyszerű ötleten alapul, viszont nagyon profin van megcsinálva, végig bizonytalanságot, nyugtalanságot, paranoiát áraszt, és persze van benne kis mindfuck is. A főszerepet (vagyis az egyetlen szerepet) Jeremy Theobald játsza, aki a Followingban is szerepelt, azon kívül van egy villanásnyi szerepe a Batman Beginsben is. Ajánlom minden filmrajongónak, hogy lássák, honnan indult Chris.
 

A nagy sikerre való tekintettel újabb zenés poszt, újra saját magam által válogatott zenékből, hasonló lájti - lájti stílusban.

Az első mix ismét egy könnyed dubstep válogatás aktuális kedvenceimből...

...utóbbi pedig egy újabb stílus, a grime bemutatója. Ez a sokszor a dubstep kistestvéreként is  emlegetett műfaj szintén a kelet-londoni gettókból indult, de kialakulására igen nagy hatással volt a brit hiphop kultúra, és a garage könnyedebb vonala. 

Fogyasszátok mindkét mixet szeretettel :) 

Björn Borg visszavonul, rekordokat döntve befejeződik a M*A*S*H, megszületik a moonwalk, Saint Kitts és Nevis önálló állam lesz, a szovjetek megszállják Afganisztánt, elkészül a Microsoft Word, piacra kerül a NES, valamint a Jedi is visszatér. Hőseink életéhez eme eseményeknek semmi közük nincs. Egyes szubkultúrák, a ska vagy a reggae, a nacionalizmus, mint befolyásoló tényezők hatottak alanyainkra. 1983-at írunk (két év múlva a Clash is megmondja, hogy ez itt Anglia), ami nagyban folyik érthetetlen, ami Anglia határain belül, az nagyon is érthető.

Shane Meadows (írta és rendezte) filmje nem csupán szimpla korrajz - bár, ha hitelességéből fakadóan tényleg csak annyi lenne, akkor sem süllyedne el a Temzében, zsenije mentőcsónakként funkcionálna -, bizonyos elemei már-már dokumentarista jeleggel hatnak és közben magas szinten szórakoztat, hol nevetettet, hol elborzaszt, a megváltástól a katarzisig utazunk. A történet egy 12 éves fiúra fókuszál, aki pár skinhead személyében új barátokra tesz szert, de szerencséjére ezek a srácok csak látszatra bőrfejűek, az eszméről talán fogalmuk sincs, de a külsőségekre adnak. A fiú, Shaun azonban nem élvezheti sokáig a gondtalan semmittevést. A régi főnök, Combo kikerül a börtönből, és radikális változtatásokat javasol. Shaun hamarosan megtapasztalhatja milyen út vár rá ha nem korának megfelelően cselekszik (azon persze megint lehet vitatkozni, hogy a látottak közül melyik út a "rossz") - ergó, az a sok-sok év életünk első szakaszában arra van, hogy felnőjjünk, siettetni nem szabad.

Újkori angol film révén felesleges taglalni, hogy mind a gyerek, mind a felnőtt színészek remekelnek, percek alatt eldől, hogy kit utálunk meg és kiért hullajtanánk könnyeket. A rendezés profi, ami meglepő lehet valamennyire, hogy egyáltalán nem explicit, kellően sejtető a durvább tartalmú jeleneteknél, mi meg úgyis tudjuk mi történik, s mivel egy 12 éves gyerek szemein keresztül kísérjük a lavinát, nem kell nekünk mindent látni. A hangulatot már a film első pillanataiban megadja Meadows, a nyitóképsor a korabeli felvételekkel (és kellemes muzsikával) annyira el van találva, hogy akár azt is elnéztem volna másfél órán át. De ezt nehéz leírva átadni, talán ezért is vitte vászonra Meadows saját meséjét, hisz ha hihetünk neki, akkor ez az ő gyermekkora, az ő emlékei, ám ennek ellenére...

... ez nem az Ő filmje. Nem is az angolok filmje. Sőt, nem is a skinheadek filmje, de nem is a wannabe kispöcsöké. Ami azt illeti, nem is az akkori generáció filmje. Nem a nacionalisták filmje, nem azoké kiknek hozzátartozói értelmetlenül estek el Falklandon vagy bárhol máshol. Nem azok filmje, kik nem éppen tudatosan kerültek valamilyen klikkbe, bandába, nem is azoké akik éppenhogy tudatosan követnek egyes gruppokat. Kibaszott nagyúr az affinitás. A film problémája nem egyedi, nem angol, inkább egyetemleges, és most is abszolút aktuális. Nem a lecsúszott prolik filmje, nem a leszart munkásosztály filmje, nem is a bevándorlók számára készített elrettentő példa. Nem, nem, nem. Mindenki filmje. Akik már kaptak agyfaszt, akiket felhúzott már felettes/barát/akárki, aki dühös, akiknek valami nem tetszik a rendszerben, mind tudjuk miről van szó, mind átéltük azt amit a film kínál. Ha nem is hangosan, de kitörésre készen. S legszívesebben mind másra hárítanánk a felelősséget. Épp ezért ez a mi filmünk, baszdmeg. 10/9

Neill Blomkamp filmje némi történelem leckével indít, s ezzel rögtön egy furcsa dokumentumfilmes közegbe csöppennünk, mely teljes mértékben meghatározza a további játékidőt. A kibontakozó cselekmény az idő múlásával egyre magasabb fokozatokra kapcsol, s így egyre kevesebbet akasztják meg a történet szerves részét képező interjú részletek, s kommentárok, mely mind Wikus Van De Merwe  (Sharlto Copley) és a 9-es körzet történetét tárják a nézők elé, ám a várttal szemben nem a hétköznapokat, hanem „A Nap” eseményeit.

Annak a körzetét, mely Johannesburg (azaz a Dél-Afrikai köztársaság legnagyobb települése – s igen nem Chicago, nem New York s nem is egy másik USA-béli nagyváros) sci-fi-be illő látképe közelében terül el. Sci-fi-be, hiszen egy hatalmas űrhajó lebeg a város felett, mely két évtizeddel ezelőtt érkezett beteg utasaival a földre, s menedék helyett a pokolra lelt az emberi vendégszeretet tágra tárt karjaiban. De mindez már a 2005-ös Blomkamp rövidfilmből (Alive in Joburg) ismeretes.

Viszont még akkor nem volt teljesen egyértelmű, hogy a gettóhoz hasonlító terület – amely éppen kiürítés előtt áll, hiszen a helyi lakosok nem örültek az új szomszédságnak – sokkal többről árulkodik, mint egy újszerű sci-fi alkotásról, mely valahol Romeronál (Diary of the Dead, 2007), vagy maréknyi elődjénél is megfigyelhető a horror műfajában. De még mielőtt ennyire előrerohannánk, lassítsunk egy kicsit, s ismerkedjünk meg közelebbről Wikus-val filmünk központi szereplőjével, kit éppen most léptetett elő apósa, hogy irányítsa a költözködést. Persze elhangzik, hogy e rokoni kapcsolatnak semmi köze sincsen a kitüntetéshez, s hogy a férfiú teljes mértékben rátermett a rábízott feladatra.

Ehhez képest már az első képkockák után teljesen egyértelművé válik, hogy hősünk (ki persze ettől jóval többre hivatott) sokkal inkább a kafkai kisember halmazából került ki, aki sodródik az eseményekkel, mint az arra érdemes „igazi” vezetők csoportjából. Gyanútlan, kicsit ügyetlen figura ő, ki a véletlenek folytán a világ egyik legfontosabb emberévé válik, hiszen egy fekete folyadék hatására olyan folyamatok indulnak el szervezetében, melyek átváltoztatják őt. E rovarszerű lények (kiket a számítógép hívott életre) technológiája pedig kizárólag az ő kezükben (azaz az ő dns-ükre van hangolva) működik, így teljességgel haszontalan és elemezhetetlen az emberiség számára.

Mr. Merwe persze ezek után szembesül az árnyoldallal, mely a multinacionális cégek pénzhajhász, etikátlan magatartásából ered, hiszen ilyen tulajdonságok láttán ki rettenne vissza némi illegális kísérletezéstől egy idegen fajon, vagy akár az emberiségen? S persze ettől a ponttól a lassan saját sorsát alakító férfivá váló főszereplőnk pillanatok alatt az űrlények (no meg persze a saját) oldalán találja magát, hogy nem csupán az emberiség becsületét hozza helyre, de a lehetőséget is a jobb és szebb „idegen” jövőre megteremtse, s mindezt igazi töltényhüvely zápor kíséretében kénytelen véghezvinni.

Ha valaki mindebből egy hollywood-i klisé tömeget hámoz ki, az nem jár messze az igazságtól, hiszen darabjaira bontva a film nem több a jól bevált képletektől, de mindennek a konjukciója valami olyan új (újragondolt, újraértelmezett, újra feltérképezett, stb.) celluloid terméket hoz létre, melyre hosszú ideje várt már a mozgókép minden igazi szerelmese. S így lehet az enyhén Légy (The Fly, 1986) ihletésű, apartheid metaforával beoltott, ám mégis akcióban gazdag és dokumentarista fogásokat felhasználó (az egész film, kézi kamerák, híradók és térfigyelő- vagy ipari kamerák lencséje előtt játszódik, melyek azért kicsit háttérbe szorulnak az alkotás utolsó igazán akciódús harmadában)  film  az év egyik (de talán… bár várjuk ki) legjobbja.

S mint már ennyiből is láthatjuk a filmhez rengeteg módon hozzányúlhatunk, kezdve a helyszín és a történelem adta lehetőség által megidézett parafrázistól (a már említett apartheid), át a jól bevált sci-fi „mi lenne ha” frázisán keresztül kibontható társadalomkritikán, egészen a népmesékből is ismeretes (vagy legalább is ahhoz hasonlítható) hőssé válás tematikáig. De  az egész forma és történet, az apartheid irányába mutat, mely miatt talán nem is olyan fájó, hogy a „vendégeinkről” szinte semmit sem tudunk meg (s, mint ahogy elhangzik ők csak munkások, kiken kultúrát, technikát vagy akármit számon kérni azért nem feltétlen lenne „szabályos lépés”).

Természetesen mind a fényképezés, mind a színészi játék dicséretet érdemel, hiszen mindkét fronton kiválóra teljesített a mozi, mely tényleg könnyedén elnyerheti még a legfanyalgóbb néző tetszését is, hiszen újszerűsége, és lehengerlő látványvilága egy olyan kapun enged belesni, mely nem csupán a szórakoztató popcorn mozik világára nyílik, hanem a filmművészet mélyebb értelmű szobáit is maga mögött rejti.

Érdekes kérdésnek tűnik, hogy a legelső „sci-fi” mozgóképen, azaz Méliès Utazás a holdján keresztül meg lehet e ragadni magát a műfajt, hiszen első ránézésre úgy tűnik, hogy e rövidfilm melyet Verne ide vonatkozó regénye ihletett, felvonultat minden olyan jellemzőt, mely a tudományos-fantasztikum világát jellemzi. Közelebbi pillantásra sem csalódunk, hiszen a XX. század legelején készült celluloid termék könnyedén állja ki mind a körültekintően pásztázó tekintetet, mind az időt mely azóta eltelt.

Azért ne elégedjünk meg csupán e hangzatos kijelentésekkel, hiszen hiába tűnik mindez kézenfekvőnek, egy-egy szót vesztegessünk el, hogy az előttünk kibontakozó kristály tiszta kép részletei még jobban megvilágosodjanak. Kezdjünk el tehát beszélni arról, hogy ahogy az Utazás a hold körül, s az Utazás a holdra című regények, a film is a kor tudományos állásából, annak álmaiból, vágyaiból indul ki, s próbálja meg ezek alapján felvázolni egy lehetséges jövő (vagy számunkra már lehetséges múlt, s ezzel a sci-fi másik változatába, a „mi lett volna ha?” paradigmájába kerülünk) körvonalait.

A korból fakadóan tehát mára már kissé idejétmúlt technikai alapok jelennek meg, melyek inkább tűnnek mágiának, mint igazi tudománynak (gondoljunk csak a hatalmas vállalkozásra induló urak ruházatára, mely inkább idézi a Harry Potter oktatóit, mint a mai tudományos tanszékek professzorait). Az egészet valahogy belepi az a naiv gondolat, hogy az emberiség technikája (vagy esernyője) olyan erőt képvisel, mely egyedüli és szinte végtelen hatalommal ruházza fel a most már a csillagok közzé is kilépő embert.

Mindez így első hallásra az adott kor dokumentumának hat, mely magában tartalmazza a tudományos-fantasztikum legalapvetőbb kérdését: a „mi lenne ha?”-t. Mindezt viszont Méliès megfejeli azzal, hogy minden egyes trükköt és filmes praktikát bevet (vagy legalábbis a legtöbbjét), mely aztán az évtizedek alatt előkerül a filmkészítés mágiájaként egészen a digitális korszakig. Azaz számunkra is sci-fi-vé változhat a mozi, ebben az értelemben, hiszen talán sokkal megdöbbentőbb, hogy 1902-ben ilyen virtuozitással volt képes valaki bánni a tudomány egyik legújabb csodájával.

De hogy a történet meseszerű bája se sikkadjon el a hangzatos sorok között, egy pillanatra emlékezzünk meg arról is, hiszen a tudósok ágyúból való kilövése annak reményében, hogy egy új világ, egy új planéta első „turistái” lesznek, talán épp oly fontos a műfaj meghatározásához, mint az eddigiek. Ahogy már arról sokan értekeztek, itt is elsősorban a műfaji rokonságot kell kiemelni a westernnel, mely szerint mindkettőben csupán az emberi szabadság vágy és az ismeretlen felfedezésének izgalma játssza a központi szerepet. S akár a Star Trek hősei, kik minden egyes epizódban vagy filmben új ismeretlen világok felé veszik az utukat, vagy Leone Blondija, ki ismeretlen vidékekre lovagol be idegenként a kaland reményében (vagy inkább nevezzük ezt pénznek?) úgy már e letűnt kor kuruzsló tudósai is e végtelen tudásvágyat, illetve az ismeretlen felfedezésének vágyát óhajtják utazásukkal kielégíteni.

A mindenkori kor emberének pedig pont ezért lenyűgöző az emberi fantázia végtelen tárháza, mely egy „rögzített” pontból kiindulva megpróbálja elmesélni nekünk, talán kissé Nostredamusnak is tűnve, hogy milyen lesz a jövő, hová és hogyan jutunk el az emberiség kreálmányain. S ezt hol a tudomány oltárán felmutatott áldozatként (akár Kubrik, akár Clark), hol inkább fantasztikum felé hajlóan (akár Lynch, akár Herbert) de mindenképpen szórakoztatóan teszik meg bizonyos értelemben a Méliès (vagy Verne) által kijelölt úton.

Ekkora szart, baszdmeg. 10/1

Megint itt a Moziünnep. Tehát maximum 550 pénzért lehet menni moziba mától vasárnapig. Nos, bár a tavalyi felhozatal jobb volt, lássuk mit érdemes ezért a pénzért megnézni, s mit saját belátásra bízni.  Triviális módon engedtessék meg személyemnek, hogy csak azokat írjam le, amik megtekintésének van valamicske értelme (1-10-ig pontoztam mit érdemes,  '?' - még nem láttam én sem).

Premier előtti kategória:

Az admirális (5?)- Orosz B-kat háborús dráma, lehet, hogy nagy csalódás, de lehet még ebből jó is, remélem a nő nem oroszul énekli végig a betétdalait.

Megtört ölelések (6?) - Almadóvár filmje, újabb művészlelkű alkotás Penélope Cruz-zal (bár én ki nem állhatom a csajt, de sokaknak bejön - az alakítása is).

Már vetítik kategória:

Feltétlen: Ilyet én nem találtam.

Javasolt, nézhető: Becstelen brigantyk (6), Brüno (5), Che - Az argentin (5), G.I.Joe:A kobra árnyéka (6), Hajsza a föld alatt (5), Közellenségek (6)

Ha más minden mást láttál csak ezeket nem, egyedül akkor: Végső állomás (5), Coco Chanel (5), Harry Potter és a félvér herceg (4), Jégkorszak 3-A dínók hajnala (5), Másnaposok (5), Terminátor - Megváltás (4).

Újra a moziban kategória:

A felolvasó (7)- Kicsit lerágott csont már ez a II.VH és a zsidóság, de a két főszereplő jól alakít, nem egy pörgős film, de érdemes.

Pankrátor (6)- Nekem csalódás volt a Requiem, Pi, és a Forrás után, de egyszer meg lehet nézni, kissé vontatott ez is.

Alkonyat (7?)- Még nem láttam, ezt meg fogom nézni. Többen írtak róla itt is, már nem részletezem.

Gettó milliomos (9)- Aki nem látta, nosza. Ennyit megér elmenni a baráttal/barátnővel.

Star Trek (8)- Pozitív csalódás, sci-fi rajongóknak és kedvelőknek kötelező, többieknek meg egy pörgős és akciódús popcorn.

Szörnyek az űrlények ellen (7)- Gyerekekkel családosoknak javasolt film.

Trópusi vihar (6)- Egyszer megnézhető kis háborús vígjáték Ben Stillerrel.

Transformers (9)- Egyik legjobb akció film volt anno az első rész, ha valaki kihagyta nosza be kell pótolni (javasolt az angol feliratos verzió). Leszögez a látvány, és a humor is pazar.

Wall-e (8)- Párocskáknak alap, de családosak sem bánják meg ha gyerekükkel beülnek erre.

Konklúzió: Azért ha elmulasztottunk a tavalyi évban vagy idén moziba menni, lesz mit bepótolni, szóval foglalásra fel. Sajnálatos módon némely film csak vidéki mozikban megy, így hát mielőtt nagyon belelendülnénk a mozizásba nézzük meg ezt jól: moziunnep

A Hot Fuzz című, nekem nagyon bejövős ökörségben hallottam először erről az 1991-es filmről, aztán pár napja megláttam a műsorújságban, hogy adja az ertéelklub, mondom nosza, talán ezt nem vágják szarrá, bár ezeknél sosem lehet tudni. 10 perce ment a múvi, amikor is a képernyő sötétbe váltott, majd megjelent egy kövér bekezdésnyi esztétikus fehérbetűs szöveg, miszerint megvágták a csatornát valami 2004-es (!!! - magyar ítélkezés lol...) műsorért, mert nem védte eléggé a kiskorúakat. Mondom fasza, pont az ilyenek miatt nem nézek általában tévében filmet. E kisebb incidens után azonban két röpke reklámmal lement a produkció és talán szabászati eljárásnak sem lett alávetve a magyar média önkényes és túlbuzgó cenzorai által. Na de foglalkozzunk a filmmel is.

A friss FBI ügynök üdvöske, Johnny Utah (Keanu Reeves) munkára jelentkezik, majd tapasztalatlanságát ellensúlyozandó gyorsan beosztják a sokat látott vén róka Angelo Pappas (Gary Busey) mellé. Első ügyük rögtön elég keménynek ígérkezik, ugyanis a már majd' harminc bankrablást végrehajtó Exelnökök becenevű bandát kéne rács mögé dugniuk. Pappas nagy unszolásra elővezeti Johnnynak az örsön mindenki által körberöhögött elméletét: az Exelnökök szörfösök. Az újonc azonban hisz neki és nekiáll beférkőzni a hullámlovas szubkultúrába, ami talán túl jól is sikerül...

A film tele van klisékkel, nem is kezdem el sorolni, hogy mik ezek konkrétan, nem lényeg, mert működik a dolog. Egy percig sem hatnak gáznak a jól ismert panelek, ráadásul a sztoriban is van elég ötlet. A szörfös feeling engem nagyon elkapott, ezáltal lesz sajátos hangulata és arculata a filmnek. Bulik a tengerparton, nők, hullámokban siklás, tiszta királyság. Ezeket a képsorokat csak az ejtőernyőzős jelenetek überelik a műben, azok is fantasztikusak lettek. Aztán a vége felé is maradt még erő és kreativitás pár jól elhelyezett csavarra, illetve profin és hitelesen megoldott zsánerelemekre. A befejezés pedig jobb már nem is lehetne.

A színészek jól játszanak, noha sokszor kétdimenziós figurájuk nem hagy túl sok helyet  nekik a kibontakozásra. A szörfguru Bodhi-t alakító Patrick Swayze és Keanu azonban van elég karizmatikus ahhoz, hogy színészi szempontból is elvigye hátán a filmet. Az ő kapcsolatuk és párharcuk miatt izgalmas az alkotás főleg. Busey-nek meg szinte semmit sem kell produkálnia, és hát az eyecandy csaj se rossz.

Összefoglalva a Holtpont nem váltja meg a világot, de ezt nem is várja el tőle senki. A film remek nyáresti szórakozás, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy kis lazítós, agykímélő, de nagyon színvonalas produkcióra vágyik. Akció klasszikus. 10/8.

A post 2008. július ötödikéről lett átdátumozva. Nyugodj békében, Patrick Swayze!

Ne örüljetek, ez most nem azt jelenti, hogy kirúgjuk edememet a vérbe, hanem így hívják az új sportblogunkat, ahol madcows (jelenleg főleg ő), rhynn, inmfc, edemem és jómagam aktívkodunk, és fikázzuk együtt az utolsó senkikből álló mencseszter szitit (mely 4-2-re alázta a afrikai-franciák alkotta koprodukciós társaságot - edemem). Nézzetek be! Twitter

Az Oscar-díjas forgatókönyv író, Charlie Kaufman olyan filmsikerek után, mint a John Malkovich menet (Being John Malkovich, 1999), vagy az Adaptáció (Adaptation, 2002), esetleg az Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of a Spotless Mind, 2004) úgy döntött, hogy mind Spike Jonez, mind Michel Gondry nem képes tökéletesen visszaadni scripjeit, s így kénytelen ő elfoglalni a széket mely hátára a rendező feliratot kenték.

Ennek következménye a Kis-Nagy világ (Synecdoche, New York, 2008), melyen felismerhető minden, amit eddig a Kaufman könyvekben oly fantasztikus volt. A szürreális elemekben gazdag, kissé kusza, ám végig feszültséggel teli történet, tehát egy ízig-vérig Kaufman sztori, ami az emberi természet és a világ kegyetlensége témáin mélázik el bő két órára, közben pedig bepillantást enged egy „rendező” fejébe, bizonyos Caden Cotardéba (Philip Seymour Hoffman).

A történet lényegileg az ő művészi- és nőügyeiről szól, illetve egy álomról, mely úgy kipattant az ő (vagy valaki más) fejéből. Mindezt Caden öregedésével és furcsa betegségével egyetemben éljük meg, s miközben ezek folytán a világ összeomlik körülötte (válás, a szerető is elhagyja, úgy tűnik akár csak első általunk is megismert rendezésében a főszereplő, ő is magányosan fog meghalni), egy új épül fel egy monumentális stúdióban, hogy emlékeiből, s élményeiből alkossa újra (folyton újra és újra kezdve, hogy egymás mellett párhuzamosan fussanak a pillanatok) önmagát, s saját fejében létező világát.

Mint ahogy látjuk, tökéletes terep ez a már említett témákhoz, hiszen ahogy a film elején bekövetkező baleset után belépünk egy másik ember fejébe, mind a szürrealitás, mind az emberi természet és a rideg valóság pompásan érik össze, hogy azért a végére időben és térben annyira összezavarodva álljunk, hogy akár csak a főhősünk, mi is pillanatokra még azt is feledjük mi van a lábunk között, pedig az útvesztőnek tűnő képkockák sorában olyan nyílegyenes út vezet, hogy csak pillanatnyi vakságunknak tudhatjuk be, hogy nem tűnt fel rögtön.

Hiszen ahogy a rengeteg szimbólum (mint a szerető új házba költözése – kapcsolatuk elején –,   mely örökké ég, s mégsem emészti el táplálóját), s behelyettesítés (szinekdoché, olyan költői kép, amelyben a rész neve jelenti az egészet és fordítva) kalauzol minket az ember fejében, ki saját életének rendezője akar lenni, s e szürreális utazásunk közben a alany világában még azt is elveszítjük, hogy a jobb-e a jobb, s a bal-e a bal. De nem csak mi, hanem hősünk is, kit először csak olvassa az eseményeket, egy időben történésükkel, majd egészen odáig jut el, hol már egy fülhallgatón keresztül irányítják minden lépését, még a toalett papír használatához is instrukciók kellenek.

Így bizonyos értelemben Kaufman e alkotással torz tükröt mutat a színházi és filmes, de tágabb értelemben az egész világnak, s e közben vaskos kritikát fogalmaz meg a modern emberrel szemben ki saját magát akarja megvalósítani, s mindezt nem saját múltjából, hanem külső tényezőkön keresztül kísérli meg. Mindezt pedig tőle szokatlanul a humor mellőzésével teszi, mely talán a téma miatt nem is annyira megbocsáthatatlan, helyette a halál folytonosan visszaköszönő motívumát kapjuk, mely csak még komorabbá teszi az egyébként sem vidám hangulatot.

Azért szerencsénk, hogy a rendezői székben sem ijed meg az idősíkokkal való játszadozástól, ismétlésektől, melyek jó hatással vannak az összképre, illetve utópisztikus, meseszerű elemek (melyek szintén a szürreális elemek közé sorolhatóak) is tarkítják az igazából Hoffman alakítása miatt működő filmet. Hiszen nyugodtan mondhatjuk, hogy az ő színészi teljesítménye viszi el a hátán az egészet, melyet azért mind a fényképezés, mind a vágás kellő mértékben megtámogat.

Összességében tehát egy nagyon komor témájú és hangulatú celluloid termékkel debütált a rendezői székben a forgatókönyvei végett méltán elismert Kaufman. Azaz témájában az eddigi alkotásokhoz hasonlatos, ám kivitelezésében roppant mód más a Kis-Nagy világ, mely talán így az első tényleges Charlie Kaufman film.

Tony Scott nem bízta a véletlenre, s legújabb filmjét egy már bejáratott séma újragondolásával készítette el, hiszen valamikor még a '70-es években Walter Matthau-val a stábban elkészült már egyszer a Pelham 1 2 3 (melynek alapját egy bestseller képezi), mellesleg a '90-es években is eltérítették a televízió kedvéért a szerelvényt, de ez valószínűleg nem tartozik azon okok közzé, melyek a remake elkészítését lehetővé tették.

Ilyen jó újrázást ritkán lát az ember. Nem elég, hogy a történet megfelelően lett modernizálva, hiszen a két film közötti bő 30 év szükségessé teszi mindezt, de talán ez az alkotás lesz, az melyet mint Travolta megújulását fogjuk számon tartani. De sajnos ugyanezt hibaként is felróhatjuk az alkotásnak, hiszen más olvasatban az egész összeomlik a rengeteg aktuális lélekemelő mondanivaló alatt.

Persze az alapszituáció nem sokat változott (csupán egy újabb csavart kapott), hiszen Ryder (John Travolta, azaz a 74-es film Mr. Blue-ja – hogy honnan is ismerősök ezek a színekkel való megjelölések?) váltságdíjra számítva eltéríti a 1:23-kor Pelham Bay Park állomásáról induló vonatot, s túsztárgyalók helyett inkább a vonalon éppen ügyeletben lévő, egy vesztegetés miatt lefokozott diszpécserrel, Walter Garberrel (Denzel Washington, aki a Walter Matthau alakította Zachary Garber szerepét kapja legalábbis nagyjából, hiszen a két karakter jócskán eltér egymástól) tartja a kapcsolatot.

Persze a dolgok nem ilyen egyszerűek, hiszen a kért 10 millió dollár csupán aprópénznek fog tűnni, ahhoz képest ami a háttérben meghúzódik, de talán bőven elég ennyi a csavaros történetből, hiszen már ebből is nyilvánvalóvá válik, hogy a talán tipikusnak mondható alapszituáció és az abból fakadó kliséáradat helyett valami sokkal többet kapunk. A film nem fullad bele a helyszínbe, s így egy roppant élvezetes akció-thrillert nézhetünk, melynek legfőbb erőssége a történet (nagy része) mellett a színészi játék.

Mind Denzel Washington, mind John Travolta kiválóan hozza a számára megírt figurát, s érdemes megemlíteni még James Gandolfinit is (a polgármester szerepében), kinek igazából csupán a sziluettje tűnik fel időnként, de már ennyivel is képes megcsillantani mindazt, amire képes. Emeljük ki azért külön Travoltát még egyszer, hiszen a Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994) óta talán nem láttuk őt ennyire elemében (na jó talán azért a Get Shortyban és a Swordfishben nem volt olyan rossz), szinte sziporkázik az egykor szebb napokat megélt (azaz fenékmodell – nem ő! –, Izland, piknik) „terrorista” szerepében, mely igazság szerint a végére elsúlytalanodik, s kissé talán érthetetlen, hogy miért kellett az eredeti karakterből egy pszichopata vadállatot eszkábálni, de végül is ez a színészi teljesítményből igazából nem von le semmit.

Külön szót kell ejtenünk még természetesen a film vágásáról és fényképezéséről, melyek szintén nagyszerűre sikerültek. Hihetetlen jó ütemű, dinamikus alkotásról van szó, mely zseniálisan használja ki a metró adta lehetőségeket, s ráadásul remek soundtrack-et sikerült összeválogatni, mely még élvezetesebbé teszi a két órás játékidőt. Illetve arról az apróságról sem kell elfeledkeznünk, hogy megjelenik az alkotásban a modern média egy új szegmense, mely az interneten keresztül amatőr videókkal is tudósít az eseményekről.

Mindezen kívül még súlyos társadalomkritikát lehet kiolvasni a filmkockákból, mely főként abból fakad, hogy az egész alkotást megpróbálták a mai traumákkal átitatni, s így változik az eddigi pozitív kép szép lassan negatívvá, hiszen a '74-es változat faji felhangjait (és nem mellesleg a több szálon futó drámai feszültséget) beáldozzák a pénzügyi spekulációkért, mely súlyát már nem képesek megtartani az egyébként is nehéz terheket tartó alagutak. Hiszen ennyi mélyen szántó gondolat nem fér el ebben a moziban.

Mindettől függetlenül, s ha a végjáték szembesítését a Manhattan-hídon (mely egyébként is túlzásba vitt, talán már hiteltelenné váló szimbolika – kisember kontra bróker, s ugye pont azon a hídon…) leszámítjuk, egy roppant jó ütemű, nézhető alkotás, melytől nem kell sokat várni, csupán két órányi valósidejű szórakozást.

Ugye még mindenki emlékszik „a fiú barbira”, azaz a rettentően bátor és merész katonák csoportjára, kik a világot próbálják megmenteni földön, vízen, levegőben a tébolyodott terroristától, azaz a Kobrák főparancsnokától. S igen, most már csaknem teljesen egyértelmű, hogy a G. I. Joe-ról beszélek. S igen, a Transformers gyermekkor idézése mellett végre e kis műanyag figurák is a széles vásznat ostromolják, mondhatni a másikhoz képest kirobbanó sikerrel.

Maga a történet nem érdemel túl sok szót, hiszen nem igazán óhajt túllépni a gyermekkor szőnyegén vagy éppen a szabad ég alatt folytatott játszadozásokon. Azért annyit mindenképpen érdemes elmondani, hogy lényegileg egy eredettörténet (a Kobráké, mint ahogy a címből is kitalálható), mely során mind a jó és rossz oldal eminens tagjaival megismerkedünk, de éppen csak annyira, hogy a nanoatkák körül szövődő akciók között lélegzetet kapjunk. S persze azért néhány a múltba nyúló, vagy egyéb szerelmes szál is elfér a rengeteg hiper-modern fegyver elsütés közepette, hisz egy-két elcsattanó csók, s mély dekoltázs nélkül (gondolni kell az apukákra is) nem is lenne az igazi.

A film mindezt vállalja, s nem is igazán próbálja titkolni, vagy többnek mutatni magát, hiszen gyönyörűen megkoreografált (s természetesen a CGI is kifogástalan minőségű) akciójelenetek sorjáznak a bő másfél órában egymás után, melyek között tényleg csak szusszanásnyi idő marad arra, hogy a szereplőket közelebbről szemügyre vegyük. Ez utóbbi egyfelől a sorra érkező flashbackekből, másfelől az infantilis humorral megfűszerezett üresjáratokból bontakozik ki a nézők számára.

A színészi játék (Dennis Quaid ide vagy oda) nem múlja felül a műfajban megszokottakat, de végül is egy, a fotelbe süppesztő látványorgiára vágyjon aki beül a filmre, s ne a következő Oscar esélyes alakításra. Ugyanez elmondható a vágásról és a fényképezésről, mely azért az előzetes képnél lényegesen kevésbé hatásvadász, melyet mindenképpen pozitívumként kell megemlíteni a filmmel kapcsolatban.

Ami esetleg meglepő, hogy a burkolt (vagy éppen nem is annyira burkolt) patriotizmus, mely azért a G. I. Joe figurákból és rajzfilmből kiolvasható volt, innen tökéletesen hiányzik, s ezzel lényegileg a film lemond minden esetleges többlet tartalomról, s ezzel a lehető legokosabban dönt. Így lényegileg az alkotás a megtestesült XXI. századi akciófilm, mely igaz nem okoz annyi izgalmat, mint amit esetleg elvárhatnánk, de így nem is mond ellent a franchisenak.

Azaz lényegileg az elvártaknak megfelelő, a Hasbro-nak minden bizonnyal tetsző alkotást kaphat, ki egy pillanatra vissza akarna csöppeni gyermekkorába (már ha pont akkor élt, mikor a G. I. Joe meghódította a televíziót, s a legtöbb fiú gyermek szobáját), annak ideális alkotás, a megfelelő mennyiségű akcióval és humorral (azért egy két arckaparós mondatra mindenki számítson), s a Transformers-szel szemben hihetetlen és követhető látványvilággal. Azaz ki gondolkodás nélküli, felüdítő szórakozásra vágyik, annak szinte kötelező.