Az Oscar-díjas forgatókönyv író, Charlie Kaufman olyan filmsikerek után, mint a John Malkovich menet (Being John Malkovich, 1999), vagy az Adaptáció (Adaptation, 2002), esetleg az Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of a Spotless Mind, 2004) úgy döntött, hogy mind Spike Jonez, mind Michel Gondry nem képes tökéletesen visszaadni scripjeit, s így kénytelen ő elfoglalni a széket mely hátára a rendező feliratot kenték.

Ennek következménye a Kis-Nagy világ (Synecdoche, New York, 2008), melyen felismerhető minden, amit eddig a Kaufman könyvekben oly fantasztikus volt. A szürreális elemekben gazdag, kissé kusza, ám végig feszültséggel teli történet, tehát egy ízig-vérig Kaufman sztori, ami az emberi természet és a világ kegyetlensége témáin mélázik el bő két órára, közben pedig bepillantást enged egy „rendező” fejébe, bizonyos Caden Cotardéba (Philip Seymour Hoffman).

A történet lényegileg az ő művészi- és nőügyeiről szól, illetve egy álomról, mely úgy kipattant az ő (vagy valaki más) fejéből. Mindezt Caden öregedésével és furcsa betegségével egyetemben éljük meg, s miközben ezek folytán a világ összeomlik körülötte (válás, a szerető is elhagyja, úgy tűnik akár csak első általunk is megismert rendezésében a főszereplő, ő is magányosan fog meghalni), egy új épül fel egy monumentális stúdióban, hogy emlékeiből, s élményeiből alkossa újra (folyton újra és újra kezdve, hogy egymás mellett párhuzamosan fussanak a pillanatok) önmagát, s saját fejében létező világát.

Mint ahogy látjuk, tökéletes terep ez a már említett témákhoz, hiszen ahogy a film elején bekövetkező baleset után belépünk egy másik ember fejébe, mind a szürrealitás, mind az emberi természet és a rideg valóság pompásan érik össze, hogy azért a végére időben és térben annyira összezavarodva álljunk, hogy akár csak a főhősünk, mi is pillanatokra még azt is feledjük mi van a lábunk között, pedig az útvesztőnek tűnő képkockák sorában olyan nyílegyenes út vezet, hogy csak pillanatnyi vakságunknak tudhatjuk be, hogy nem tűnt fel rögtön.

Hiszen ahogy a rengeteg szimbólum (mint a szerető új házba költözése – kapcsolatuk elején –,   mely örökké ég, s mégsem emészti el táplálóját), s behelyettesítés (szinekdoché, olyan költői kép, amelyben a rész neve jelenti az egészet és fordítva) kalauzol minket az ember fejében, ki saját életének rendezője akar lenni, s e szürreális utazásunk közben a alany világában még azt is elveszítjük, hogy a jobb-e a jobb, s a bal-e a bal. De nem csak mi, hanem hősünk is, kit először csak olvassa az eseményeket, egy időben történésükkel, majd egészen odáig jut el, hol már egy fülhallgatón keresztül irányítják minden lépését, még a toalett papír használatához is instrukciók kellenek.

Így bizonyos értelemben Kaufman e alkotással torz tükröt mutat a színházi és filmes, de tágabb értelemben az egész világnak, s e közben vaskos kritikát fogalmaz meg a modern emberrel szemben ki saját magát akarja megvalósítani, s mindezt nem saját múltjából, hanem külső tényezőkön keresztül kísérli meg. Mindezt pedig tőle szokatlanul a humor mellőzésével teszi, mely talán a téma miatt nem is annyira megbocsáthatatlan, helyette a halál folytonosan visszaköszönő motívumát kapjuk, mely csak még komorabbá teszi az egyébként sem vidám hangulatot.

Azért szerencsénk, hogy a rendezői székben sem ijed meg az idősíkokkal való játszadozástól, ismétlésektől, melyek jó hatással vannak az összképre, illetve utópisztikus, meseszerű elemek (melyek szintén a szürreális elemek közé sorolhatóak) is tarkítják az igazából Hoffman alakítása miatt működő filmet. Hiszen nyugodtan mondhatjuk, hogy az ő színészi teljesítménye viszi el a hátán az egészet, melyet azért mind a fényképezés, mind a vágás kellő mértékben megtámogat.

Összességében tehát egy nagyon komor témájú és hangulatú celluloid termékkel debütált a rendezői székben a forgatókönyvei végett méltán elismert Kaufman. Azaz témájában az eddigi alkotásokhoz hasonlatos, ám kivitelezésében roppant mód más a Kis-Nagy világ, mely talán így az első tényleges Charlie Kaufman film.