Egyfelől mostanában mindent elárasztottak a vámpír mitológiából táplálkozó könyvek, filmek, sorozatok, s mondhatni olyan hatalmas népszerűségnek örvendenek, hogy a téma kifulladását nem várhatjuk az elkövetkezendő időkben. Másfelől a Haláli hullák hajnala (Shaun of Dead, 2004) fergeteges zombie paródiájának nyomdokain haladva kell valamit kezdenünk, a már címében is furcsa Lesbian Vampire Killers (2009) című filmmel.

A már címében is problémás alkotás (hiszen most a vámpírok vagy a gyilkosok lennének leszbikusok?) semmiképpen nem tudja felvenni a versenyt a már említett elődjével, mindannak ellenére, hogy jó nyomon haladva,  a vámpír mítoszt megfelelően felhígítva próbálkozik, de sikertelenül. Hiszen a Philip Claydon által rendezett alkotás hamar érdektelenné, s öncélúvá válik, melyben a címben sejtetett túlfűtött erotika is a semmibe veszni látszik.

Alapszituációként adott egy átkozott kisváros (Cragwich), ahol egykoron egy Carmilla nevezetű leszbikus vámpír királynő szedte áldozatait, de a helyi nemes, bizonyos Báró Wolfgang MacLaren a szentföldről hazatérve egy műfasz végű szent karddal (blaszfémia?) végzett vele, ám elkövette azt a hibát, hogy utolsó szó jogán átkozni engedte a vérszívót, s így azóta a vidéki táj összes 18. évébe lépő leánya leszbikus vámpírrá változik, várva a pillanatot, mikor a MacLaren vérvonal utolsó sarja megérkezik, s úrnőjük visszatérhet a vörös hold alá (mindezt azért még biztos, ami biztos alapon öntsük nyakon némi görög mitológiával).

Természetesen mi pont itt vesszük fel az események fonalát, hiszen Fletch (James Cordon) – az utolsó leszármazott –,  s barátja Jimmy (Mathew Horne) pénz híján és egy darts nyíl a térképpel való véletlen találkozása okán az Ibizai muffok helyett a fenségesen gyönyörű angol vidéki tájat választják, méghozzá a már emlegetett Cragwich-t. Útjuk során néhány feltűnően dekoratív hölggyel összefutva indulnak a még ismeretlen legendával a jövőjükben, s egy dühös exxel (mind barátnővel, mind munkával, mely utóbbi kapcsán a film legjobb poénja megszületik) a múltjukban, hogy idővel minden a helyére kerüljön, s ki-ki kiérdemelje méltó jutalmát  vagy büntetését.

Említsük meg azért, hogy a két férfiún kívül (na jó egy pap) csupán feltűnően gyönyörű hölgyek szerepelnek a filmben, köztük a főhősnőnek titulálható szőkeséggel, Lotte-val (MyAnna Buring), kinek vezetésével egy darabig szemkápráztató élményben lehet része a férfi nézőknek.

Mondhatni a film egész szórakoztató, bár kidolgozatlansága és a karakterek levegőben lógása elég idegesítő. A szexuális felhangok is hamar kivesznek, hiszen az első vámpír megjelenésével az egész némileg kiüresedik, s a roppant hatásvadász fényképezés (mely eddig alaposan figyelt a lányok nőies domborulataira) is teljesen elmarad, mellyel mind a légkör, mind a hangulat teljesen megkopik, unalmassá válik.

Marad helyette némi szexuális felhangú viccelődés, mely viszont kevesek szájára fog mosolyt csalni, hangos nevetést pedig valószínűleg, csak az első ondó fröccsenés egy kivégzett leszbikus vámpírból fog kicsalni. Az pedig, hogy lényegileg a vámpírok feltett kézzel ácsorognak és várják – miközben egymást nyalogatják – hogy mindez megtörténjen, az utolsó lehetőséget is kiöli a narratívából, hogy bármilyen módon is izgalmassá váljon a néző számára.

A zeneválasztás szintén kudarcos, s igazából ilyenkor már hiába a megfelelő formába csomagolás (hiszen a már említettől eltekintve roppant impozáns fényképezéssel és vágással rendelkezik a film) az alkotás elúszik a tökéletes szürkeség tengerében, mivel se a halovány erotikát, se a feszültséget nem képes fenntartani.

Maximum szórakozató délutáni elfoglaltságnak tűnik a dolog, de abból is akad oly sok más és más, mely minőségi kategóriákkal jobban képes a fölösleges időt kitölteni. Azaz tökéletes mintapéldája annak, hogy hogyan is kell egy kiválónak tűnő cím mögé (mely egyébként hamarabb megvolt, mint maga a script) valami gagyi hülyeséget készíteni, mely után csak azt remélhetjük, hogy a végén feltűnő vérfarkas nem kap egy újabb filmet ezzel a gárdával.