Pátosztól csöpögő hősiesség, robbanás robbanás hátán, vérprofin agyonlassított lövöldözések, és naplementében egymást töcskölő helikopterek gruppenje, Michael Bay a neved! Mindezekért persze lehet imádni, vagy az inkvizíció színe elé kívánni rendezőnket, én személy szerint nagyszerű akciófilmesnek tartom, kivéve az életmű bődületes szégyenfoltjaként funkcionáló az amcsik annyira kemények, hogy majdnem visszaverik a december hetedikei támadást, aztán még fokozzák is, de jajj szágény dzsoss hártnett Pearl Harbort. Akik viszont legszívesebben már a rőzsét hordanák Bay máglyája alá, azok lentebb keressenek olvasnivalót, mert itt most arról lesz szó, hogy roboték két év alatt gyenge középszarból simán jóvá küzdötték föl magukat a szememben.
A sztori egyszerűbb, mint arcizom rándulás nélkül végigülni egy mostanában készült Eddie Murphy filmet. Az óriási energiájú, birtokosát hatalmassá, gyakorlatilag az univerzum urává változtató Kocka a Földre kerül, majd nem sokkal ezután érkeznek a tender résztvevői is. Üvegzsebűek és feketézők egyaránt, akik természetesen jól megküzdenek egymással, valamint minket is belekevernek a biznisszbe. Valami ürügy kell a fémcsikorgató csépelésre, nem?
Nem is tudom, hogy miért nem kedveltem jobban már elsőre ezt a mozit. Vagy csak megszépítették az újranézést a közelmúlt ordas csalódásai? Hiszen a Transformers azt hozza amit ígér, nem akar többnek látszani egy végletekig csúcsrajáratott akcióorgiánál, amin párszor nevetni is fogunk. Mert bő hatvan percig még a humor is működik hellyel-közzel, ráadásul a LöBöff gyerek fele olyan idegesítő sincs, mint ahogyan emlékeztem. Na meg persze fele olyan kemény se, kezében a jelzőfénnyel, mint az akkor még jobb frizurájú és menőbb Nic Cage. Plusz Megan Foxot is felturbózzák olyannyira, hogy egy patront bőven megérjen. Mondjuk ahogy megjelenik a színen az Autobotok díszes társasága, úgy szállnak el a laza beszólások, vicces helyzetek és ipari mennyiségben jönnek a vérciki jelenetek. Na jó, ezek némelyike meglehet, hogy önironikusnak volt szánva. De mindez igazából nem is fontos. Nem lényeges a film butasága, nem érdekesek a következetlenségek, hiszen Wostry Ferit idézve: ÓRIÁSROBOTOK! Bay pedig kedvére élvezkedik és pancsol a korlátlan lehetőségek gépolajtól lángoló tengerében, és olyan eszetlen zúzdát nyújt át nekünk, ami két év hátrányból indulva is szarrá aláz holmi háromkarmú eredettörténeteket meg retardált motorminátorokat. Egyszerűen meseszép, ahogy nem kevés, de inkább sok acélmonstrum egymást püföli a háborús övezetté avanzsált utcán, sikító csajok feje fölött elhúzva, rakétákat akrobatikus mozdulatokkal okosan kerülgetve, természetesen lassítva! Mert ennek így kell lennie, megfontoltan, a lényegre fókuszálva, épp a kellő időben belassítani, aztán tovább pörögni ezerrel. A kézikamerás össze-vissza rángatásos trendiskedés meg monnyon le! Csavar pattan, tengely törik, olvad a páncél, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire odabasznak a küzdelmek.
Persze megvannak a hibái, középtájon például pofátlanul leül, néhol nagyon gáz és kissé túl hosszú is, de a látvány ez esetben mindenért kárpótol. A közelgő folytatásra nézvést tehát bízzunk Öböl Mihályban, és reménykedjünk, mint egyszeri madridista a még épphogy elviselhetően megalázó BL nyolcaddöntős kiesésben. A robotoktól kevesebb dumát, és több pusztítást még-még. Ha júni 24-én mindezt kipipálhatjuk, akkor valószínűleg ütve lesz az első felvonás 10/7-es osztályzata is.