Nem, nem és nem. Ezt a filmnek csúfolt valamit egyszerűen nem lehet elhinni. Valamikor régen, gyerekfejjel már láttam, és egyedül az maradt meg bennem, hogy húsz emberrel kegyetlenül elfoglaltuk az egész Kárpát-medencét. Most újranéztem, mert reméltem, hogy jókat fogok röhögni rajta. Hát nem.

Az alkotás valami hihetetlen amatőr módon lett rendezve, fényképezve és vágva. Az egy dolog, hogy az összes kép elképesztően házikamerás-kis stúdiós feelinget áraszt, de a történet még csak csekélyke öt percre sem tudja koherens egész látszatát kelteni, gyakorlatilag egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok láncolata, amelyek néhol egészen érthetetlenül és ütemtelenül követik egymást. Rengeteg a közeli, szereplőink eszköztára általában kimerül a Szomszédok klasszikus kamerába nézéseiből, és pátoszos távolba révedésből (lehetőleg könnyes szemmel!). Az operatőri munkán, majd a vágáson csak fotelből kidőlve, majd földön fetrengve röhögni lehet, ugyanis ahelyett, hogy eltakarná az acélos harci koreográfia gyenge pontjait (van más is neki?), szinte szánt szándékkal rávílágít az összes egyedül a semmi közepén lóval elesésre, és a gyorsan a hónom alá kapom a kardot pillanatra. A hangeffektek készítőinek is legalább két darab elsőszámú vállveregetés jár, hiszen nem semmi meló lehetett ilyen tökéletesen oda nem illő, fogalmatlan óbégatással és hejje-hujjával kitölteni a lovas jeleneteket. A zene szintén kritikán aluli, főleg a vezérek felkeresésénél.

Vegyük sorra a Honfoglalás besztof pillanatait! Kezdjük rögtön a vérszerződéssel, amit még óvodások is bátran végig bámészkodhatnak, hiszen annyit látunk, hogy valaki eltakarja a kést a kezével, majd egy pluttyanással landol a borban pár csepp paradicsomlé. Majd ezt követi a listán a megkerülhetetlen mocsáron való átkelés. Ja, hogy ott van mellette egy erdősáv, tehát a szilárd talaj sem lehet beláthatatlan távolságban? Szarni bele! Kőkemény kutyafasza magyarok vagyunk, belerongyolunk mind a huszonöten a lápba jól. És a csúcspontok. A csatajelenetek. Hát azok valami nem evilági részletességgel kidolgozottak, véresek, drámaiak...is lehetnének, ha Franco Nero nem gyök kettővel csapna oda a büdös besenyőknek, és ha a direktor úr nem azt mondta volna szemernyi statisztájának, hogy csináljatok valamit, bissztoss jó lesz, hiszen ez egy a magyarság történelméről szóló tabló, ezt nem lehet majd nem szeretni! Azt ugye meg sem kell említenem, hogy a nagytotálokról lemondhatunk, végülis tényleg nem kiábrándító, amikor Árpád tizenegynéhány fős hátvéd seregéhez intéz lelkesítő beszédet. Komolyan mondom, amikor egyszer megjelent 50 (ötven!) ember a vásznon, én majdnem elsírtam magam, és fantasztikus katarzist éltem át.

Miről meséljek még? A kondenzcsíkokról az égen? A görögdinnyére célbalövésről? A legalja színészi játékról? A dilettanizmus kvintesszenciájának díjnyertes mintapéldányáról, a tipikus modern magyar történelmi filmről? Inkább hagyjuk...
Akkora 10/1, mint ide Lacháza. Nem kéne erőltetni ami nem megy. Ti meg nehogy megnézzétek!