Öngyilkosság. Aranyos téma bevezetőnek, de nincs mit tenni, ha kapcsolódik a filmhez. E mentális problémákból adodó tett elkövetőire, legjellemzőbb a depresszió. "Régebb óta fennálló kezeletlen problémák, külső körülmények, vagy frissen bekövetkezett, az egyén korábbi életét (értékrendjét) súlyosan megrendítő események járulnak hozzá. A pszichológia szerint, nincs öngyilkosságra immunis személy" (forrás: internet, höhö). Hazánkban százezer főre jut, 25 "elkövető", e tekintetben keményen ostromoljuk az élmezőnyt. Az öngyilkosságban való közreműködést, itthon a törvény 5 évig való szabadságvesztéssel jutalmazza. Az öngyilkossági kísérlet nem büntetendő, szép is volna..."El akartad vágni a torkod? Fél év börtön b*szmeg!". Érdekesség, hogy a középkori Londonban, egy időtájt azokat a szuicid hajlamúakat, kiknek nem jött össze saját életük kioltása, nemes egyszerűséggel kivégezték. Persze, ez nem biztos, hogy büntetés volt számukra... de akkor térjünk is rá a filmre.

Ismét egy roadmovieval van dolgunk, pár szóban kifejthető. Zia (Patrick Fugit) miután megtudja, hogy szerelme egy másik városban van valahol a közelben, felcsap orosz haverjával Eugennel (Shea Whigham), hogy nyomára leljenek, átszelve a vidéket rozoga kocsijukkal. Útközben egy stoppost is felvesznek, Mikal (Shannyn Sossamon) személyében, így hárman csapnak neki a nagy kalandnak... Most az olvasóban jogosan merülhet fel, ama egyetlen szavas kérdés... és? Ugyanis a lényeget kihagytam. Az egész sztorinak teret adó helyszín, egyfajta túlvilág, ahova az öngyilkosok kerülnek. Zia, rögtön a kezdésnél felvágja ereit, később volt barátnője is végez magával... meg úgy mindenki, aki a színen van öngyilkosságot követett el. Azt meg kell jegyezni, hogy mind csupa rendes arc és jó csaj, hát hol a pengém, gyerekek?!

Goran Dukic első nagyfilmes rendezésében az a legszebb, hogy nem kellemes témákat boncolgat, fakó és szürke képivilága, melankólikus hangvétele ellenére, mégis ez egy boldog film, mit mi végig élvezni fogunk és szereplőinkkel ellentétben, kik nem mosolyoghatnak a túlvilágon (mert ez szabály), mi az utolsó jelenetet akkorar mosollyal jutalmazzuk, az addigis másfél órát követően, hogy a kínai nagy fal mellett, simán kivehető lesz az űrből. Ez leginkább a karakterek szerethetőségének köszönhető és a sztori által generált érzelmeknek, amiket én így szavakkal nem is tudnék, nem is akarok lefesteni, hisz akárcsak a Truman Show esetében, nekünk kell okoskodni és megérteni mit akar mondani. De visszatérve a statikus elemzéshez, a film nem aprózza el a dolgokat, pillanatra sem ül le, végig robogunk. Logikai hiányosságok akadnak, de ha nem ezekre hajtunk, fel sem fog tűnni, inkább figyeljünk a szintén remekbeszabott és a mondandóhoz sokat hozzátevő muzsikákra. Múfajilag? Romantikus? Dráma? Vígjáték? Egyik sem? Mindhárom? Egy picit mindhárom... valami új, nevezzük egyszerűen vrisztkátteresnek. Szerethető film, abszolút nagy meglepetés, még párszor előveszem.

Shea Wigham az utóbbi idők legeredetibb karaktere. Rávághatnánk, hogy csak a szokásos orosz figura, de...annyira hiteles és testhezálló, hogy vétek lenne. Patrick Fugit szintén jól hozza szerepét. A forgatókönyvnek hála, mi magunk is keresnénk vele szerelmét (aki egyébként a Lost Shanonnja, legalábbis nekem úgy tűnt), egészen addig, míg színre nem lép Shannyn Sossamon, ki egyszerűen elragadó és főszereplőnkkel vállvetve beleszerelmesedünk (talán még a lányok is). A leányzó is remekelt. Csak azt nem értem, hogy... a film után jöttem rá, hogy ő szerepelt a Nem Fogadott Hívás nevezetű förmedvényben is, de gondolom, illetve remélem, hogy előtte szétszívta az agyát és csak azért írta alá a szerződést... aztán meg látta a forgatókönyvet és inkább színészkedni sem próbált, ráadásul el is csunyította magát, mert ott közel sem nézett ki olyan jól, mint a Wristcuttersben. A film egyébként jó sok díjat is bezsebelt, legjobb film és rendezés kategóriákban is. Így a végére még akartam valami frappánsat, mit ad Isten, poénosat, de elfelejtettem... 10/8.5