Tíz éve. Tíz film 98'-ból, mik megtekintésre erősen ajánlottak. Első rész
Szerencsére kishazánkban mára már lecsengett a valóság-show láz, elvétve még akadnak próbálkozások, de közel sem kiséri akkora figyelem eme attrakciókat, mint annó a két rivális kereskedelmi csatorna műsorait, a realityk aranykorának idején. Persze nem volt semmi gond a Big Brotherrel vagy a ValóVilággal, ha nem erőltették volna ennyire kegyetlen módon (és ha az utóbbi nem lett volna kamu... tényleg, annak mi van a negyedik részével? Vakulásig reklámozták..). A sok Peti, Juci, Sanyi, Gazsi, Özséb meg Rosalinda (vagy Kismocsok) közepette az ember azt se tudta ki-kivel van. De aztán, mint minden "jónak" ennek is végeszakadt...
A Truman show megalkotója, Christof (Ed Harris) egy új, egyedi koncepciót vetett elénk a valóság-showk mocskos bugyraiból. Adott egy ember, Truman Burbank (Jim Carrey), ki a műsor főszereplője, és születésétől fogva kamerák kereszttüzében él. Nézők millió látták első lépteit, első szerelmét, nézők milliói voltak szemtanúi apja elvesztésének. Truman egy világhírű sztár, a nap 24 órájában követik az életét. A csavar az, hogy erről Truman nem is tud. Fogalma sincs arról, hogy valójában egy ketrecben él és egy jól szervezett stáb irányítja, befolyásolja életét. De az emberek hibáznak, Truman gyanakvó lesz és, mint minden jónak, ennek is végeszakad...
Frenetikusan jó a film, minden filmszeretőnek kötelező, ha így tíz év távlatából még nem látta volna valaki. Az alkotás írója, Andrew Niccol olyat firkantott papírra, hogy ehhez hasonló élményt máig nem okozott film. A Truman show jópár kérdést feszeget és rengeteg érzelmet sugároz, amellett, hogy egy remekül felépített (világot) történetet kapunk, mely mentes mindenféle sablontól és amerikai butaságtól. De nem csak ettől nevezhető egyedinek a film, a gond csak az, hogy pofátlanságnak érezném az olvasó szájába adni a (személyes) megfejtés(eme)t, ez olyasvalami amit az embernek magának kell átéreznie, értékelnie és felfognia. A manipuláció, a kiszolgáltatottság, értetlenség, életünk monotonitása, és még ezernyi dolog és szimbólikus kép, ami nem csak az akkori, de a mai világunkra is jellemző. A Truman show, mondhatni nem Trumanről, hanem rólunk szól. Szégyenletes tény, hogy a valóságsókra ígény van, hogy a rengeteg néző idegen emberek életére kiváncsi a saját problémáik elől menekülve, a helyzetet rosszabbítja ugye, hogy Truman ártatlan, de szerencsénkre ezidáig nem volt efféle műsor a világon (tudtommal). Nem is kivánom bő lére ereszteni az írást, mint mondottam meg kell lesni és felfedezni, az amúgy szinte hibátlan filmet. Egyedül a befejezéssel voltak gondjaim, hiányoltam az ilyenkor kötelező csöpögést, de talán ez a lezárása a történetnek még sokatmondóbb, amolyan újjászületés. Lényeg, hogy én még néztem volna, de mint minden jónak, ennek is végeszakadt...
Igazából Jim Carrey legújabb filmje, a Yes Man iránti érdeklődésem miatt vettem elő, Careey egyik legjobbját. Az ilyen szerepekből kellene több az úrnak, de csak magának köszönheti a beskatulyázást, mert láthatjuk, hogy a tucatszámra készülő vígjátékjai mellett, drámaibb szerepekben is kitűnően helyt áll (másik favoritom az Ember a Holdon). Egy szó, mint száz, a gumiarcú zseniálisat nyújtott a filmben. A másik nagy név Ed Harris, nincs igazán sokat a színen és szerepe sem jelentett neki problémát. Kiemelendő még a Californication (sorozat, majd később róla) egyik szépsége, Natasha McElhone, akit mondjuk tényleg alig látni, de akkor ott van. 3 Oscarra jelölték a filmet, a Golden Globe díjátadón Carreyt választották a legjobb színésznek, Ed Harrist a legjobb mellékszereplőnek, plussz a zenét is jutalmazták. Még jó pár jelölés és díj tarkítja, én is regélhetnék még a filmről, de mint minden "jónak" ennek is végeszakadt... 10/9.5
