Alap. Akár ezt a jelzőt is ráaggathatnánk Guy Ritchie, lassan 8 éves munkájára és nem is lenne elhamarkodott kijelentés ez, a mára már valóban kulttá (vagy inkább trenddé?) avanzsálódott Blöff esetében, mely nem csak a filmek világában vált státusszimbólummá (ki ne hallott volna az utcán a filmből idézgető emberkéket? persze...megeshet, hogy senki). Persze, ha figyelembe vesszük, hogy Ritchie mennyit merített előző produkciójából (Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső), mennyire nem bírt elszakadni a jól bevált stílustól, karakterektől ésatöbbitől (ó, és a rengeteg utalás)... már megkérdőjelezhetnénk a Blöff nagyságát de ebbe most ne menjünk bele, mert igazán jó filmet pakolt le elénk Madonna ura, de a Ravaszékkal felállított mérce nem esett le (talán az új filmje, az általam legjobban várt RocknRolla leveri). De tény, hogy Gay, izéé. Guy Ritchie napjaink rendező/írózseniei között van, mégha nem is bír kilépni saját bűvköréből (mármint, amikor jót kell alkotni, nem az asszonnyal nyomatunk valami filmet), csak aztán nehogy úgy járjon, mint Shyamalan.
A történet pár szóban felvázolható, persze csak ha elszeretnénk kerülni pár lényeges infót a cselekményból. A helyszín London, minden egy gyémántrablás körül forog, melyben a kis kavics durvább kálváriába keveredik, mint a barátok közt barta zsoltja, mi pedig (többnyire) két szálon követhetjük az eseményeket. Elég is ennyi, innen jön ugye a nemkicsit csavaros folytatás, ami a karakterekkel karöltve egy pillanatra sem szeretné komolyan venni magát, és mi ennek nagyon örülünk. Ritchie legalább olyan jó mondatokat ragasztott szereplői szájába, mint Tarantino abban a bizonyos ponyvaregényben, tette ezt kevesebb öncélú, fuckolással, amolyan jómódú angolsággal, talán maradandóbb dialógusokat szerkesztve így, mondjuk fuck helyett cigány szapulás van ezerrel, de a helyzetnek hála még ezen is, mint kismillió más momentumán tudunk mosolygó ábrázatot vágni. Üresjáratnak nyoma sincs, végig pörgünk, mint ekis srác a goa partin és legalább annyira élvezzük, mint ő a diumvisut. Mert Ritchie zekhez az alvilági filmekhez hozzátud tenni valami plusszt, amitől más, jobb lesz és ez nem az unalomig ismételt sztori, hanem az úrisrác szinte utánozhatatlan stílusa (persze, ő sem az a full oridzsinálság) és tekert ízlése amiből ráismerünk, hogy hoppá...én tudom kié ez a film... a zene? a beállítások? a vágás? a szereplők? mind együtt? Így van, mind együtt.
A felcsendülő zenék, az egy külön mise. A tracklistben helyet foglal az Oasis, a Massive Attack, természetesen Madonna is, The Specials, a Stranglers és még lehetne sorolni. Mind passzol, de talán túl sok a muzsika a filmben, de ez legyen a legnagyobb gond. A kamera, vágó munkát már talán dícsértem, ha nem akkor megteszem most, mert megérdemli rendesen. Talán még maga Aranofsky is innen nyúlta a hip hop montage-t melyet annyira szerettünk a Rekviemben (persze ez kizárt... de ha mégis, akkor Ritchie új filmjében visszalopja a snorricam alkalmazását). A Ravasz után ismét igen impozáns szereplőgárdával van dolgunk, igaz, hogy fele már felbukkant az imént említett alkotásban. Jason Statham itt még visszafogottabb ombrékat alakított, az ő narrálása segítségével kerülünk képbe a sztorit illetően és játékára sincs panasz. De őszintén, senkiben nem kellett csalódnunk, tán csak a ruszkit játszó (ki valójában üzbég) Rade Šerbedžija, valamint Alan Ford (Brick Top) nem nyerte el tetszésem. Stephen Geaham (Tommy) és Lennie Jones (Sol) kissé visszafogottabb volt és Benicio del Toro is sajnos csak keveset van színen (de akkor nagyon). Brad Pitt a hadaró dzsipszi óriási volt, Vinnie Jones pedig megszokott karakterét hozta. Robbie Gee (Vincent) és Alan Ford (Avi) minden megmozdulása poén volt. Mint látható ez nem valami csajos film volt, sehol egy csöcs... na mindegy. Alapfilm, nyugodtan kijelenthető, könnyed alvilági komédia, amibe bele is filozofálgathatnánk, de mi az Úristennek, elég ha röhögünk. 10/8
