A Halloweek horror halmai után, lassan visszatérhetünk a rendes kerékvágásba és olvashattok kiváló filmekről, melyeket megnézésre ajánlunk. A Coco avant Chanel nem ilyen.
Pedig tulajdonképpen nem lett volna nehéz érdekes és jó filmet csinálni. Gyakorlatilag minden adva volt. Érdekes, mindenki által ismert karakter, akinek az élettörténete egy tündérmese/szappanopera, kellemesen filmre vihető környezet (20. század eleje), meg ugye Audrey Tautou. Csak be kellett volna rúgni a ziccert, ahogy az a Piaf esetében megtörtént. Igaz a két filmnek asszem nincs közös alkotója, de az ember (legalábbis én) automatikusan párhuzamot von a két film között. Talán az alapvetően hasonló élettörténet miatt. Na de vissza Mademoiselle Chanel-hez bizony kijelenthetjük, hogy erőteljes gyertyát rúgtak a készítők. Gyakorlatilag mindent elcsesztek, amit lehetett. Helyesbítek egy dolgot nyírtak el, de azt annyira, hogy borult az egész cucc. Azt történt ugyanis, hogy egész egyszerűen rossz szeletét választották ki az életműnek.
Film egy tipikus árvaházi jelenettel nyit. Loknis kisleány szomorúan baktat az árvaház lépcsőjén felfelé a testvérével. Ugrunk egy könnyű tízest, ugyanez a kislány már kicsit nagyobb és ismét az előbbi rokonnal láthatjuk, mikor is egy kocsmában énekel esténként, nappal pedig egy varrodában. Egyik este találkozik egy legkevésbé sem szerethető pénzemberrel. Egyszer csak már ott él a villájában, egy meglehetősen faramuci kapcsolatban. Eltelik egy teljesen érdektelen másfél óra, aminek a nyolcvan százaléka ebben a villában játszódik, aztán vágás és Chanelt az első önálló divatbemutatóján láthatjuk. Paff.
Nyilván van a dolognak miértje, méghozzá a címben leljük a megoldást. Coco avant Chanel, azaz Coco, Chanel előtt. Tehát egyfajta eredettörténettel van dolgunk, hogyan Chanelből, az aki. A gond itt azzal van, hogy egy ilyen típusú megközelítése az életrajzi sztoriknak, akkor működik, ha viszonylag jól ismerjük az alanyt. Értsd: történelmi személyek, nagy formátumú színészek, ilyesmi. Viszont egy divattervezőnél, akinek az nevét jó eséllyel halotta az egyszerű halandó, talán még egy parfümjét is ismeri (bár nem így lenne), ott nem működik. Szóval én lehet, hogy szívesebben kísértem volna figyelemmel, hogy ér el egyre nagyobb sikereket ez a hölgy, vagy mondjuk az "chanelötös" illatkompozíciójának megalkotását. Ehelyett szemtanúi lehetünk egy nagyon elcsépelt klisé halomnak, ami elvileg érdekelhetne is minket, ám a fenti okok miatt ez bukik.
Ez alapján mondhatjuk, hogy rétegfilmről van szó, ami valahol igaz is, hiszen a megrögzött Chanel-fanok (ha vannak ilyenek egyáltalán) biztos állatira érdeklődnek a beszélt darab iránt. A többiek, de még lehet, hogy ők is, könnyedén észrevehetik, az elképesztő dramaturgiai bakikat. Szóval, ahogy már utaltam rá, vannak közel húszperces, színtiszta üresjáratok, és vannak vágásba sűrített tíz évek. Elképesztően kiegyensúlyozatlan az egész. A karakterek közül, talán egyedül a leendő divattervezőnő figurája szerethető. A többi egyrészt elnagyoltságuk miatt, másrész az ócska színészválasztás miatt, mérföldes távolságban maradnak tőlünk. Chanel figuráját is csak Audrey Tautou menti meg, aki visszafogottan ugyan, de legalább hozza emberét. Kérdés, hogy vajon ennyire elcsúnyult ez a hölgy, a Amelié óta, vagy csak el volt maszkírozva? De lehet hogy az volt a gond, hogy nem mosolygott. A lényeg, hogy annak ellenére, hogy közel sem a kedvenc színésznőm, megmenti a filmet a totális csődtől.
Összegezve: Annak ellenére, hogy leginkább semlegesen álltam a filmhez, elképesztőnek tartom, hogy egy nem volt folyamatos öt perc, ami alatt lekötött volna. Megmondom őszintén, nagyon ritkán járok így. Valószínűleg túlzó és felesleges volna négy pontnál kevesebbet adni, de nagyon nehezen élvezhető darab ez, amit tényleg csak a főszereplő és közepesen eltalált atmoszféra ment meg. 10/4
