Gondolom a mai mozis személyiségek között megbújó, talán a filmes „Esterházy” névvel méltán (vagy esetleg méltatlanul) illethető Quentin Tarantino-t nem túl sok mindenkinek kell bemutatnom. Elég csupán annyit mondanom, hogy „Tudod ő rendezte a Ponyvaregényt meg a Kill Bill-t, meg ő is írta, sőt egy-egy szerepet magára is kiosztott benne. És ha még nem tudnád augusztusban jön az új filmje a ’Becstelen Brigantyk’, Brad Pittel a főszerepben.”

Talán akkor pont itt az ideje, hogy néhány szót ejtsünk róla, mert igaz, hogy aztán az ő életét és filmjeit szinte már minden szempontból szétcincálták (itthon Vágvölgyi B. Tarantino mozija, 2004), de az is, hogy őt nem lehet elégszer elővenni, s néhány gondolatot „papírra vetni”. S akkor kezdjük a legelején 1963-ban, mikor is megszületett, majd ne felejtsük el, hogy a mozi (videotékák és a mozi) volt az első számú szerelme, s egy ugrással érjünk is el 1987-be, mikor is megírja első forgatókönyvét, az 'Open road'-ot melyből két filmet is forgatnak (persze neki egyik sem tetszik).

Először a ’Tiszta románc’-ot (True romance, 1993), majd a ’Született gyilkosok’-at (Natural born killers, 1994), melyek azonos alapanyagból két tökéletesen különböző alkotás. Tony Scott (az előbbi rendezője) egy „könnyedebb” mozit hoz össze, mely inkább fókuszál a tragikusan végződő szerelmi szálra, mint bármi egyébre. Oliver Stone (az utóbbi direktora) pedig egy húzósabb filmet rak össze, rengeteg társadalom- és médiakritikával, melynek olyan sötét, s mégis már-már mágikusan (vagy legyen inkább örvényszerűen?) vonzó hangulata van, mellyel bármely celluloidra rögzített mű szívesen büszkélkedne.

Tarantino viszont mindkét filmnek hátat fordít, de a forgatókönyv (nem a filmeké csupán még a könyvé) sikere megnyitja előtte a lehetőséget, s hozzákezd második dolgozatához. Itt talán meg kellene állni, s gyorsan említést tenni, hogy Tarantino filmjei hogyan is keletkeznek (ebben az esetben: Chow Yun Fat-nek, vagy Ringo Lam-nek köszönhetjük), illetve az „író” hogyan építkezik (szintén Chow Yun Fat, de itt már említhetjük Renoir-t, Melville-t, s egy filmet a 'Pokol a metróban'-t), de nem fogjuk, mert már annyi mindenki, s annyiféle módon leírt, hogy ez teljesen fölöslegessé vált (tudom javasolni a már említett művet Vágvölgyi tollából, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljon, miről is van szó).

Ehelyett inkább beszéljünk arról, hogy a ’Kutyaszorítóban’ (Reservoir dogs, 1992) színekkel megkülönböztetett karakterei hogyan teremtették meg szűk terükön egy elhibázott bankrablás után a még elsőfilmes rendező markáns és összetéveszthetetlen világát, kéznyomát. Mert ugye Tarantinot, mint a jó dumákkal és hangulattal operáló rendezőt tartjuk számon (mely természetesen legfőképpen a figuráiból jön), s nem mint azt a rendezőzsenit ki megújítja a filmművészetet. Bár igaz, hogy bizonyos értelemben megteszi ezt is, de inkább csupán megmutatja hová kell nyúlni, mi az ami a „most” generációját érdekli. Így talán nem nehéz azt kimondani, hogy Tarantino filmjei a ’b’-kategóriában helyezkednek alapvetően, de az utalásrendszer, a már említett hangulat és dumák s a karakterek az égbe repítik őket.

No meg persze a zene, hogy el ne feledkezzünk erről sem, mellyel kapcsolatban legyen annyi elég, hogy egy zenekar Londonban arra specializálódót, hogy a rendező által válogatott soundtrack-ekből mazsolázva fergeteges show-t produkáljanak (köztük a ’Kutyaszorító’ egyik legemlékezetesebb jelenetében, Mr. Blonde (Michael Madsen) magánszáma közben hallható Stuck in the middle with you-t, mely előadása közben el is játsszák a füllevágást).

Ezek után mondhatni a „Szenterdő” a lábai előtt hevert, s sorra kapta a felkéréseket a nagyobb stúdióktól, de ő csupán a Vészhelyzet egyik epizódját (’Anyaság’), s egy forgatókönyv (A szikla) csiszolgatását vállalta be, hogy aztán lelépjen Amszterdamba, s megírja a ’Ponyvaregényt’ (Pulp Fiction, 1994).

A filmet eredetileg Roger Avery írta, de miután Tarantino megvette tőle a jogokat, felforgatta az egészet, s mind az „f” betűs szóval, mind a francia újhullámmal (Band á Part, 1964 – a táncjelenet; A Bout de Souffe, 1959 – Vincent Vega; Jules et Jim, 1962 – Bonnie ügye; Nikita, 1990 – Mr Wolf) alaposan átitatta, s így az alig 8 milliós költségvetésű film (sok más egyéb díj mellett) 6 Oscar-jelölést gyűjtött be, s egyet, a legjobb eredeti forgatókönyvnek járót meg is kapta az akadémiától, s persze az elnyert Arany Pálmáról se feledkezzünk meg.

Műfajilag meghatározni szinte lehetetlen, annyit mondhatunk hogy valahol a posztmodern egén a neo-noir, akció, dráma, vígjáték négyszögében lenne mit keresgélni, hogy mégis elhelyezzük az alkotást. Az időben felbontott történetet – mely több szereplőn keresztül egy táskára, egy boksz meccsre, egy randevúra és egy sikeresnek nevezhető rablásra koncentrál, de összefoglalni egy mondatban szinte lehetetlen – viszont fölösleges lenne ilyen skatulyákon át látnunk. Egyszerűbb, ha mint Tarantino munkásságának legkiemelkedőbb alkotását említjük, s a ’Kutyaszorítóban’-nal kapcsolatos rendezői jegyeken keresztül tekintünk a mozira, melyek a kitűnő színészi játékokon keresztül még fényesebben csillannak meg. A kultuszfilmmé válás már szinte az első pillanattól kezdve elkönyvelhető volt, de az nem, hogy nem egy színész fordulóponthoz ért ezzel az alkotással pályáján, s a folytatás iránya nem éppen pozitív a legtöbb esetben. Tarantino mondhatni a popkultúrába írta magát (vastag, csupa nagy betűvel), s a szárnyalás csak folytatódott.

Először gyorsan összehozta ’A négy szoba’ (Four room, 1995) utolsó epizódját, egy ’Alfred Hitchcock bemutatja’ rész alapján, majd Robert Rodriguezzel közösen megálmodták és megírták az ’Alkonyattól pirkadatig’-ot (From dusk till dawn, 1996), mely talán a legjobb western-vámpír film a világegyetemben, hatalmas dumákkal, karakterekkel s feledhetetlen fegyverekkel, mely szintén sok más alkotásból építkezve nyeri el a közönség tetszését (Romero-tól a Peckinpah-ig, a ’Gonosz halottaktól’ a ’Satanico Pandemonium’-ig)

A ’90-es évektől ő már ’97-ben elköszön mint rendező, hiszen utolsó filmjét az elmúlt évezredben ekkor hozza össze. A ’Jackie Brown’ hozza azt, amit ekkorra már egy Tarantino filmtől elvárnak, s ráadásul Robert De Niro és Bridget Fonda még némi új színt is tud vinni a már felismerhető karakterekbe. Bár igaz, hogy a Jackie Brown és Ordell Robbie pénzének kapcsolatából felépülő történet izgalmas és fordulatos, viszont nem a ’Ponyvaregény’. Pedig a legtöbben valami hasonlót vártak a rendezőtől, de ő ehelyett egy sokkal érettebb alkotást tett le az asztalra, mely így megosztotta mind a nézőket, mind a kritikusokat.

A mozi egyébként Elmore Leonard ’Rum Punch’ című regénye nyomán készült, s egyértelműen a 70-es évek hangulatában tobzódik. Érdekességként megemlíthetjük (ha már eddig is helyet kaptak a filmes utalások), hogy most már saját magát idézi: Ms. Brown a táskacserét követően abban a ruhában rohangál, amit Mrs. Mia Wallace is visel a túladagolásának estéjén.

’97 után hat évet kell várni, hogy újra Tarantino mozira ülhessen be a publikum, de ekkor csupán egy film első felét tekinthettük meg, majd csak egy évvel később a másodikat, melyek azért a szokásos markáns kéznyomokat magukon viselték (a hangulat, a zene, a karakterek, a dialógusok). A ’Kill Bill’ tehát két részben (2003, 2004) került a mozikba, mely talán még jobban kétfelé választotta nézőit.

A bosszúálló menyasszony történetét taglaló mozik inkább egy alkotásnak tekinthetők, melyben 9 fejezeten és egy epilóguson keresztül tárul föl előttünk egy még a megszokottól is véresebb történet. A filmek kapcsán emlegethetőek a spagetti westernek, a blaxploitation (a hetvenes évek Amerikájában a néger hősöket felvonultató, fehér amerika ellenes mozik), a kínai wuxia (hagyományos kínai harcművészeti film), a japán jakuza, szamuráj és kung-fu mozik (a konkrét filmek felsorolásától, most tekintsünk el egy kivétellel, a ’Lady Snowblood’-dal (1973, Toshiya Fujita), mely lényegileg a film alapját szolgáltatja), melyek folytán egy olyan mixtúra keletkezik, mely egy roppant humoros és élvezhető bosszú filmet eredményez, ami azért mégis egy szórakoztató popcorn mozi (mint a Tarantino filmek általában).

A Sin City csupán érdekességként említhető, hiszen Rodriguez Frank Miller adaptációjában inkább csak mint barát vesz részt Tarantino, s a néhány, időben itt elkövetett sorozat epizódot sem kell túlságosan megbolygatni, hiszen elég csupán mint köztes időtöltést tételezni a karrierben, mielőtt megpróbálja Rodriguezzel fiatalságuk moziélményét újrateremteni.

Az egész egy poszter körül kezdődött, melyen két film (’Dragstip Girl’, ’Rock all Night’) egyéjszakás vetítését reklámozták. Rodriguez, miután megtudta, hogy Tarantino-nak is megvan, közölte, hogy mindig is szeretett volna egy ilyen dupla mozit készíteni, s jó lenne, ha az egyiket ő, a másikat pedig barátja rendezné. Az ötletre Tarantino rögtön rávágta, hogy rendben és Grindhouse (amerikai terminus, az összes B-kategóriás műfaj összefoglaló neve) lesz a címe.

Ezekután született meg az Európában két külön alkotásként, újravágva, hosszabb verzióban vetített ’Terrorbolygó’ (Planet Terror, 2007) és ’Halálbiztos’ (Death Proof, 2007) (ez valószínűleg az amerikai sikertelenségnek, illetve a mozi különböző szerepeinek, a tengeren innen és túl köszönhető). Az előbbi igaz, már a 1988-as The Faculty forgatása alatt megvolt, s a forgatókönyvet is írogatta már gazdája. Ez az alkotás a klasszikus zombifilmek előtti tisztelgés, azok újraélesztése. A másik mozi már kevésbé ilyen régi elképzelésen alapszik. Tarantino-t a tényleg létező halálbiztos autók (60 mérföldes sebességig ütközésnél elvileg semmi baja nem történhet a vezetőnek) ihlették meg, s készített így egy bodycount filmet.

Tehát úgy tűnhet, hogy a két vagy egy film tisztelgés a 70-es évek amerikai mozi világa, kultúrája előtt. Ezt tovább erősíti azoknak az álelőzetéseknek a leforgatása, melyek tekinthetőek akár kísérő rövidfilmekként is. Ez és a poszterek, a Terror Bolygó hiányzó részlete, illetve az Újvilágban való együttvetítés próbálta azt a sajátos hangulatot megteremteni, mely elrepítette volna a nézőket abba a világba, melyek valószínűleg a film rabjaivá tették a két rendezőt (bár lehet inkább csak az idősebb Tarantino-t).

Igazság szerint Tarantino-nak mindig is a párbeszédei és a karakterei voltak nagyon erősek, s így értelemszerűen ezek szegezték a nézőket a mozivászon, a televízió vagy éppen a monitor elé, s persze ezek miatt nézték meg újra és újra őket. A Kill Bill első és második része óta, sőt talán még ezek előtt is ez megkopott. Már nem volt ugyanaz, mint régen, az a bizonyos egyedi hang, él hiányzott belőle, ami a korábbiakban megfogó volt (na persze nem szabad elfeledni a film szinte legvégén elhangzó Superman-es fejtegetést, mely azóta is az egyik legkedvesebb Tarantino-tól származó elméletem). Itt viszont nem elég, hogy ezek a dialógusok sem az igaziak, de még érezhető is rajtuk, hogy igazából férfiak szájába kívánkoznak.

A ’Halálbiztos’ sikertelensége után egy kis csönd, aztán felrepültek a hírek, hogy Tarantino egy Második Világháborús filmet készít elő. Aztán jöttek sorba az információk, a trailerek, s lassan csak azt vesszük észre, hogy hamarosan (a cannes-i bemutató után) hazánkba is megérkezik Brad Pitt és az ő Brigantyjai, mely úgy tűnik talán feledteti velünk a melléfogásnak tekinthető legutóbbi filmet.