Én szerettem a Valami Amerikát. A karakterei, a jól megírt dialógusai, és az ötletes sztorija miatt. Na most elmondhatom, hogy ezen nosztalgikus érzéseim voltak azok amik rávettek, hogy arcomat előre bekészített instant mosollyal felvértezve megtekintsem a film második részét, nos ezeknek az emlékeknek köszönhetően sikeresen elbasztam majdnem két órát az életemből erre a mindjárt bővebben is taglalt orbitális szarságra, és ez egyben azt is jelenti, hogy noha FlasH is írni készül róla, az enyémnél várhatóan sokkal pozitívabb hangnemben és disztingváltabb stílusban, nekem mégis be KELL előznöm őt, és kiadni magamból csalódottságot, felháborodást. Barokkos körmondatunk végére érve vágjunk is bele, csináljuk meg!
Pedig már a posztert alaposabban szemügyre véve, és gugli barátunk segítségével az első rész plakátjával összehasonlítva sejthettem volna, hogy itt valami nem kóser. Mert akik ekkora bolhafingnyi kreativitást képesek felmutatni poszter fronton, azok nagyon retteghetnek attól, hogy filmjük önmagában egy nagy nulla. Teszem hozzá, joggal.
Mert a sztori annyira bután semmilyen, hogy fél óra után már kellemesen halálközeli állapotba juttatott a cucc, de aztán megláttam a fehér fényt és pár perc vacilálás után végül inkább visszatértem hőseink felettébb kalandos és érdekes próbálgatásához. Tehettem ezt azért, mert Herendi Gábor olyan fogalmatlan módon segghülye, hogy ahelyett, hogy kiaknázná az Amerikában rejlő lehetőségeket, és szereplőink a film döntő részében ott tartózkodnának, ahelyett pillanatok alatt hazaküldi őket egy raktárba héderezni. Nehogy már legyen valami új ötlet, vagy egy lehelletnyi frissesség a moziban. Szóval emiatt a kétségtelenül kényelmes húzás miatt a karakterek tovább árnyalására, vagy egyáltalán előtérbe tolására már nem marad játékidő. A film így persze jó húsz perccel, fél órával hosszabb, mint amennyit még színvonalasan ki lehetett volna hozni ebből a halovány scriptből.
Szóval a történet legalább annyira elől deszka-hátul léc, mint Keira Knightley, de ugye legalább vicces az alkotás? Wrooong! Pár röhögős poén és szituáció azért akad, és mint ahogyan azt az értékelésnél látni fogjátok, ezek mentik meg a filmet a nézhetetlen kategóriától. Na de olyan szánalmasan borzasztó szóvicceket már ne karjanak lenyomni a torkomon, hogy azért Béla Bala a neve, mert hogy övé a fél Balaton. És még tudják fokozni, amikor rákérdeznek, hogy érted Bala-ton? A másik nagy humorforrásnak pedig az előző rész mindegyik (!!!), még legkisebb mellékszereplőinek is izzadtságszagú előrángatását szánták. Hatalmas gratula.
Amennyire tetszettek a dalok az első részben, most kb. annyira értetlenül fogadtam azt is, hogy szinte végig ugyanaz a már félszer is bőven sok, tizenkettő egy tucat szám szólt.
Az új arcok mondjuk nem rosszak. Tompos Kátya (Vivi) ugye szépen énekel és jónő, más dolga meg nincs is a filmben, szóval őt bántani nem lehet. Csuja Imre (Bala) és Faragó András (Mónika) pedig lazán hozzák a tőlük megkövetelt, és persze már ezerszer látott figurákat. Fájdalmasan kevés idő jut azonban a régi arcokra. Szervét Tibortól (Alex) mindössze fel-felbukkanásokra futja; a gyógyszerészből furfangosan énektanárrá-táncossá-fasz tudja mivé nem avanzsáló Ónodi Eszter (Eszter) csak úgy lóg a levegőben; Oroszlán Szonjának (Timi) vagy a dublőrének bitang jó teste/segge van, szóval ő 100%-osan teljesíti azt, amiért a vásznon van; a Pindroch-Szabó-Hujber (Tamás-Ákos-András) királyfi tengely pedig dagadtabb lett az évek során, azt annyi.
Aki valami hihhhetetlenül unalmas és elképesztően vontatott alkotásra vágyik, továbbá megvan benne a szenvedés iránti enyhe vonzalom, az nagyon gyorsan fújja le a keresést. A többiek meg (szerintem legalábbis) kerüljék még az 50 mérföldes körzetét is. Valami rettenetes. 10/2.5.
(jajj jajj, a szánalomra méltó stáblista alatti kurválkodás említését majdnem kifelejtettem, komolyan mondom, ennél még az is jobb, ha csak simán lefutnak a támogatók a film végén. Tényleg, más országok filmjeinél tapasztaltatok már ilyet, hogy 5-6 szponzort is említenek, hogy egyáltalán említenek szponzorokat?)
