Saul Dipp rendezése, így A másik Boleyn lány után, egyre inkább arra enged következtetni, hogy az angol uralkodók történelmében, csak a félredugások voltak igazán említésre méltó események. A Boleyn lányokhoz hasonlóan, az alapot itt is egy írónő, Amanda Foreman bestseller-e szolgáltatta és már fentebb kitalálhatta az olvasó, hogy megtörtént sztorit dolgoz fel A hercegnő.
A soron következő tankönyveinkből előrángatott személyiség Georgiana Spencer, aki nemcsak divatot formáló, olykor egészen extravagáns hacukáiról volt híres. Életmódja nagyobb port kavart talán, mint politikai karrierje, vagy gondolkodásmódja. Ivott, drogozott, szerencsejátékozott, ez megítélését nem kifejezetten pozitív irányba döntögette. A film 17 éves korától követi, mikor feleségül adják Devonshire hercegének. Georgiana fiatalságából fakadó naívsággal veti bele magát a házaséletbe, nem is sejti, milyen hamar és sokszor kell anyja felé fordulnia tanácsért, mert bizony, hogy közhellyel éljek; nem mind arany ami fénylik. Pedig hercegünk nem akar többet a hűségnél és egy fiúnál. Utóbbit két lány után egyre jobban kívánja...
Intrikák, affektusok, csalódások töltik ki a kastély sokat látott falait. A sztori végkicsengése a történelem-analfabétáknak is percre pontosan megjövendölhető, de ezen akadjunk fel a legkevésbé. A 18. századi korhű dizájn nem hiába Satellite-díjas, ezekben a ruhákban mi magunk feszengünk (Knightley 'csoda', hogy nem kapott levegőt). De nem csak a kosztümök kidolgozása viszi a pálmát vizualitás terén, a helyszínek is szinte lefolynak a képernyőről, a belső terek előkelősége, a külső terep természetes szépsége profin fényképezett képekben festi Angliát, tökéletes légkört teremtve.
A legnagyobb baj a filmmel, amellett, hogy a hercegnőt gyakorlatilag csak félig ábrázolja, így hitelességéből is veszítve, - viszont ezt a szkriptért okolható félembert Knightley bravúrosan hozza - az, hogy borzasztó felszínes. A film csak a fekete-fehér világot hányja a vászonra, túlnyomorészt hiányzik a 'miért' a dolgok hátteréből, pedig ezekkel az oktalanul távollévő jellemfejtési momentumokkal meg lehetett volna dobni a döcögős, már-már unalmas sodrást. A történelmi körítés is feleslegesnek érződik, ez így bármelyik argentín sikersorozatban elmenne, valamint az időben is akkorákat és olyan hirtelen ugrálunk, hogy egy McFly is megirigyelné hőseinket.
Fentebb már dícsértem Keira Knightley-t, hogy egy hanyagul kezelt karakterből is sikerült kihoznia a maximumot, és úgy érzem az ő jelenléte is közrejátszott abban a külcsínt jutalmazó díj elnyerésében. A kimért, dermesztően hideg herceget, a Golden Globe jelölt Ralph Fiennes alakította aki most sem ad okot kételkedésre; ő az egyik legjobb színész a világon. Hideg és rémisztő, ugyanakkor elegáns, hangja kellemetlenül nyugodt, mondatai frusztrálóan sejtelmesek. Charles Grey szerepében Dominic Cooper elég gyengén muzsikált, Hayley Atwell szürkén, Charlotte Ramping, mint (majdnem) mindig, remekül teljesített.. A 110 perc, bár jóval kedvezőbb, mint a Boleyn lányok játékideje, de ezt is hosszúnak, nyújtottnak érezzük. Konkurense felett nem diadalmaskodott, de már csak Fiennes játéka miatt is kipróbálható. 10/5
