Cronenberg már a 70-es években megalapozza a bio-horror műfaját, s aztán a 80-as években a tökélyre fejleszti azt. 1980-ban viszont egy másik alkotó kalandozásai is nyomot hagynak a zsáner könyvében, méghozzá nem is akármilyet. Hisz mint ahogy a kanadai rendezőnél is megtapasztalhatja a lelkes filmnéző, hogy sokkal többről van szó, mint némi gyomorfogató hatásvadászatról. A mélyben olyan kérdések lappanganak, melyek hosszas diskurzusok alapját képezhetik.

Ken Russel hosszú pályafutásának egy aprócska kitérője (hisz nehezen illeszthető tényleges indokokkal az egész életműbe) a Változó állapotok. A történet talán nem is annyira érdekes, hisz mint ahogyan ő is fogalmaz, talán túlzottan banális, közhelyes, hogy valami is gyúrható legyen belőle (a két Oscar jelölés is a zene, meg a hang miatt van). Viszont a hallucináció jelenetek, s az egész mögött meghúzódó előfeltevések (melyek azért időnként előtörnek a homályból) inkább meglepőek és figyelemre méltóak.

A teljesség kedvéért azért ejtsünk néhány szót  Chayefsky regényéről (s az általa átdolgozott forgatókönyvről). Eddie Jessup (William Hurt) elismert kutató, aki éppen lehetőséget kap, hogy a Harvardon folytassa kísérleteit. Fő kutatási területe a tudatállapot módosítás, melyet eleinte még csupán izolációs kamrával, majd egy Mexikóba tett kirándulás után, már egy gomba fajtával is folytat. Az eredmény pedig meglepő, hisz a kombináció eredményeképpen, nem csupán a tudata barangol ismeretlen vidékeken, de fizikailag is teljesen megváltozik egy röpke ideig.

A film narratívja szerint a doktor visszafelé indul el az evolúciós lépcsőn, egészen „az első emberig”, majd onnan tovább valahova, mit szavakkal körülírni sem túl egyszerű (át kell élni). Timothy Leary mondta egyszer, egy kísértetiesen hasonló dél-amerikai kirándulásáról, hogy isteni élményben volt része (s ha már fel is emlegetik a filmben, miért ne). Az első csomópont talán ezen dolgok körül alakul ki.

Hisz talán egyértelmű, hogy a tudatmódosítás máig vitatott téma (tudományos körökben is - illetve ne feledjük, hogy bizonyos szerek hatásmechanizmusát még a mai napig nem vagyunk képesek teljesen feltérképezni). Az pedig, hogy itt ennek eredményeként fizikai változások figyelhetőek meg az alanyon, olyan kérdéseket vet fel, melyekről könyvek során keresztül lehetne értekezni. Hisz ez sokkal tovább mutat, mint Philip K. Dick hangulat orgonája (LSD), vagy vallásos eszközként megjelenő doboza (LSD - de leginkább a kettő együtt).

Pszichológiai síkra terelve a dolgot Feldmár András „Tudatállapotok szivárványa” című munkáját vehetjük elő (csak hogy saját nyelvterületünkön maradjunk), hisz ennek gondolatmenete nagyjából összevág a filmmel (ha már csak annyira gondolunk, hogy Eddie a skizofréniát akarja eredetileg kezelni, s azt nem tekinti betegségnek). Persze túl is mutat azon, de az alapok ott vannak, ahogy Eddie szájából el is hangzik, ki akar törni azokból a rítusokból, a tapasztalatok hatására, melyek monoton mindennapjait meghatározzák (Feldmárnál mindez a hipnózis a köré épített szocializációs elmélet).

A másik csomópontot egyetlen egy mondat szolgáltatja, mely szerint mikor „hősünk” visszaért a „legelejére”, nem volt ott semmi, csak üresség. Azt hiszem, ezt nem kell hosszan taglalnom, hogy milyen következtetésekhez vezethet, s milyen kérdéseket vet fel. Helyette inkább ejtenék néhány szót a fantasztikusan megkoreografált hallucináció jelenetekről, melyek tényleg hihetetlenül húsbavágóan adják vissza a pszichedelikus élményt. Beszélünk ugye ezek kapcsán kaleidoszkópról, s sok minden másról, de ahogy a film egyszerre képes a hallásra, s a látásra hatni (mint két legfőbb érzékszervünk, bár ezen „szertartásokkor” a tapintás is érdekes játékká válik, ahogy a szagok s az ízek is, de elsősorban erről a kettőről van szó) az szinte tökéletes talaja az élmény reprodukciójának.

A leglényegesebb talán az utolsó ilyen jelenet, melyben sejt szintig, majd onnan egy örvényig visz az út. Érdekes beszélgetés válhat ebből, ha mindezt megfordítjuk, s felvetjük, hogy míg egy ember sejtek millióinak összehangolt ténykedése, addig egy fa (az összes bogárral, madárral rajta), egy erdő (úgy mindenestül), sőt maga a világ is „ilyen”. Vagyis egy apró sejt magában hordozhatja a mindenséget.

Vagy ahogy a filmben konkrétan meg is jelenik az emberben szunnyadó gének miatt, az magában hordozza az egész evolúciós térképét. Nem értek mélyrehatóan ehhez, de gondolom elég hangos reakciókat válthat ki egy ilyen kijelentés tudományos körökben. De akár gondoljunk csupán az izolációs kamrára, mely lényegileg (tudtommal) felszívódott a 60-as évek után, s az érzékszervektől való megfosztottság eredményei feltáratlanul sodródnak a süllyesztőben. Holott egy alapos elmélkedést mindenképpen megérdemelnének.

De még mielőtt túlzásba vinném az értekezést, s oly terebélyessé válna a növekvő fa, hogy már én sem emlékeznék, hogy honnan indultam, térjünk inkább vissza magára a celluloid szalagra. Az azon rögzítettek csupán hajszálnyit maradnak el a feledhetetlentől, köszönhető ez a korábban már említett közhelyes történetnek (mely legfőképp a szerelmi szálra való kihegyezettség miatt idegesítő és sablonos, hisz annyiszor elmondták már, hogy a szerelem mindent legyőz, hogy legszívesebben hánynék). Mindennek ellenére egyszer legalább meg kell nézni.